24. rész - Bárki elkaphatja egy pillantásodat.....

Foxi…

Visszatérni az éjszakába sokkal nehezebb volt, mint ahogy azt gondoltam. Nappal még csak-csak elvoltam, főleg, hogy Laci miután hazahozott ide a padlásszobámba, erős lelkiismeret furdalástól vezérelve, minden idejét mellettem töltötte. És később is, ha csak lehetett jött és próbált kirángatni a depresszióból.

De az esték magukkal hozták a lidérceiket. A fenyegető félelem, a sötétséggel együtt érkezett, és valahányszor lehunytam a szemem, egy égő, világító kék szempárban testesült meg.

Éjjelente fenyegető kék szempárokra riadtam sikoltozva, leizzadva. De a cigim izzó parazsának fényénél, az ágyamban kuporogva, potyogó könnyeimet elmaszatolva az arcomon, már nem tudtam visszaemlékezni, hogy apámat láttam, vagy azt a férfit, aki azóta már meglakolt. A sok elvett és tönkretett életért a sajátjával fizetett.

Sosem mertem megkérdezni, vagy talán nem is akartam tudni, mégis biztos voltam benne, hogy aki igazságot szolgáltatott a maga módján, minden nap magához ölel, és féltő szeretettel, aggodalommal eltelt tekintettel vizsgálgatja a mellemen gyógyuló heget, hogy aztán szinte már szertartásosan minden alkalommal megcsókolja.

Ha próbáltam szégyenkezve eltakarni dühös lett, és esküdözött, hogy az orvos remek munkát végzett, hamarosan nyoma sem marad ennek a sebnek.

A stúdióban nem volt gond a munka, zárt helyen, biztonságban elvoltam, de ki nem akaródzott menni az emberek közé. Eleinte a sérülésemre fogtam a bezártságom. Fáj a sebem, húzódik, nem tudok emelni, nem cipekedhetek.

-         Nem akarok emberek közé menni, félek – magyarázkodtam az ismétlődő követelésének ellenszegülve, hogy menjünk le este egy fél órát sétálni, mert szükségem van a levegőre. – Bármikor szembejöhet nekem az utcán és én még csak meg sem ismerem! Nem élnék túl még egy találkozást vele, biztosan tudom – tiltakoztam hevesen.

De néhány hét múltán, már nem hivatkozhattam erre. Az után, hogy olvastam egy magazinban, a késest brutális kegyetlenséggel megkínozták és kivégezték, óvakodtam többé szóba hozni, mert kínos lett volna beszélni róla.

Miután kiengedtek a kórházból, Lizó elment egy szupermarketbe, és felvásárolta az összes félkész dobozos ételt, konzervet, zacskós leveseket. Fagyasztott kaját annyit hozott, amennyit képes volt betuszkolni egy 3 fiókos mélyhűtőbe, ami egyszerre érkezett az ételekkel, hogy ne kelljen főznöm. Örültem neki, főleg mert így jó időre el voltam látva mindennel, nem kellett költenem, és nem kellett kilépnem az emberek közé.

Végül Laci rángatott ki a sötétből. Egy ideig tűrte, hogy az életem és a mozgásom kizárólag a stúdió területére korlátozódik, aztán egy délelőtt lépett.

-      Szerepelni fogsz egy filmben háttérstatisztaként – nyitott rám a szobámban. - Kezdhetsz készülődni, két óra múlva indulunk.

-      Nem megyek!

-      Dehogynem! Egy pornó filmet forgatnak. Csinos kis bikiniben kell végigmenni a háttérben, a főszereplők mögött, egy álarccal az arcod előtt. Jól fizetnek, és rajtam kívül senki se ismerne fel – vigyorgott kajánul.

-      Nem vetkőzöm le ott a sebhelyem – tiltakoztam hevesen.

-      Nem, nincs ott, és nem kell levetkőzni, nem is engedném. Nem látszik, a bikinid eltakarja, és olyan gyönyörű leszel, hogy elnyomod majd az előtérben ügyködő főszereplőket.

És tudomást sem véve a tiltakozásomról, a duzzogásról, elvonszolt. Így belecsöppentem egy felnőtt film forgatásába. Nem láttam semmi különöst csak a mi jelenetünket vették fel. Egy nagy kamerát húzogattak síneken előttünk előre-hátra, meg kézi kamerával is készítettek felvételeket.

