Sziasztok!
Hát remélhetőleg sikerül kitennie az időzítőnek és olvassátok ma ezt a fejezetet.
Ebben a történetben két általam is átélt hatalmas traumát leírok...na jó, inkább úgy mondanám, érintem vagy karcolom az oldalát, mert nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek úgy leírni ide, ahogy a fejemben, és nagy vonalakban papíron is megvan. Valahogy nehéz róla írni, van abban valami igazság, hogy gyakran az áldozat szégyelli magát....pedig nem kellene!
Az egyik ilyen szörnyűségről, amit a közelmúltban éltem át, a következő részben írok, és ezzel be is fejezzük a múlt felidézését, visszatérünk a jelenbe és felváltva olvashattok a múltról és a mostani eseményekről.
Hát...inkább nem is mondanék többet. Remélem lesz elég bátorságom, és leírom, amit elterveztem!:/
Mikor ezt olvassátok, már buliban vagyok!:)
Mától hétfőig minden napra van programom! Elég zsúfolt, és érdekes, hát majd meglátjuk!
Remélem ezúttal minden jól sikerül!:)
Azért szorítsatoooook:)
puszi, Luna
Maya....
Ijedten rebbenek fel.
Ijedten rebbenek fel.
- Mi van?
- A Lizoniczki tiszta ideg! A nevedet
ordibálja, írtóra dühös!
Besietek, úgy néz rám az íróasztala mögül
mintha most jutott volna tudomására, hogy elloptam és összetörtem imádott
Volvóját.
- Mit gondolsz nincs más dolgom csak rád
várni? Kegyeskedsz végre befáradni vagy játszod még a primadonnát?- meregeti a
szemeit.
Tényleg tajtékzik!
Megmarkolom a kilincset már indulnék ki,
az indulat nyitja a számat, velem jó ideje már nem beszélhet így senki, de ha
megpróbálja, az öklömet előbb megérzi az arcán, mint ahogy befejezi a
cseszegetésem.
Ekkor megjelenik előttem, ahogy
hamburgerrel töm, meg kókuszos süteménnyel. Masszírozza a lábam, és kicsit
megbillent fejjel, oldalról figyelve, bujkáló mosollyal hallgatja a szavaimat.
Figyel rám! Az első férfi az életemben a Tóni bácsi halála óta, aki nem csak
egy vörös kurvát lát bennem, hanem emberszámba vett!
Az utóbbi években ő az első ember, aki
eszembe jut, ha bajom van, vagy öröm ér. Neki újságolom el, ha történik velem
valami. Tavaly a csodálatos Volvójába ücsörögve várta, hogy kikapjam a
bizonyítványom, mert már vártak ránk egy stábbal.
- Nem buktam meg! – csaptam ki az
iskolaajtót, boldogságot mímelve és fülig szájjal vigyorogva rá.
Az emberek megálltak vagy csak
lelassítottak, és mosolyogva figyeltek. Napokig nevettem a zavart piros arcán.
Fotózás után elvitt egy Gebault nevű nagyon patinás cukrászdába és hagyta, hogy
felfaljam a kókuszból készült sütemény készletüket. Annak az első Raffaellós
doboznak a következményeként, kókuszos fagyi és süti függő lettem. Akárhogy is
nézem, ő a legjobb barátom. Talán szomorú, de ez van. Sőt, hogy tovább rontsam
az összképet, nincs is más barátom!
- Valami rosszat csináltam? – nagyon halk a
hangom, nem akarom még jobban felidegesíteni. Azt szeretném, hogy érezze, ő az
egyetlen akiért ezt megteszem. - Talán megbántottalak….vagy tiszteletlen voltam
veled? Mert ha igen, akkor bocsánatot kérek…….ha nem akkor légy szíves ne
ordíts velem. Te vagy a világon az egyetlen ember akitől ezt eltűröm, de nem akarlak
megutálni téged is. Ha gondod van velem, inkább keresek másik ügynökséget.
