16. rész - Nem az a szabadság....

Sziasztok!

Ezzel a résszel tegnap érkeztem volna, de valamiért a történet összes sora kifehéredett egy csíkban a betűk mögött, és egyszerűen élvezhetetlen volt az egész. Mindent próbáltam, de csak nem változott meg, ezért reggel miután útnak bocsájtottam a „dolgozókat” nekiálltam és újra begépeltem az egészet.

Most már tökéletes – legalább is remélem – és élvezhető is a maga módján.

Mert hát ennyi tellett most tőlem. Igyekeztem, annak ellenére is, hogy még a blogger is hátráltatott. Igen…talán neki is van egy véleménye a stílusomról és írásmódomról!:)

Rengeteg tennivalóm van, rohangászom a lakásban akár egy mérgezett egér, ezt a részt nagytakarítás és nagymosás közben írtam újra, ha megpihentem kávézni, enni vagy inni!:)

Szóval úgy tessék olvasni, és hozzászólni, hogy kétszer dolgoztam meg vele…érte, nektek!:)

Az édes otthon levegőjében, a hazai ízek forgatagában, a tesóim közt megjött az íráshoz is a kedvem!:)

Kellemes időtöltést a részhez!

Foxi ….

Reggeli sokáig forgolódom, nehezen alszom el. Minél jobban erőltetem, hogy alszom már, annál éberebb leszek.

Végül a jól bevált módszerhez folyamodom, ami mindig segít. Kényelmesen elhelyezkedem és hagyom, hogy a gondolataim visszaszálljanak a múltba.

Azokba az időkbe, mikor még buzogott bennem az életkedv, nem fásultam bele a napok monotonitásába, és a férfiak megalázó világába.

A hajdani lelkesedésből mára már csak az undor maradt. A józan realitás, ha véletlen ránézek egy férfira, és az visszapillant, már látom a szemében az egyetlent, amit egy férfi akarhat egy nőtől, ami hajtja, és mozgásban tartja, és előre viszi őket, és ez nem a szerelem….

Akkor még voltak illúzióim, álmaim és terveim, amikért kész voltam harcolni.

Mára már csak egy harc maradt, az idővel…..

A tegnapi balhé után végül megbékéltek velem és viszonylagosan jó napot zártam. Már a Laci szerint, mert nekem fogalmam sincs még az ottani viszonyokról.

Reggel megbabonázva szorongattam a húszezer forintot, egy napi keresetemet. Nem voltam álmos, a lehetőség megsokszorozta az akaraterőmet és a kitartásomat.

Hazafelé, egész úton azt számolgattam, ha minden nap ennyit keresnék itt, és egy tízest a chat-eléssel, ha minden áldott napot végigdolgozom, kilencszázezer forint jönne össze. És akkor még nem számoltam a fotózásokat. Ott is leesik az alkalmankénti húszezer!

Beleszédültem a lehetőségbe! A számok bűvöletébe kerültem.

Persze nem számoltam sok mindennel. Legfőképp, hogy egy nap nekem is csak 24 órából áll, és néha nem ártana aludnom is.

Aztán ruhákat kell venni, cipőt és kozmetikumokat, mert csak akkor tudok keresni, ha felkeltem a férfiak figyelmét, érdeklődését, és engem választanak ki.

És szükségem van ételre, italra, bérletre, és rengeteg mindenre a hétköznapokban. Legfőképp alvásra, amit valahogy kifelejtettem a nagy számolgatásból.

Havi harminc napot dolgozni két helyen, és mellette iskolába járni, és készülni az érettségimre, nos, a józan logika, és a realitások szerint sem jöhetett össze, de én nem a józan logikámról voltam híres akkoriban.

Csak mentem előre akár egy tank. Talán már akkor éreztem valahol, hogy nem marad sok időm, hogy addig kell hajtanom, amíg bírom erővel.

Szerencsére volt valaki, aki helyettem is gondolkodott és elég érett, bölcs és tapasztalt volt ahhoz, hogy megfékezzen, és megvolt a megfelelő tekintélye ahhoz, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjek is neki.

Nem lett álom havi milliós keresetem. Rengeteg mindent szerettem volna, de fukar voltam magamhoz, és akár mi is történt, a havi százezret félretettem.

Pedig vágytam telefonra, laptopra, jogsiról merengtem és kocsiról, de nem költekeztem, csak a legfontosabbakra.