A csapó tetszett a legjobban, minden leállás után berohant egy táblácskával, aminek a tetejét lecsapta, hogy Action! Ez se rossz munka!

Végül visszamentem a bárba is, és újra dolgozni kezdtem. Mivel nem erőlködhettem, szó sem lehetett a rúdról, ezért Lizó beállítatott Kornéllal a pult mögé.

Sajnálatos módon, az új pultos személyes sértésnek vette ezt, és ott tett keresztbe, ahol csak lehetett. Nekem ugye nem sok gyakorlatom volt a felszolgálásban, és fogalmam se volt, milyen italhoz, melyik pohár passzol, vagy miből áll egy Cosmopolitant, vagy Manhattan, ami nagyon kedvelt ital, pedig rettentő íze van. Timike szerint a sok sznob csak ezt ismeri, meg a Margaritát.

Megpróbáltam barátkozni az új pultossal, aztán ezt az ötletet hamar elvetettem. Akkor gondoltam, legalább egy jó munkakapcsolatot építsünk ki, majd én is segítek, elmondom, hogy lehet jól összedolgozni a lányokkal, hiszen ebben nagy tapasztalatom van már. Egy jó pultos, egy pincér, akivel szinkronban vagy, kemény tízezreket ér éjszakánként, és ez mindkettőnknek kifizetődő. Kedvesen kérdezgettem, de nem értékelte az igyekezetem.

Nos, még szerencse, hogy nem a diplomáciában akartam elhelyezkedni annak idején, mert szégyenteljes kudarcot vallottam minden közeledési kísérletemmel. Vagy talán vadóc előéletemnek köszönhetően, nem fejlesztettem magamban kellőképpen a barátkozás vonalát.

Nem segített! Hagyta, hogy minden poharat megfogjak kezemben az üveggel, amiből töltöttem volna, és megvárta, hogy kérdőn ránézzek. Ő meg csak nem, az sem, nem az az! A vendég meg úgy állt a pultnál, mint a szomjazó teve a sivatagban!

Végül közölte, hogy kizárásos alapon a pálinka a legerősebb ital, tehát a pálinkás pohár a legkisebb, és így jövünk felfelé. Nem válaszoltam, mert csúnya lett volna, de ennyit én is sejtek, nem a pálinkával, hanem a többivel volt problémám.

Puffogásomra rosszindulatú mosollyal válaszolt, és Kornél békítő szándékát is ellenem fordította.

-      Jó, ha nem megy az italmérés, eredj és mosd el a kávéfőző gépet.

Megkönnyebbült sóhajjal indultam, majd néhány perc után, összeszorított szájjal, fogaimat csikorgatva próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik részét hova kell tennem annak a kurva gépnek. Ki gondolná, hogy ennyi rohadt része van egy ilyen gőzölős masinának!

-      Mosogatni csak tudsz! – vetette oda, mikor az összeszerelés után felé fordultam kétmaréknyi kimaradt alkatrésszel.

-      Na, ennyi volt! Most megetetem veled a rohadt kütyüidet! – indultam felé feladva, a csak barátság legyen és szeretet elvét.

-      Majd én segítek – lépett közénk idegesen az üzletvezető. – Gyere Foxi, elmagyarázom, hogy működik, csak elsőre olyan bonyolult!

És nem volt elég bajom a féltékeny csapossal, még egy részeg hazafi is kiszemelt magának. Egész éjjel fárasztott az életével, időnként talpa pattant és harsogva elénekelte a Himnusz. Ilyenkor suttyomban körbepillantottam, nehogy vétsek a bár etikettje ellen, mert fogalmam se volt, vajon nekem is vigyázzba kell-e vágnom magam. De se Kornél, se a lányok nem foglalkoztak a trubadúrral. Aki aztán visszaült, rendelt még egy korsóval, és újabb ajánlatot tett az ismeretségünk elmélyítésére. Az egész cirkusz leginkább azért volt kiborító, mert ingyen hallgattam a siralmait és az ajánlatait. Néha öntudatára ébredt, hogy ő egy macsó, ilyenkor keményen elém csapta a kiürült korsóját, és felkiáltott.

-      Még egy ilyet te vörös szuka!

-      Tessék! – csaptam le elé hasonló stílusban egy másik üres korsót.