- Menj csak baszd meg! Tele a faszom
mindegyikőtökkel! Aztán ne gyere vissza könyörögni – úgy csattannak a szavai a
bőrömön, mint egy arculcsapás. – Menj a picsába, ki vagy rúgva! Tűnj el innen!
Az arcát eltorzítja a düh, azok a
csokoládébarna szemek, most úgy szikráznak akár a pokol tüze, és nem fogja
vissza az indulatát. Akkorát ver ököllel az asztalra, hogy megugranak rajta a
papírok, és egy magasra halmozott kupac a földre csusszan.
Némán csukom be magam után az ajtót. Alig
találok ki a könnyfátyolos szemeimmel. Még a folyosó végén is hallom ahogy
üvölt!
Nem vagyok az a síros fajta, most mégis
könnyezek. Nem az fáj amit mondott, hanem, hogy ő mondta ezeket a szavakat
nekem. Hogy véget ért a varázs, úgy tűnik elvesztettem, elszakadt az a vékony
kis cérnaszál, ami összekötött minket, amiért a barátomnak hittem, amiét
válaszolgatott az ostoba kis leveleimre.
Vége…valamiért, amit nem tudok, nem értek, és ez fáj! Közel merészkedtem
a tűzhöz és most megperzselt. Mondták sokan, itt kint is hallottam beszélgetni
az idősebbeket, mindenki retteg tőle.
A Lizó! Úgy ejtik ki a nevét suttogva akár
egy imádságot. Félnek tőle, és mikor értetlenkedtem, hogy biztos ugyan arról a
férfiről beszélünk, óvatosságra intettek. Csak vigyázz, még nem mutatta meg az
igazi arcát. Ő a Lizoniczki, nem a jólelkű mikulás a mesékből.
Az utcán ér utol. A kocsija előtt haladok
el, mikor megpittyen a központzár. Megtorpanok így beér. Földig érő fekete
bőrkabátjában, fekete terepjárója mellett impozáns jelenség.
- Szállj be - veti oda és a másik oldalon ő
is ezt teszi.
Szó nélkül megyünk, az útra figyel,
csúcsforgalom van. Lefordulunk a rakpartra. Lesétál néhány lépcsőfokot a
Dunához és leül. Cigivel kínál és a vizet bámulja.
Tavasz van még nem tűz a nap, de azért van
már ereje. Ülünk és dohányzunk némán.
- Gondjaim vannak…..ne haragudj! – pillant
rám oldalról.
Csak bólintok. Azt mondta, ne haragudj?
Anyám, hagy ki a lélegzetem!
- A feleségem kórházban van……a nyakamba
szakadt a két gyerek meg az összes probléma. Nem szoktam behozni a
magánéletemet, de…eddig nem is tudtam milyen rossz kölykeim vannak. – sóhajt.
- Mekkorák?
- Az egyik 8 a másik 7 éves. Elüldözik az
összes bébiszittert. Szándékosan csinálják, gonosz kis ördögök, azt gondolják,
ha nincs ki vigyázzon rájuk, haza jön az anyjuk. Nem értik még, hogy bent kell
maradjon. Az meg csak bőg, és idegeskedik, pedig nem lenne szabad. Megőrülök
már…..nekem dolgoznom kell, nem tudok otthon ülni velük, ez a munka állandó
jelenlétet kíván, ha nem akarok problémát. Hamar jelentkeznek a trónkövetelők….
Anyósomékat elküldtem nyaralni. Egy rohadt szigeten vannak, ahol még térerő
sincs, csak a hétvégén jönnek meg. Nem tudhattuk, hogy ez lesz.
- Nagy a baj?
- Nőgyógyászati……nem halálos, de pihennie
kéne és nem idegeskedni. Ha megjön az anyja majd segít, de addig fogalmam sincs
mit tegyek.
- Akarod, hogy vigyázzak rájuk?
- Te? – mered rám.