A cél, az álmaim netovábbja egy lakás volt. Nem akármilyen, hanem a nagybetűs otthon, az én házam, egy szép, csendes övezetben, a fővárosban.

Kertes ház Budán, Újbudán, vagy Farkasvölgyben, esetleg Csillaghegyen.

Ahol minden olyan lesz majd, amilyennek megálmodtam.

Nagy kerttel, ahova a nyári melegben kifeküdhetek, egy terebélyes diófa, jóságos árnyékában pihenni.

Azt mondjuk már nem gondoltam át, mikor is pihennék. Ilyenről csak a bolondok álmodoznak, ha nincstelenek, meg én! De jó volt ezeknek az álmoknak a bűvöletében élni, a tetőtéri kis manzárd lakosztályomban, amit a Laci bocsájtott a rendelkezésemre, ahol a szobában volt a konyhám, étkezőm, nappalim és a hálóm, és az aprócska zuhanyzós fürdő már felülmúlta legmerészebb álmaimat is.

Annyi hasznom volt ebből, hogy nem jártam bulikba, nem ittam és nem szippantottam. Nem vertem el a keresetem drogokra, ahogy a legtöbb lány tette, hogy boldog legyen, fontos és szép, szeressék és tiszteljék, és ne dobjanak egy köteg bankót a lába elé, hogy térdelj le érte, és maradj is lent. Abban a hazug, illékony világban, amit a kábulat óráiban átélt nem verte meg a pasija, ha keveset vitt haza, nem érezte megalázottnak és kiszolgáltatottnak magát.

Úgy számolgattam, hogyha a célomra koncentrálok, és nem engedem, hogy valami is eltérítsen az utamról, úgy tíz év alatt megteremthetem álmaim otthonát.

Vajon miért rugaszkodunk el a valóságtól, ha megindul velünk a szekér?

Miért érezzük úgy, hogy a határ a csillagos ég kell legyen, holott jóval szerényebb körülmények között, akár boldogok is lehettünk volna?

Miért nem értem be egy peremvárosi panellakással, mikor semmim se volt?

Talán mert ilyen az emberi természet? Soha nem elégszik meg azzal, amije van, mindig többet és többet akar?

Ezért mondják a nagy gondolkodók, hogy az ember önmaga legnagyobb ellensége?

Azt hiszem így van! Hajszoljuk magunkat a pénz, a boldogság után, egyre többet akarunk, és közben nem vesszük észre, hogy elmegyünk minden mellett, ami szép, nemes és fontos lehet. Hogy kihagyjuk életünk tiszta, érzelmes pillanatait a pénz utáni folytonos sóvárgó hajszában.

A Lizóval különleges kapcsolatban voltunk. Nem adott nekem pénzt, de biztosított munkát és lehetőséget, hogy jól keressek.

Persze elvitt vidékre vacsorázni, ahol nem ismerték fel, vagy rendelt kaját, néha vett ezt-azt, ha valamin megakadt a szemem és észrevette, de nem csinált belőle rendszert.

A magam ura voltam, büszke arra, hogy eltartom magam, és igyekeztem is ehhez ragaszkodni.

A bárral, egy új, ígéretes lehetőséget láttam megnyílni, ahol, ha ügyes vagyok, türelmes és nem fásulok be, a határ akár a csillagos ég is lehet.

És azt gondoltam, az első nap cseszegetése után, már nem lesz több konfliktusom a lányokkal, befogadnak, nem kell konfrontálódnom.

Ebben is tévedtem, mint oly sok mindenben életem során….

A második munkaestémen már nem kísért be személyesen, egyedül indultam útnak. Csak telefonált, hogy nem ér rá, de később majd benéz.

-    Hogy vagy? Nincs probléma? Semmi balhé? – faggatott és éreztem a telefonon keresztül is, hogy mosolyog. Nyilván neki is a tegnapi bemutatkozó belépőm jár a fejében.

-    Semmi, jól vagyok! Hiányoztál….

-    Ma én viszlek haza!

-    Akkor bejössz?

-    Később igen! Addig viselkedj rendesen! Ne halljak panaszt! Majd hívlak még….

-    Úgy lesz, igyekezni fogok – nyomtam ki mosolyogva.

Hát ugye…

Ember tervez, Isten végez!