Na ezen aztán kicsit elmélázott, én meg már annyira dühös voltam, hogy megálltam nevetés nélkül az arckifejezését.

Ebben a felfokozott, és kihegyezett idegállapotban vágódott mellém Timike, akit a szemmel láthatóan, egyre inkább eldurvult belviszály csitítására hívott be hajnalban a riadt Kornél.

-      Egy indulási kávét? – mosolygott frissen és ropogósan az én elaggott hazafim elé, miközben a megkönnyebbült üzletvezető az irodában, a lehívott pultosnak röviden megköszönte a munkáját.

Nem vártam meg a végkifejletet inkább indultam kávét főzni. Hát már nagyon elegem volt az éjszakából! Pedig Timike mellett könnyebb volt az élet, másnap már egy rétegelt B-52 koktélt is sikerült megalkotnom! Igazi profi módjára csorgattam a bárkanál domború felére a második réteg Baileys-t. Alig vártam, hogy visszamehessek táncolni.

Laci nem akarta, úgy éreztem, nagyon finoman nyomás alatt tart, hátha maradok a pultnál, de én szeretek táncolni, szeretem, hogy minden alkalommal egy más karakterű, más habitusú férfivel állok szembe, és meg kell küzdenem a pénzemért.

A férfiak többsége bunkó volt és közönséges, és mégis…volt valami megmagyarázhatatlan az egészben, de szerettem ezt a munkát. Ebből is látszik, hogy romlott a lelkem!

Lizó…

Meglepődve húzom fel a szemöldököm az újságcikk láttán. Kimi Raikkönen felbontja a kontaktusát a Ferrari versenyistállóval, és idő előtt távozik a csapattól. Helyét a spanyol Fernando Alonso foglalja el…..

Mi a faszom….olvasom tovább a cikket.

Állítólag rallyzni fog, jókora pénz üti a markát, ha jövőre nem szerződik másik Forma 1-es csapathoz.

Elég hihetetlen a bulvárcikk, de néhány napja arról olvastam, hogy Raikkönen meglátogatta rallyzó honfitársát, akit szintén a Ferrari küldött el. Lehet, hogy ez már valami tapogatózás volt tőle?

Néhány fotó is megjelent a jó hangulatú mulatozásról, melynek tetőpontjaként a két finn elment egy Tatoo szalonba, és mindketten a karjukra tetováltatták, hogy „Iceman”.

Azért, magyarázta Donovan, aki kicsit nyitottabb egy ideje az emberekkel, mert mindkettőnkre ráragasztották ezt a nevet, és ezzel becsatlakoztunk a többi híres Iceman közé.

A cikkíró beleásta magát a témába, rövid felsorolás következett, a hírhedt névrokonokról.

„Iceman” John Scully amerikai félnehézsúlyú profi bokszolóról, és King Bailey Parsons Jr. profi birkózóról, aki „Iceman” King Parsons néven vált híressé. King 1979-ben kezdett birkózni, ebben az évben, mikor Raikkönen született.

Robert”Bobby” Drake-ről, a képregényhős mutáns jégemberről, valamint Richard Kuklinski-ről, a hírhedt maffia-bérgyilkosról, akit szintén jegesembernek hívtak, mert áldozatait előszeretettel tartotta egy ideig hűtőszekrényben.

Ma már ez felesleges. A kriminalisztika fejlődésével egy helyszínelő pillanatok alatt megállapítja a szövetek állapotáról, hogy a testet lehűtve tárolták, így a gyilkosság ideje nem tolható ki.

Szóval, ezen társasághoz csatlakozott ez a két eszement. Valószínűleg a stáb, meg a szponzorok ugráltak a boldogságtól, mikor meglátták a műremekeket, bár nem gondolnám, hogy a menesztés ennek a tetoválásnak lenne a következménye.

Bolondok ezek a Ferrarinál! Előbb kirakták Donovant, most meg Raikkönent dobják. Talán a finnekre hajtanak? Olyan a két pasi, mint két tojás. Ha egyszer becsődöltek az egyiknél, mi a lófasznak szerződtették le a másikat? A finnek, azok finnek! Lehet, hogy kicsit nyersek, és talán a kurta csípős válaszaik miatt pökhendinek tűnnek, de semmiképp se várhattak tőlük olaszos temperamentumot, meg latin pergőnyelvű, mutogatós drámát. Kár értük, kedveltem mindkettőjüket….