- Nem sértődöm meg! Nem ismersz! Elbírok két
kisgyerekkel, az intézetben is imádtam őket. Igaz a lányokat, de a kedvedért
kivételt teszek. Megírjuk a leckét, tanulok velük és meg is főzök.
- Teee? – kérdi még hangosabban. Határozott
kérkedést vélek kihallani a hangjából.
- Igen, én! – sóhajtok. Otthon reggel korán
keltem. Megetettem a disznókat, a kecskéket meg a baromfikat. Összeszedtem a
tojást, aztán irány a suli. Hazafelé megvettem nekik a cigit meg a sört,
megetettem a jószágot és megfőztem, mire anya haza jött. Fejtél te már kecskét?
– billentem oldalra a fejem ahogy nézem.
- Nem.
- Na látod! Hidd el nekem, aki kecskét tud
fejni, az minden akadályt képes legyőzni! Két gyerek? nekem az semmi!
- Amíg hagyott anyám, addig tanultam, aztán
délután kizavart kapálni a kertet, meg összeszedni a lehullott gyümölcsöt a
pálinkának. Egy disznóvágást is le tudnék vezényelni egyedül. Egy kis vacsora
két gyereknek, nekem semmi! Igaz mostanában nem kellett ünnepi menüket
kreálnom, de néha ügyeskedtem a koleszban, a szobámban rejtegetett kisrezsón.
- És mi lesz a sulival?
- Mi lenne? Bejárok. A koleszt meg
elintézem……egy hetet tudok maradni.
- Nem lesz bajod?
- Nem! Tudod milyen jóba vagyok Márti nénivel…
- Hááát, biztos vagy a dolgodban? Mert
esetleg meg lehetne próbálni.
- Teljesen! – bólintok határozottan a
nyomaték kedvéért.
- Akkor megköszönném. Mikor tudnál jönni?
- Azonnal, ha elviszel a koleszba néhány
ruháért, és adsz fél órát egy-két telefonra, de egyedül!
- Amennyit csak akarsz. Ülj be a
kocsiba…..addig iszom egy kávét – néz a közeli kávézó felé – és veszek egy
kókuszkockát neked. Természetesen kifizetem minden napod!.... Imádom, ahogy
beszélsz – teszi hozzá rövid gondolkodás után, a régi bujkáló mosollyal a
száján - jószág meg baromfi! – vigyorog.
- Menj a francba! – hagyom ott.
Anyám telefonszámát hívom. A szokásos negédes a hangja.
- Ide figyelj – kezdem. Tíz percen belül utalom a százezret,
de cserébe kérek valamit.
- Mondjad mókuskám.
- Egy szállodába vagyok forgatáson, és nagyon jól érezzük
itt magunkat. Maradnánk még egy hetet, egy klassz wellness és ingyen van, de
nekem be kell mennem a koleszba éjszakára. Az iskola nem gond, oda elmegyek, amíg
a többiek alszanak. Hívd fel az osztályfőnökömet és győzd meg arról, hogy nálad
lakom egy hétig, amíg Pesten vagy. Ha visszahív, hogy maradhatok, utalom a
pénzt.
- Rendben van szívecském.
Márti néni boldog volt, hogy egymásra találtunk.
- Neked szükséged van legalább egy édesanyára. Annyira
örülök, hogy jól alakulnak a dolgaitok Móni. Segíts anyunak, hogy talpra
álljon, mutasd meg neki, hogy nincs egyedül – lelkesedet.
Én szégyelltem magam, hogy becsaptuk. Anyám már profi
volt!
Két óra múlva megismertem a gyerekeket. Mondtam, menjen
csak megleszünk. Kicsit vonakodva hagyott magunkra.
Nem voltak túl lelkesek, egy ideig egyszerűen átnéztek
rajtam, és nem csak láthatatlan voltam a számukra, hanem hallatatlan is, mert
hiába mondtam vagy kértem őket bármire, meg se hallották. Konkrétan a fal előbb
válaszolt kongva, ha dühömbe megpüföltem az öklömmel, mint ők.