Három lány ül a magas székeken, amik egyikéért tegnap olyan ádáz, vérre menő küzdelmet kellett vívnom.

Újak! Csak a csendes, félénk, barna lányt látom a tegnapiakból.

Most nincs gond a helyfoglalással, viszont folyamatosan, fennhangon beszólogatnak, kritizálnak és szidalmaznak. Egy idő után már tarthatatlanná válik a helyzet. Nem lehet, nem észrevenni, hogy rám szálltak és kikezdtek!

-    Mit keres ez itt?

-    Hogy néz már ki? Ide újabban minden jöttmentet és ovisokat is beengednek? Megtöröljük az orrodat?

-    Szerintem valami orosz vagy román kurva! Magyarul legalább tudsz?

-    Inkább csak a franciát gyakorolhatta a hátsó kertben. Biztos jól szopik, tanulta a bociktól, azért van itt!

Hallgatom egy darabig, megpróbálok nem odafigyelni, de nem megy. Olyan ez, mint a hangos zene a kolesz szomszéd szobájában. Ha egyszer észreveszed, hiába nem akarod hallani, az agyad megmakacsolja magát, és a dübörgés beivódik a tudatalattidba.

Passzivitásomat félreértelmezik, egyre bátrabbak.

-    Valami falusi liba, eddig az istállóban baszták – hallom egy magas, fekete hajú, szilikon szájútól, egyenest az arcomba.

Kihívóan méretet, és ahogy elmegy mellettem, belerúg a bárszékem fém lábába.

Nem számítottam rá, éppen újfent a Lizóval csicseregtem, akinek úgy vettem ki a szavaiból, legalább annyira hiányzott a kimaradt éjszaka, mint nekem, és néhány perc multával ígérte jöttét.

Elégedett mosollyal nyugtáztam a szavait, közben semmi másra nem figyeltem, így mikor a lány belerúgott a székembe, lecsúszott a könyököm, és alaposan lefejeltem, a bárpultból kinyúló fém rudat. Csak úgy kongott a fejem!

Gondolom, mert a Lizó is hallózott, hogy mi a faszom kong ott?

Harangoznak?

Hogyne a fejemmel!

-    Most le kell tennem egy pillanatra – mondom magyarázkodás helyett, és kinyomom.

Lepattanok a székről, közben óvatosan megrázom a fejem, de minden rendben, nem esett le, és nem is gurul a pult alá.

A triumvirátus elé sétálok.

-    Valami problémátok van velem? – teszem fel a jóindulatú, ám teljesen felesleges, esetünkben bugyutácskának tűnő kérdést.

-    Trágyaszag van! – fintorog a plasztik szájú, a többiek éberen figyelnek, és lelkesen röhögnek.

Hálás közönség. Pedig nem volt ez akkora poén….

Egy újabb alfa-nőstény, állapítom meg sóhajtozva.

-    Ha megfürödnél, nem éreznéd – próbálom ellátni néhány életviteli tanáccsal, közben felveszem a megfelelő távolságot – vagy csukd be a szád, bár ha néha, esetleg fogat is mosnál, nem csak az ajkaidba nyomatnád a szilikont…

Örökbecsű bölcseletem tanulsága bennem reked, mert a vérig sértett nőstény nekem ugrik.

-    Kikaparom a szemed vörös kurva! Most megtanulod hol a helyed!

Előbb két hatalmas szilikon mell érkezik, utána a többi nő is. El sem lépek, csak kifordulok oldalra, és két kézzel elterelem a felém csápoló, támadó mancsait, ahogy a Laci mutatta. Aztán visszafogok rá, megcsavarom a csuklóját, nyitott tenyérrel betámasztok a megfeszített könyökének.

Jajgatva rogy térdre. Felrántom a hajánál fogva, és az akvárium felé vonszolom. Magasabb, erősebb nálam, mégis a hatalmas adrenalin lökettől meg sem kottyan a súlya. Mondjuk, igyekszik is botladozva, görnyedezve lépést tartani velem, nyilván sajnálja a haját. Közben van időm teljes betekintést nyerni, a szépséges domborulataira.

Elengedem a könyökét, és a hosszú felvarrt hajánál fogva belenyomom az akvárium vizébe.

Bugyborékolva vergődik, erősen tartom és a többit figyelem. Senki se mozdul, nem rohannak a segítségére. A pultos Timike, mosolyogva megy ki egy cigivel a kezében. Jól esne nekem is….