Morfondírozás közben felpillantok, és megakad valakin a szemem. Őt aztán nem lehet jegesnek nevezni. Sokkal inkább egy eleven lángcsóvának, ahogy cikázik körülöttem, a lobogó vörös hajával. Tele van élettel, energiával.

Mosolyogva figyelem, vörös ciklon, nem is sejti, hogy mennyire függök tőle, hogy milyen sokat jelent számomra a folytonosság, a biztonság és a szeretet, amit ad nekem. Az jut róla eszembe, hogy ez a lány maga a tűz és a jég örökös harca. Öntudatos, eltartja, és megvédi magát, nem tőlem várja el. Ugyanakkor engedelmes, mindig meghajlik az akaratom alatt, tisztelettudó maradt ennyi év után is, és sohasem tesz fel kérdéseket. Viszont megnevettet minduntalan, és az ágyban olyan lehengerlően vérmes, akár egy vadmacska.

Másokkal szemben az életben is. Azonnal visszatámad, és harcol, ha bármilyen atrocitás éri. Pedig ez csak egy jól sikerült álca. Belül egy riadt cica, aki szeretetre vágyik, és egy kis simogatásért, figyelemért cserébe mindenre képes.

Nekem pedig nem esik nehezemre megsimogatni. Inkább az a bajom, hogy egyre jobban kötődöm hozzá, egyre nehezebb távol tartanom magamtól. Túlságosan szeretem, és ez az én helyzetemben egyikünknek sem életbiztosítás. Ahogy telnek az évek, egyre jobban ragaszkodom hozzá. Azt gondoltam, az idő majd lazít ezen a kapcsolaton, elcsitítja a lelkemben ezt a beteges rajongást, ezért a vörös fiatal lányért, de nem így történt.

De hát, hogy is lehetne nem szeretni, mikor még főz is nekem? Rázza magát, egy bugyiban futkároz a szobában, szeletel, keverget és dúdolgat. Olyan szinten tekergeti a csípőjét, hogy felizgat. Jókedvű, kiegyensúlyozott, és vidám. Megmosolyogtat, és már a puszta látványára beindulok.

Két hónap telt el azóta a szörnyű éjszaka óta. Végig álmodoztam a repülőutat, alig vártam, hogy megöleljem végre, annyira hiányzott. Aztán leszálltunk, és az első hír, amit a ránk váró Johnnytól kaptam, letörölte a mosolyt az arcomról. Haza se mentem Bettiékkel, azonnal a kórházba rohantam. Ott feküdt szegény egyedül, könnyektől maszatos sápadt arccal, szétesve, teljesen leszedálva. Amíg én az óceánban áztattam magam, ő az életéért küzdött egyedül! Nem gondoltam, hogy ez megeshet, és többet nem történhet meg!

Attól a perctől kezdve mellette álltam a nehéz hetekben. Segítettem, hogy talpra álljon, visszataláljon az életbe, de soha nem múlt el a lelkiismeret furdalásom.

Nem jószívűségből, azért tettem, mert az ő léte, része az én életemnek. Mert szükségem van rá, ebben a kétszínű, rideg gyilkos világban. Ő a boldogság szigete számomra, ahol kiereszthetem a gőzt, ahol megengedem magamnak, hogy csak simán ember legyek. Nem családfenntartó férj, aki megoldja a problémákat, és engedelmesen fizeti a számlákat, nem apa, akivel Betti otthon fenyegeti a kölyköket, a fiaimat, akiket imádok, de néhanapján összevon szemöldökkel, komoran meredek rájuk az asztal felett, hogy érezzék, hol a határ, meddig mehetnek el az anyjukkal szemben. Nem az alvilág királya, nem a félelmetes keresztapa, csak egy férfi, aki élvezi az életet, ezzel az élettől duzzadó fiatal lány mellett, aki soha nem kér semmit, talán nincs is tisztában azzal, mekkora vagyonom van….

Már jól van, teljesen helyrejött. A plasztikai sebész fantasztikus munkát végzett. Annak, aki nem tudja, hol keresse, a seb nem is létezik. Nem számított mibe kerül, a legjobbat akartam, bármit megadtam volna, amivel sikerül elfeledtetnem vele azt az átkozott éjszakát!