Estére végképp eldurvult a helyzet, és tarthatatlanná vált
a hadiállapot. Az intézetben ilyenkor már ütöttem, győztem és mentem tovább, de
itt most azért más a helyzet. Arról nem is beszélve, hogy inkább bele sem
gondolok, mit tenne velem a Lizó, ha két jól sikerült monyesszal fogadnák a
fiai, vagy előkészített, meglazított fogakkal, a fogszabályzóra.
Az est fénypontjaként, a nagyobbik, Lackó nevű, a
vacsorakészítésnél konkrétan hozzám vágott 2 tojást, az utállak, menj haza
innen, rusnya vörös majom, monológgal kiegészítve.
- Oké - ültem le a széttoccsant tojások közt a székre - sajnos
nincs nálam másik ruha csak ez, így nem tudunk elmenni fagyizni. Pedig azt
hittem, akkor talán egy kicsit megkedveltek, ha este lesurranunk egy titkos
nyalakodásra, de most mosnom kell, különben reggel nem tudok miben iskolába
menni. Nekünk az intézetben csak egy ruhánk van. Azoknak van több, akiket
látogatják a szüleik, de én már 5 éve nem láttam se apámat se anyámat.
Eldobtak, mert rossz gyerek voltam és nem kellettem nekik.
Látom, hogy rám merednek, ezért folytatom.
- Intézetbe lakom, de nem olyan rossz hely az, mivel én már
nagy vagyok, és van saját ágyam. Az olyanok mint ti, csak fél ágyat kapnak, és
ki kell mossák a nagyok után a kádat, különben belepisilnek a vacsorájukba és
meg kell egyék. Eleinte sokat sírtam, de aztán megizmosodott a hasfalam a sok
ökölcsapástól, és szép lett a bőröm a sok pisitől……igaz a hajam meg
bevörösödött tőle…..meg egy kicsit a szemem is. De már nem bánom, mert azt
mondják különleges vagyok. A nevem amúgy Foxi és nem vörös dög. A fox angolul
rókát jelent, én meg vörös vagyok, mint a róka, így lettem Foxi.
- A pisitől vörösödött be a hajad? – tátja rám a kicsi Markó
a száját.
- Azt hiszem……régen szőke voltam. Anyám is szőke, apám meg
barna. Na…..akkor én feltakarítom ezt itt, aztán kimosom a ruhám, holnap meg
szólok apátoknak, hogy nem akartok itt látni. Oldja meg, ahogy tudja,
anyukátoknak még egy hétig kórházba kell maradnia, mert olyan gyógyszert kap,
amit csak ott lehet bevenni, különben nem használ.
- Miért nem? – kerekíti rám a kisebbik a szemét.
- Hát honnan tudjam? Én intézetbe lakom nem kórházban.
Szerintem, ha kihozzák a kórházból, elveszti a gyógyító varázserejét…. Nutellás
kenyér jó lesz vacsorára?
- Aha!
A továbbiakban feltűnően kerülték a tekintetem.
Ragaszkodtak az egyedül fürdéshez és pizsibe öltözéshez. Beültem melléjük az
ágyba. Teátrálisan felkucorodtam a végébe, és úgy tettem, mint aki nagyon
rutinosan mozog az ágyvégek világában.
- Most olvasok nektek mesét, ha van kedvetek hozzá. Nagyon
szeretem a meséket. Az intézetben egy idő után, azért nem vertek meg a
nagyobbak, mert sok mesét tudtam. Mit olvassak nektek? Van kedvencetek?
- A verdásat!
- Rendben, ide vele!
Felolvastam az egészet, még úgy se ismertem. Engem nem
kötöttek le a kocsik soha. A könyv végér a kicsi már laposakat pislogott. Végre
a nagy is kibökte, ami egész este foglalkoztatta.
- Itt alszol velünk?