Kirántom a vízből, köpködve köhécsel. Gyengécskén próbál szabadulni.

-    Nagy szippantás a friss, aroma dús levegőből – ordítok az arcába és visszanyomom.

Elborult az agyam, már nem gondolkodom tisztán. Tegnap álldogálnom kellett volna, ma ez, hát ennek itt, és most vetek véget!

Ezúttal kicsit tovább tartom lent a fejét. Okító célzattal.

-    Azért ne öld meg – hallom a hátam mögül Kornél csendes hangját. – Annak nem fog örülni a Lizó!

Ez kijózanít, és lazítok a szorításomon. Fuldokolva bukkan fel, levegő után kapkodva köhög, és köpködi a vizet.

-    Most már rendben a szaglásod? – érdeklődők kedvesen. – Vagy érzel még valamit, esetleg?

Nem válaszol, el van foglalva a levegővétellel. Kigúvadt szemmel, nagyon igyekszik.

A tegnapi riadt, barna lány felmosóval közeledik.

-    Feltakarítom neked – néz alázatosan a szemembe.

Otthagyom, inkább visszafordulok a kíváncsi csorda felé.

-    Még valaki? Van még valaki? – kiabálok magamból kifordulva. – Tisztázzuk most, aztán legyen vége! Szeretnék végre emberként viselkedni!

-    Mi a gond? – állít meg egy csendes, fenyegető hang.

Megpördülök! Simogatnak a meleg barna szemei. Hosszú kabátban, kétoldalt testőröktől támogatva érkezik. Végig a szemembe néz, és ettől elmegy a hangom, és megbicsaklik a bokám.

-    Megbeszéltük a hierarchiát – motyogja Kornél.

Komoly marad, lassan még közelebb lép, szinte az arcomba ér.

-    Ne merészelj engem még egyszer kinyomni! – csendes, vészjósló, visszafogott hangon beszél, csak a szeme röhög gátlástalanul.

Ellép mellettem, a testőrök vele mozdulnak. Megáll a csöpögve pihegő lány előtt.

-    Te meg ki a faszom vagy? Egy búvár Kund? – mered az arcába. – Ennyire ráértek?

A lányban újra kihagy a levegő, rémült szemekkel tátog, hang nem jön ki a száján.

-    Akarsz itt dolgozni? – faggatja továbbra is a gyengélkedőt.

Vizes permetet szór maga köré, ahogy bólogat. A szigorú főnök egyet visszalép, hogy megvédje a ruháját.

-    Akkor takarodj előlem! – csattan a hangja.

Az imént még oly harcias, mostanra csapzott, fekete hajkoronát viselő lány riadtan megindul, a magas platform cipőjében, de megcsúszik a kicsöpögtetett tócsán, és óriás karkörzés közben, alaposan mellkason taszítja, a fapofával álldogáló Lizót.

Szinte kiül az arcára a döbbenet. Mégsem szól, érzi, ennyi elég volt a vinnyogva zokogó, kirohanó lánynak.

-    Legközelebb törd el a kezét! – kapja rám a pillantását, hogy védje a főnöki mundér becsületét, aztán elfordul.

Épp elcsípem az elfojtott mosolyt az arcán. Megtartom magamnak….

Az akvárium előtt megáll és a megzavarodva cikázó, felzavart aranyhalait nézi sajnálkozó arccal.

-    Tényleg pirannák kellenek – sóhajt halkan és eltűnik az iroda ajtaja mögött, nyomában a gyöngyöző homlokát idegesen törölgető Kornéllal.

-    Délelőtt cseréltesd le a vizüket – hozza vissza a hangját az akusztika.

Nem érdekelnek az arany pikkelyes három kívánságteljesítők, inkább kisietek a hátsó ajtón a körfolyosóra, a Timike után. Mélyen leszívom a felém nyújtott cigit.

-    Meddig tart még ez? Hányszor kell még megvédenem magam? – faggatom elkeseredetten. Iménti harciasságomnak nyoma sincs már.

-    Szerintem ennyi volt! Két nagypofájú van, megtaláltad mindkettőt – mosolyog a pultos, a kiérkező kétajtós szekrény alkatú kidobóra.