És ő el is felejtette. Mintha az a szörnyűség meg sem történt volna vele, soha nem beszél róla. Akkor se, ha óvatosan kérdezgetem. Elintéz egy vállrándítással, és egy mogorva nincs kedvemmel, vagy egy morcos nem emlékszemmel. És valóban nem akar emlékezni, se szembenézni azzal az éjszakával. Eltemette magában talán örökre.

Nem vagyok pszichológus, fogalmam sincs arról, hogy ez vajon jó, vagy pont, hogy rossz? Gyakran figyelem, ha nem látja. Nyoma sincs rajta a feszültségnek, depressziónak. Utána érdeklődtem. A pszichológus szerint mindenki más, minden ember más ütemben és módon próbálja feldolgozni a traumát. Egy biztos, idővel, mindenképpen szembe kell nézzen az emlékeivel, nem temetheti el magában feldolgozatlanul. Felajánlotta, hogy segít, ha gondolom, küldjem el hozzá.

Inkább nem tettem. Nem akartam, hogy bármi mást is kiszedjen belőle. Véletlenül is elszólhatja magát velem kapcsolatban, esetleg hipnotizálja, a faszom tudja, hogy, és főleg kinek dolgozik egy pszichológus!

Lehet, hogy ez a törékeny lány tényleg egy ilyen erős lelkű ember? Talán képes volt ilyen rövid idő alatt, egyedül feldolgozni az emlékeit? Én mindenesetre itt vagyok és segítek, amiben tudok!

Többet nem járhat egyedül. Taxival jön, és taxi viszi haza hajnalban. Timike taxis barátjával céges szerződést kötöttem, így most ő fuvarozza a lányokat, és a vendégeket, ha nem képesek, vagy nem akarnak gyalog visszamenni a szállodájukhoz.

-      Mid van a számomra? – szippantok mélyet a kellemes ínycsiklandó illatból.

-      A mérhetetlen tiszteletem.

-      Nahát, és hol rejtegetted eddig?

Foxi hozzám tipeg és a számba nyom egy jókora húsdarabot miután alaposan megfújkálta nekem.

-      Na? – kerekíti rám a mosolygós szemeit. – Mennyire vén? Megfőtt már a marha?

-      Remélem, a húsra gondoltál!

Próbálnék nem vigyorogni, de ha rápillantok képtelenség. Hatalmas szilvát gyömöszölt a szájába, amitől olyan az arca, mint egy súlyos fogfájós betegnek.

-      Te aztán nem vagy egy átlagos, normális nő. Szilvát eszel, és rap zenét hallgatsz. Neked nem szerelmes könyveket kéne sóhajtozva olvasgatnod?

-      Azok a nők, akik úgy élnek, nem táncolnak meg szexcsetelnek. Helyette sóhajtoznak.

-      Bejön neked a rap zene?

-      Imádom….. meg a finn zenét is.

-      Mondom én, hogy furcsa vagy. A jégembert utálod, a zenéjüket szereted. Egyáltalán, van zene Finnországban?

-      Aha! A te pasid is benne van egy klipben. Testhez álló szerepe van, néz kifelé a fejéből, és néha integet. De közben… az a hihetetlen arcjáték! – sóhajt teátrálisan. - Lehet, felterjesztik a következő Oscarra! Jól mutat majd neki a világbajnoki serleg mellett! Na, mondjuk az a zene, nem jön be nekem se, de kedvelem az Indicát, Nightwish-t, meg a Hollywoodot Sunrese Avenue-től.

-      Nocsak – mosolygok – te nézegeted a jégember oldalait?

-      Te áradozol róla egyfolytában! És csak hogy tudd, az ABBA egy Svéd csapat volt, ami majdnem Finn, de legalábbis skandináv, gondolom róluk már te is hallottál.

-      Most meg a korommal macerálsz? Kezdesz a fejemre nőni kisasszony!

-      Dehogy! Tied minden tiszteletem, én csak felhívtam rá a figyelmedet, hogy a skandinávoknál nem csak jég van, vodka, füstölt hering, meg jégember, hanem kultúra is.

-      Nahát, és lenne kedved közelebbről megnézni, mondjuk Norvégia kulturális mindennapjait?

-      Mire gondolsz? – válik éberré.