- Ha akarod….elalszom itt az ágyad végében. Már megszoktam a
fél ágyat!
- Nem….nem…..inkább aludjál a vendégszobában……nekünk sok
ágyunk van. Jut neked is. Holnap te viszel iskolába?
- Szerintem apa haza jön addigra, és elfuvaroz minket. Az én
sulim is elég messze van innen.
- Tényleg pisit kellett innod?
- Látod a hajam?
- Kérsz kólát? – csipogta álmosan a pici. Annyira aranyos
volt, a jó éjt puszinál átölelt egy pillanatra.
- Anyu visszajön? – kérdezte súgva.
- Hát persze! Ha nekem lenne két ilyen klassz fiam, én se
hagynám őket magukra, csak amíg feltétlen muszáj. Tudod mit? Holnap csinálunk
egy naptárt a faladra. Annyi nappal, amit még anyu a kórházban kell töltsön, és
minden este letépheted róla az elmúlt napot. Akkor látod, hogy még mennyi van
hátra. Jó lesz így?
- És mire elfogynak a számok itthon lesz?
- Igen!
- Megígéred?
- Igen, megígérem!
- Jó! – mormog. - Addig itt maradsz?
- Igen! Ha ti is akarjátok….
Reggelre szent volt a béke és maradtam egy hetet. Lackó és
Márkó, így hívják őket, és barátok lettünk!
A hétvégére kitakarítottam az egész lakást, vettünk
virágot és rajzoltunk egy „Hiányoztál, örülünk, hogy itthon van anyu”
transzparenst.
Szombaton mindenki otthon maradt. Laci kint kávézott a
nappaliban, a gyerekeknek reggelit készítettem, aztán társasoztunk. Nagyokat
nevettek, ha legyőzték az apjukat. Aztán birkóztak egyet, visongva a
boldogságtól, miközben a két vállra fektetett Lizoniczki kegyelemért könyörgött.
Félrehúzódva bámészan figyeltem a jelenetet. Olyan volt ez nekem, mint a
cserejátékosnak a partvonal mellett nézni a játékot. Soha még csak nem is
láttam ilyent, nemhogy velem játszott volna így az apám. Csak sóhajtoztam.
Mennyi mindenről lemaradtam…
Azt tudom, hogy meglesz mindenem. Lesz lakásom és pénzem
is mert hajtani fogok érte, és tudom, hogy megszerzek mindent amiről csak
álmodom, de ezeket a pillanatokat soha nem fogom már megkapni senkitől. Nincs
annyi pénz a világon, ami lehetővé tenné nekem egy szerető apa ölelését. Úgy
tűnik van, amit nem lehet megvenni, akár mennyi vagyonod is van.
Délután a családfő a TV elé telepedett és csendet
parancsolt.
- Forma 1! Időmérő! - suttogta áhítatosan. – Az idei szezon
első futama.
Furcsa volt belelátni egy normális család életébe, sőt még
rész is venni benne. Nem emlékszem, hogy mi valaha is leültünk volna egy
asztalhoz, ha csak nem evésről vagy ivásról volt szó….
Vasárnap az én ebédemet ettük és senki nem reklamált. Jó
úgy főzni, hogy minden van otthon. Húslevest készítettem, régen imádtam főzni,
mert ha beletettél mindent már nem kellett vele foglalkozni, szép lassú tűzön
magától elkészült, csak a habot szedtem le róla és kész. Nem kellett rántani,
se habarni. És otthon minden megtermett
hozzá, még szegény tyúk is. Másodiknak rántott húst csináltam sajttal a
tetején. Ezt már itt láttam Pesten. Az ünnepi menüt egy pompázatos Laci által
vásárolt kókusztorta koronázta meg.
Ebéd után betelepedtem 3 férfival és Forma 1-et néztem. A
közepe táján kicsit elszundíthattam, mert Laci hangjára ébredtem, ahogy a kényelmesen
öblös bőrfotelt püfölte, ez az, felkiáltással.