-    Szép műsor volt Foxi! – pislant le rám elismerően Johnny. – Van még valaki? – utánoz megemelt elvékonyított hangon. – Akár Brad Pitt a Trójában! A kedvenc filmem! – vigyorog rám, a fekete éjszakában, felettünk ragyogó csillagok fényében. – Mindenkit hív a főnök – folytatja elismerő grimaszomat elkönyvelve magának.

Besietünk. Laci idejét látta, egy kis összetartó morális meeting-nek. A dörgő hang, és a fenyegető tekintet, amit olyan ritkán látok a privát életünkben, meghozta a várt eredményt. Riadt birkacsorda hallgatja okító szavait.

-    Mi itt egy úszó bárka vagyunk a háborgó viharos tengeren. Körülöttünk jégtáblák és ragadózó dögök. Éhes, kibaszott cápák keringenek, keresve a gyenge pontunkat. Ha széthúzunk, mind megdöglünk. Csak egységesen tudunk a felszínen maradni!

Én vagyok a kapitány, és ti a matrózok! Engedelmességgel, feltétlen bizalommal, tisztelettel és fegyelemmel tartoztok nekem, és tisztelettel egymás iránt is. Bármi gondotok adódik egymással, a munkával vagy otthon, tudni akarom, megbeszéljük és megoldjuk. Nekem itt vidám, kipihent, kiegyensúlyozott nők konzumáljanak! Aki narkós vagy balhés, annak itt nincs helye! Nem szabad fogást találjanak rajtunk! Ha összedolgozunk, és jól kormányozzuk a hajónkat, nem navigáljuk sziklának, és nem kapunk léket, nem süllyedünk el! Ezért nem tűröm a széthúzást, kiközösítést! Nem akarok több balhét, aki gyengíti a hajót, a morált, azt a vízbe dobatom összekötözött kezekkel, egy betondarabbal a lábán!

Ez volt az első csapatépítő, fejlesztő és oktató példabeszéde, a morálról és az összetartozásról, amit hallottam, melyet aztán számtalan követett az évek során.

A Kapitány! Így hívtuk egymás közt, nagy titokban, nehogy meghallja.

És évekkel később így kezdte hívatni magát a kisfiammal is, hihetetlen előrelátásáról, szeretetéről és gondoskodásáról adva tanúbizonyságot, anélkül, hogy akkor még értettem volna.

Harmadik napon már nem vagyok téma. A barna lányt basztatják, némán tűri, könnyei potyognak. Olyan képet vág, mint amilyen arcom nekem lehetett, a fiúrészleg vezetője alatt.

Felpattanok.

-       Fejezd be! – vicsorítok az idősebb nőre. - Lili a barátnőm….ha vele kezdtek engem sértetek meg, világos? – acsarkodok akár egy veszett kutya.

Így tettem szert egy utánfutóra.

A lányok hívták így egy idő után. Jött utánam akár egy kiskutya, még a WC előtt is megvárt. Jajveszékelt, ha olyan napokra osztották be hétköznap, mikor nem voltam. Sokat dumáltunk álmosság ellen. Jobbára őt beszéltettem.

-      Még iskolás – mosolygott zavartan – most fog érettségizni. Az apja meghalt, az anyukája infarktust kapott, szívbeteg és elvesztette az állását. Nincs miből élniük, a jelzáloghitel elviszi a házukat. Ha az utcára kerülnek végük. Gondolta megpróbálja a táncot. Jobb, mint eszkortozni, ahhoz ő gyáva! Az anyja ébren várja hajnalban, ha megvan a rezsipénz, igyekszik a kedvenceit főzni. 
Sajnálja, hogy ezt kell tegyem, de nincs más lehetőségünk. Amíg suliba vagyok, anyu megfőz, kitakarít és otthon vár. Itt szar, de otthon nagyon jó. Anyuért még többet is bevállalnék – mosolyog szomorkásan. Könnyek csillannak a szemében, és a holdfényben varázslatos arany fényben tündökölnek.

Akár egy megdicsőült Madonna!

Ellágyulva bámulom, és hirtelen irigyelni kezdem. 
Igen, itt vagyunk mindketten, én is most fogok érettségizni, de teljesen más életpályát futottunk be addig, hogy ide jutottunk.

Az anyja szereti, gondoskodik róla, ébren várja.

Az enyém hétvégeken kizavart megfőzni a vasárnapi ebédet, csak a csirke nyakát vágta át, nekem kellett leforráznom és megpucolnom szegényt, ő meg visszadöglött az ágyba. Azt hiszem ilyenkor adott valamit magából apámnak a zár ajtó mögött.