-      Három hetes szerződés! A lányok milliókkal jönnek vissza!

-      És eddig miért nem szóltál?

-      Az oroszoké a terep, megértik egymás beszédét. Akadnak még japán lányok és elvétve európaiak. A tökéletes angol alapkövetelmény, ráadásul, norvégul is beszélned kéne, és egy hónapos szerződéseket kötnek. Nekem az túl sok, hiányoznál. De dolgoztam rajta, hogy kimehess, mert eszembe jutott, hogy beszélsz ukránul. Nos?

-      Mikor indulnék?

-      Most decemberben! Úgy, hogy a szilveszter benne legyen. A pontos dátumot ránk bízták, ahogy neked jó!

-      És ez jó időszak anyagilag?

-      Igen!

-      És nem leszek itthon az ünnepek alatt? – fürkészi a tekintetem.

-      Én se Foxi. Betti meg a gyerekek a trópusokon szeretnének karácsonyozni…...nem  lehetek veled minden évben. Olyan keveset vagyok velük, meg kell tennem értük….. Mostanában rengeteg időt töltöttem veled…

-      Értem! Akkor oké a szilveszter!

Néhány héttel később a hűvös Norvégiában…

Indulás előtt sóhajtozva vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe. Amit láttam annyira nem dob fel, de végül is elfogadható a látvány. Az erős smink, fekete Kleopátrás kontúr eltünteti a sápadtságom és a fekete karikát a szemem alól. Még csak egy hete dolgozom, de totál kész vagyok. Nem ehhez szoktam. Itt nincs Red Bull, nem tudom kiköpködni az italt, se kiönteni. Az ukrán pultos nem is értette, mit kérdezek, pedig anyanyelvén szólítottam meg. Amit itt kirendelnek az a tiéd. Tegnap kínomban a jégtartóra öntöttem valami riasztó összetételű koktélt. Úgy éreztem, ha megiszom, belehalok. Persze a sűrű ital szépen beitta magát a jégkockákba, csak úgy vöröslött.

-      Nahát – sikkantgattam, az orosz-norvég barátság jegyében együtt bulizó halászoknak – vérzik a jég!

Nagyon laza voltam a több üveg pezsgő, és irtózatos koktélok után. Itt a nők koktélt kapnak, a vendég meg vodkát vedel. Hát nem tudom, melyikkel járnék jobban. Ha jó az a vodka, attól talán nem fájna ennyire a fejem, de ezek a kevert szörnyedvények, alaposan próbára teszik a gyomrom és a fejem is. Úgy szedem a fejfájás gyógyszert, ahogy a fogamzásgátlót. Egyet ebből, egyet meg abból. Már nem bírtam többet inni. Azt se tudom, hogy értem haza. Kako, az egyik japán lány, és Alina az ukrán szobatársam támogattak akár egy rokkantat. A szálláson aztán mindenki segíteni akart. 

Fogalmam sincs, hogy bírják ennyire az italt. Ezek az egyszálbélű japán lányok is, pedig vasággyal együtt sincs 50 kiló. Csak mosolyog, hajlong és vedel. Közben a szeme se rebben. Azt mondják Szakén szocializálódtak. Az ukránok meg vodkán.

Hát most megbosszulja magát a sok kiköpködött ital, a sok kamu pezsgő, meg bor, üdítőnek álcázva. Pedig mennyi munkánk volt benne. A koktélos poharakat mindig alkoholba mártottuk, aztán cukorba vagy sóba. Így ha meg akarták kóstolni, megérezték az illatát. A legtöbbnek ennyi elég is volt, de ha beleivott, akkor is maradt a szájában alkohol a pohár széléről. Így ment a pezsgővel is. Az első pohár mindig alkohol volt, mert abba a legtöbben belekortyoltak, ha már annyit fizetett érte. Miközben ellenőrizte az alkoholtartalmat, Timike kicserélte az üvegeket, és ami ott maradt már csak szénsavas bodza vagy szőlőlé volt. Talán emiatt, de egyiket se iszom a privát életemben.

Ezekhez a mutatványokhoz tökéletes összhang kellett, amíg az üvegekkel pepecselt, nekem el kellett terelnem a vendég figyelmét.

Nem voltam hozzászokva az alkoholhoz, az első napokban merev részegre ittam magam.