- Kinek szurkolunk? – kérdeztem felrezzenve, és lenyelve egy
ásítást.
- Hát a Jégembernek – oktatott lenézően az ifjabbik László.
- Az meg ki? – biggyesztettem le a szám.
- Emlékszel még az esélytelen srácra? – tanított tovább az
idősebbik nagy tudálékosan - Na ő Kimi Raikkkönen, és ma harmadik lett.
Kedvelem ezt a faarcú, hűvös finn kölyköt. Még sokra viszi. A nők szerint
gyönyörű – vigyorgott rám.
- A monitorra bámultam, ahol a nagyon szőke, nem kevés
pattanást viselő, elképesztően gyönyörű szemű srácot mutatták.
- Hát, én még nem vagyok nő! – vontam le a konzekvenciát.
- Nem tetszik? – csodálkozott rám.
- Nagyon szép szája van – néztem elmélyülten.
- Mi? – meredt rám. - A szemétől ájul el mindenki….
- Olyan a tekintete, mint apámnak. Rám úgy hat, akár egy
gyomorszájon csapás, méghozzá ököllel.
- És a szája tetszik?
- Aha.
- Mi szép rajta?
- Olyan mint a tiéd….keskeny és szép formájú…..és nagyon
szépen mosolyog. Miért jégember? – indultam testvériesen elosztani a megmaradt
tortaszeleteket.
- Mert csak ritkán mosolyog, és még ritkábban szólal meg. Ha
mégis, olyan halkan, hogy alig érteni. Én jól beszélem az angolt, de csak
fülelek, ha ő beszél. - rázta fejét a felé nyújtott sütire.
- Akkor már nem esélytelen? – nyomtam a kezébe, elutasító
mozdulata ellenére is. – Majd beszívod a hasad, ha meghízol.
- Még nem ért a csúcsra! – nevetett. - Ha elhízom, kergetni
foglak, míg le nem fogyok!
- Akkor vegyél egy nyomkövető kutyát, hogy megtalálj!
Nem vártam meg, hogy haza engedjék a feleségét. Ahogy
megjöttek a nagyiék pakoltam és mentem. Az életünk ment tovább a régi medrében,
semmi jelét nem mutatta, hogy közelebb kerültem volna a szívéhez azáltal, hogy
beengedett az otthonába, és vigyázhattam a gyermekeire.
Anyám havi rendszerességgel pumpolt. Nem volt túl mohó, de
az ötvenezrét mindig kikövetelte. Nem akartam balhét, lassan véget ért a suli,
már csak egy nyarat kellett kibírnom, szeptemberben 18 leszek, és onnantól
minden kapcsolatot megszakítok velük. Rémálmaimban újra haza visznek, és vagy
apám, vagy a Karesz ruhám alatt matató kezére ébredek.
A Lizó, csak pár hét elteltével lépett oda hozzám.
- Te mi az ördögöt mondtál ezeknek a gyerekeknek, a vörös
hajú emberekről?
- Miért is?
- Bettit meglátogatta egy barátnője, a kölykök meg
letámadták. Szegény néni neked is sok pisit kellett innod, hogy ilyen vörös
lett a hajad? Elég kínos volt magyarázkodnia.
- Ja igen – nevettem fel. - Ismertettem velük a lehetőséget,
hogy mi vár rájuk, ha mindenkit elmarnak maguk mellől, amíg az anyukájuk a kórházban
van. Valahogy a közelükbe kellett férkőznöm.
- Hát az sikerült…….hiányolnak! Ez a tied – nyomott a
kezembe egy édes vörös plüss rókát – rád emlékeztet.
Nem a fenekén ücsörgött, hanem feküdt, és akár egy puha
mackót, magamhoz lehetett ölelni.
Nem mondtam el neki, hogy otthon sosem kaptam ilyesmit.
Azóta is vele alszom, csak Kevin sajátítja ki néha, ha
mellém fekszik.
* * *