Fizetni kellett a bányászpénzért….

Mielőtt visszasüllyedtem a múltba, még gyors beállítottam a telefonom, hogy korábban ébresszen.

Ébresztett! És most bár tudnák még lustálkodni, mégsem teszem. Fáradt vagyok, de valami megmagyarázhatatlan, önkínzó marcangolásba menekülve, kényszerítem magam, hogy bekapcsoljam a TV-t, és nézzem a mogyoródi futamot. Mikor megpillantom őt, meglódul a szívem.

Egyre dühösebb vagyok. Minden félelmem és fájdalmam a képernyőn feltűnő rezzenéstelen arccal, látványosan unatkozó férfira zúdítom.

Gyűlölöm! A férfi, aki minden bajom okozója! Ott flegmázik a milliárdjaival a háta mögött. Könnyen játssza a nemtörődömöt, neki nincsenek anyagi gondjai. Nyilván másfajták sem. A közönség most is megőrül, ha tessék-lássék megemeli a kezét, és lesajnáló mosollyal kiint a lelkes lelátóra. Akár egy megfáradt utazó.

Hihetetlen az egész. Egy szenvtelen, nyugodt tekintetű férfi, akit körbezsongnak a fotósok, és a riporterek. Akinek sikoltozva könyörögnek autógrammért, több százan talán ezren is, ez a férfi a kisfiam apja!

Még sosem látta, a létezéséről sem tudott ezidáig. Egykoron engem ölelt és csókolt egy önfeledt éjszakán. Fura, de megremegek ettől az emléktől, még most is. Nem volt önző, nagyon is figyelmes volt, és engem teljesen elvarázsolt, az a különleges image, ami körüllengte. Megfeledkeztem mindenről, még a Laciról is.

Vagy talán pont így büntettem őt, amiért eltávolított otthonról? Száműzött a skandináv szigetre, közben Mauritiuson élvezte a napsütést, és megerősítette a házassági fogadalmát. Míg ő a trópusokon nyaralt, egy bujaságtól túlfűtött éjszakán megfogant a kisfiam.

Hozok egy kávét, leülök, felhúzott lábaimat betakarom a puha takarómmal és nézem a képernyőn keresztül. Meleg van, 30 fok feletti a hőmérséklet, bár a fényt kint tartó, lehúzott redőnyök mögött, valamivel elviselhetőbb az idő, mégis úgy érzem, a vékonyka takaróval elszigetelődöm a szőke férfitól.

Szinte már szándékosan forgatom a szívemben a tört, hogy csak fájjon, még jobban fájjon, mert megérdemlem. Bárhogy is gyűlölöm, bármennyire is igyekszem ráhárítani a felelősséget és a frusztrációmat, nem az ő hibája, ami történt. Ő csak tette, amit a vére diktált, úgy viselkedett, amint egy, a többi görény közül.

Én hibáztam! Én hagytam, hogy magával sodorjon a lényét körüllengő, lefegyverző, megmagyarázhatatlan melankólia. A halvány mosolya, a hangja, ami halk, szinte erőtlen, mégis oda kellett rá figyelni.

Bár ne tettem volna!

Pedig volt intő jel, a világító szeme, ami döbbenetesen hasonló volt az apáméhoz.

Sajnos az ember is! Szarból van, mindkettő! Talán ezért ilyen szerencsés!

Második lett, ott áll a dobogón, pedig ötödikként indult, aztán egy jó kerékcserével, valahogy felkeveredett a második helyre, és a sötét bőrű Hamilton mögött intették le a kockás zászlóval.

Hamiltont kedvelem, ő az egyetlen, akit felismerek a többi pilóta között, leszámítva persze a skandinávot, aki most szinte boldog, a maga visszafogott modorában.

Örülhet a Laci, a kedvence visszatért, és újra dobogós lett, ezen a fura futamon. Nem értem a Forma 1-et, de valami olyasmit hámoztam ki a kommentátor magyarázatából, hogy a Lizó visszatérő kedvence, Schumacher autója lefulladt a rajtrácson. De hogy ezért miért kellett egy kört menni a többieknek?

Fogalmam sincs!