Aztán jöttek a tanácsok. Egyek ruszlit az felszívja az alkoholt. Nem figyeltem oda, később sugárban hánytam a hagymás haltól. Soha ilyen szörnyűséget még! Maradtam a japán variációnál, kicsit finomítva. Osztriga, kagyló vagy bálnazsír helyett, sima fagyasztott zsírból haraptam jókorákat, és majszolgattam nagy élvezettel. Kedvesen, de határozottan elhárítottam a hínárt, szóját, polipot, kagylót és más puhatestűeket. Tegnap, a tintahal tintájával megfestett, fekete tésztás savanyított halikrától majdnem a lelkemet is kihánytam.

Hamar rádöbbentem, hogy nem véletlen a hihetetlen kereset, itt aztán meg kell dolgozni a pénzért! Amit keresel, azt nagyon is megérdemled!

Otthon, egy lány döbbent csodálattal meredt rám, mikor megtudta, hogy táncolni megyek Norvégiába. Hiszen ott World Shampion rúdtáncosok és Miss Univerzumok dolgoznak, tátotta rám erősen vörösbor leheletű száját.

Hát igen, egy kicsit se túlzott! A felhozatal tökéletes, az ukránok gyönyörűek voltak, szilikon mell és fenék, darázsderék, és szép arc, amit nem rontottak el a cukorszopóra feltöltött ponty ajkaikkal, a japán lányok meg úgy ugráltak, szaltóztak egyik rúdról a másikra, mint a majmok a dzsungelben. Alaposan fel kellett kötnöm azt a bizonyos bugyogót, hogy ne maradjak szégyenbe.

Ma muszáj kicsit visszafognom magam, mert teljesen kikészülök és legyengülök az állandó hányástól. Csak pezsgőt iszom, azt azért valahogy bírom. Ha mást akarnak fizetni, inkább nem kérem. A szívem szakad meg az elszalasztott lehetőségektől, de ez van. December 22-e van, két nap múlva karácsony, én meg úgy szét vagyok esve, mint egy zátonyra futott halászhajó!

Szerencsére, kifogtam egy nagyobb társaságot, nem volt gond nekik a pezsgő. Ráadásul németül beszélhettem velük, a másik kedvencem az ukrán mellett! Egész jó napom volt végre, bár hulla fáradt voltam. Próbáltam a beszélgetésekre összpontosítani, érdeklődést mutatni, de azért lopva időnként az órára pillantottam, hát Petőfi után szabadon, erősen állni látszék az idő!

Azonnal felismertem, ahogy összenéztünk. Vagy inkább megéreztem, hogy ő az. Aztán mikor felállt és megláttam a karján a tetoválást már biztos voltam.

Az én számom jött. Felmentem a színpadra, de ezúttal csak rutinból táncoltam. Tudtam a koreográfiát, a mozdulatokat már álmomban is képes lettem volna végig csinálni, annyit gyakoroltam fent a padlásszobámban. Túlságosan elfogódott voltam a nagy utazás miatt, hogy ne készüljek rá még a szokásosnál is jobban. Miközben forogtam és ráztam magam a zenére, végig azon morfondíroztam, hogy tudnék a közelébe kerülni anélkül, hogy hülyén adná ki magát, és egy autogramot szerezni Lizónak. Ha már ide kitelepített, míg vígan élvezi a házas élet nyújtotta örömöket, legalább meglephetném valami kedvességgel. Csak hogy lássa, azért én is gondoltam rá!

A fenékrázásom meghozta a szokott eredményt. A norvég-ukrán különítmény matrózai egymást túllicitálva dugdosták a bugyimba az eurósokat, miután engedélyt adtam rá. Itt nem úgy működik, mint otthon. Ha nem engedem, nem érhetnek hozzám, csak a színpadra tehetik fel a pénzt.

De én keresni akartam, azért voltam itt. Ha valóban igazak a legendák a fizetésről, már halványan láttam magam előtt kibontakozni az eljövendő házam körvonalait.

Belefért, hogy izzadó kézzel dugdossák a bugyim oldalába a pénzüket. Nem akartam rá figyelni, kikapcsoltam a tudatom és inkább énekeltem magamnak a dalt. De a végén, mikor lejöttem a rúdról, és a földön lassan szétcsúsztattam a lábaim, már a férfit néztem. Láttam, hogy figyel, felkeltettem az érdeklődését. Úgy fordultam át a földön, hogy végig néztem, akkor is, mikor felemeltem az egyik lábam, a kezemmel végigsimogattam a bokámtól fel a mellemig, és ráharaptam az ujjamra.