Csak annyit tudok, hogy tavasszal a Laci még magánkívül tömbölt örömében, hogy az egyik bajnok kedvence, az örökifjú Schumacher után, a másik, Kimi Raikkönen is visszatért. Azóta, ha nálunk tartózkodik, a változatos időszakokban közvetített futamok alatt, leül a TV elé, gyere kis kormányos felkiáltással az ölébe veszi Kevint, és végignézik, az időközben elszunnyadó kisfiúval. És egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy a kornyadozó gyereknek fel ne hívja a figyelmét egy unott képű, közönyös férfire, ha feltűnik a képernyőn.

-    Nézd csak kormányos, az ott Kimi Raikkönen!

Közben a gyerek arcát fürkészi, és csak akkor hagyja abba, ha elkapja rosszalló tekintetem.

Ötödik vagy a világbajnoki pontversenyben, hát nem tudom, ez mennyire jó, de nem is érdekel! Ennyi, megnéztelek, magam sem tudom miért. Talán igyekszem megbarátkozni veled. Próbálom hinni, hogy emberből vagy te is jégszívű, és szeretni fogod a kisfiadat, ha én már nem leszek.

Így kell lennie, különben nem fog nyugodtan pihenni a testem. Mert a lelkem az mindig veled lesz kicsikém. Ott leszek melletted, még ha te nem is fogsz rám szeretettel gondolni. Azt hiszed majd becsaptalak, mert a kis időre, az örökre fog szólni. Jobb, ha úgy tudod, csak egy rövid ideig maradsz vele, addig, amíg én felgyógyulok. Amíg vársz, és számolod a napokat, nem fogsz szomorkodni. Aztán már nem számolsz, és gyűlölni fogsz, hazugnak hiszel, de addigra már megszokod őket, az új környezetet, az új családod. Addigra talán már beszéled a nyelvüket is egy kicsit, és szépen lassan elfelejtesz engem, és mindent, ami egykor az életed volt, és ide, ehhez az országhoz kötött valaha.

Letörlöm a könnyeim és mosolyt erőltetek az arcomra, mert a picurka fiúszoba felöl, halk motozás hallatszik.

Kornyadozva jön felém, egyik kezében az elmaradhatatlan lila nyuszit szorongatja, másikkal maga után húzza az alvós takaróját. Azt a régi Ice1 Racing-es törölközőt, amit az után, az éjszaka után loptam az apjától, hogy ő megfogant.

Édes arcán már látszik a fáradság. Ma dolgozunk utoljára, holnap pihenni fogunk, együtt leszünk egész nap!

*  *  *  

Csak néhány mondat a végére az eddigi itthoni kalandjaimból!

Megérkeztem, végig bömböltem az utat, aztán otthon folytattam, mert a szomszéd néni megfőzte és sütötte az összes kedvenc kajámat és sütimet.

Aztán jobban lettem, nem hánytam meg semmi, csak egy kis harmatgyenge rosszullét volt, a mértéktelen zabálástól.

Ez vagyok én, egy falánk disznó!

Ugye hirtelen indultam útnak, nem volt tervezve még, de kiderült, hogy később nem tud elhozni, mert dolga lesz, így nem sokat késlekedtünk, egy gyors, érzelmes búcsú és indultunk.

El kellett jönnöm, mert van néhány befejezetlen ügyem, többek között az öcsémék érettségije….

Rajta vagyunk a témán, és mivel haza érkezésemkor a lakásba lépve riadtan hátratántorodtam és a szívemhez kapva felkiáltottam, jesszus! Betörtek?

Öcsém kicsit fanyalogva, rezignáltan széttárta a kezét, egy Luna, mi így élünkkel!

De azért érezte ő is, hogy ez ide most kevés, ezért még bőszen tanulnak.

Magamról pár szó….

Kocogtam az utcán a kutyussal, - már el is felejtettem mennyire utáltam sétáltatni – ráadásnak jön szembe egy régi sulis társam.

Messziről lelkendezett, hogy nahát! Milyen csinos vagy!

Mondom, nahát, igen, köszi!

Egy szürke pink kabát volt rajtam a táncos barátnőmtől, és egy pink spotcsuka a nővéremtől, mert én ugye csizmában érkeztem!:)

A kabát nem érte be a nagy fenekemet, a csuka viszont egy számmal nagyobb és minden lépésnél visszapofázik nekem, és egy diszkrét klaffot hallatok!

Pénzem az nem volt hirtelen, mert a bankkártyámat beleestette zseniális öcsém az önkiszolgáló pénztárnál egy résbe, amire az volt írva, „ne ide dugja a kártyáját”!:/

Kérdésemre, nincs kulcsuk nem tudják kinyitni, majd ha jön a javító cég……

A zsonglör hazavágtatott izibe ezerrel, ezért a ház előtt egy nagyon alapos rendőri ellenőrzést kapott. Mire visszatért hozzám már majdnem kaptam egyenruhát, hogy álljak be, olyan profin magyaráztam a pénztárgépek működését.

Szóltam apunak hogy tiltassák le a kártyám, biztos ami biztos alapon, mert elég sok pénz van rajta.

Aztán hétfőn este moziba mentünk, a Halálos iramban 7-re, aminek a végét hangosan bömbölve zokogtam végig, öcsém zavartan ölelgetett.

Érdekes mozi volt, változékony hangulattal, mert előtte öcsémnek kisebb afférja támadt a férfi pisildébe, majd pánikszerűen hazavitette magát velem. A mélygarázsba megtorpantam és nekiszegeztem a kérdést. Ki vagy te, és hova dugtad az én öcsémet?!

Csak heherészett, hogy most nem tud vezetni. Meghallgattam a sztorit, és szégyenszemre bepisiltem a röhögéstől. Mondhatnám megjelöltem a területem a mélygarázsban, ahogy az állatok szokták, valahogy mostanság üldöznek az állatos sztorik.

Ezután kicsit sopánkodott, most már én is pisis, rajta volt még egy kis hányás, némi fos, vizelet és köpet – mindez egy másik férfitól érkezett a szomszédos wc-ből. Majd elmesélem, megér egy bővebb sztorit.

Ja igen! Ez a kép! Jövünk haza a próbakörömről és egyszer csak azt mondja a Tomi, nézd Luna, ott jön egy elefánt!

Mondom rendben Tomas, nem probléma! Hétvégén egy felajzott szerelmi kalandokat kereső muflont vélt orrszarvúnak, miközben az állat egyre hevesebben dusolta a kocsinkat, és határozott párzási szándékot mutatott szegény Opel iránt!:)

Apu házához tartottunk éppen, ami egy erdőben egy tó partján áll!

Gondoltam ezek után maximum egy szegény tehén jöhet, de nem egyszer csak meglóbálta előttünk az ormányát.

Sajnos némi komplikációm akadt a kocsival, ugyanis most kaptam apu egyik barátjától kölcsön, amíg itt vagyok. Ez egy Fiat Brava vagy Bravo, olyan szép vízszintes hátsó lámpái vannak, és padlizsán lila!:)

Imádnám, ha tudnám vezetni, de benzines és gázos, és át kell kapcsolni ugye gáz üzemmódba, de olyan halkan megy a diesel Opel után, hogy rá is indítottam szegényre, a Tomi meg egyből a haját tépdeste….

Szóval még erősen az ismeretségünk elején járunk, se automata sebváltó, se tolatóradar, a fara meg olyan magasan van, hogy ki se látok merre tolatok.

Tomas szerint is jobb, ha inkább előrefele veszem vele az irányt, és  a lehető legkevesebbet toladgálok! Tökéletesen osztozom a véleményén….ezúttal!

Sajnos lemaradt a lényeg, ugyanis az ormányos egyenest bebámult hozzánk és a leengedett ablakon át benyúlt Tomashoz. Aki ugye egy cseppet lemerevedett és lépéshátrányba került, hiába ordítoztam, hogy fotózd már le te ütődött, mire észbe kapott már elhúzták az ormányát, és ballagott tovább mellettünk!:)

Ekkora kaland! Benyúlt egy elefánt, és betüsszentett közénk! Hát nem állat!:)

Ti tudtátok, hogy gázüzemű autóval nem szabad mélygarázsban parkolni, hanem fel kell menni a pláza tetejére?

Hát, most már én is tudom!:)

Most mondjátok! Még csak 5 napja vagyok itthon, és máris mennyi kaland!

Imádok itt lenni!

Életem legnehezebb és legfájdalmasabb döntéseit fogom meghozni az elkövetkezendő hetekben, mégis örülök, hogy itt vagyok. Talán pont ezért! Itt kezdődött minden, itt is kell véget érjen…..

Puszi mindenkinek, Luna

Húsvéti üdvözlet :)