Ok, a többi már rajta múlik!

Kimentem a pulthoz, hogy igyak egy ásványvizet. Még le se tettem a poharam, már jött a pincér, hogy privát táncom van az egyesbe, mindjárt viszi a pezsgőt, csak megissza a vendég a sörét.

Kifutottam a terem melletti kis öltözőnkbe, és gyorsan átöltöztem. Tetszeni akartam, nem akárki, ha jó napja van, most szerencsém lehet! Puha műszőrmével díszített fehér tangás bikinit vettem fel, hátul lobogó farkincával.

A tánc alatt normálisan viselkedett, igaz ott állt végig a kidobó is. Beszélgettünk, egyre oldottabb lett, a merev távolságtartása fokozatosan foszlott le róla. Már épp rá akartam térni a lényegre, egy autogram mondjuk a szalvétára, de ekkor hirtelen megváltozott.

-      Benne van a baszás is? – kérdezte öntelten, egy jókora köteg pénzt csúsztatva az asztalra.

-      Ha szexet akarsz, menj haza. Én táncosnő vagyok – legyintettem szomorúan, oda lett a varázs!

Lehet, hogy csodaszép, lehet, hogy a világ legjobb pilótája, és rohadt gazdag, de pont olyan bunkó akár a többi.

-      Kimi Raikkönen vagyok! – meredezett előttem dülöngélve.

-      És akkor mi van? – tettem fel a kérdést csendesen. Pontosan tudtam kivel állok szemben, csak már nem érdekelt.

Többet nem is foglalkoztam vele. Igencsak megkopott, vagy inkább foszladozik az a kép, amit képzeltem róla. Ez itt, az élő, csak halvány másolat, annak a vakmerő, száguldó hősnek, akiről ábrándoztam.

Hazafele fázósan összehúztam a kabátom a kellemetlen északi szélben. Két nap múlva karácsony! Itt fogom ünnepelni egyedül! Eh, nem számít, a férfi, akit szeretek nős, és most a családjával pihen valahol Mauritiuson. Így van ez jól, ez a világ rendje. Nem fogadtam meg a mondást, „Ha nős embert szeretsz, egyedül töltöd az ünnepeket!”

-      Ennyi hó nincs is az egész világon – bámultam sóhajtozva az út szélén feltornyozott embermagasságú halmokat.

Körbe tekertem a szürke kötött sálam a nyakamon, fejembe húztam a kötött sapkám, összeütögettem a szürke kötött kesztyűs tenyerem, aztán ráleheltem a markomban csillogó frissen hullott hópelyhekre. A leheletem fehér gomolygott füstként ragadta magával a szél, a szerényen kivilágított utca félhomályában. Nagyot szusszantam, és kényelmes lapos sarkú csizmámban aprókat tipegve, elindultam a síkos aszfalton. Alig araszoltam az út feléig, mikor mögöttem felbődült egy autó, és hihetetlen sebességgel elindult felém. Lámpájának fényei elvakítottak, riadtan léptem egyet hátra, de már nem volt időm visszafutni a biztonságot adó járdára. Tehetetlenül bámultam a fénybe, akár az éjjeli utakon kószáló, kiszolgáltatott állatok. A kocsi hirtelen forogni kezdett, és az oldalával feltartóztathatatlanul közeledett felém. Mielőtt a levegőbe emelkedtem, hatalmas ütést éreztem a mellemben. Ahogy odakaptam, a kezemben maradt a kocsi visszapillantó tükre, aztán felszálltam a levegőbe. Fejjel előre érkeztem, az egyik lábam magam alám tekeredett, és a sikításra nyitott számmal jókorát haraptam a hideg hóból, ahogy belefúródtam.

Káromkodva próbáltam kimászni. A hó mindenütt ott volt, rohadt hideg, szinte égetett. A szép szürke sapkám is elmaradt….

-       Ni csak a vörös démon – tántorodott elő, az autó ajtaját markolászva – mé’ feküdtél a kocsim alá?

Nem válaszoltam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a lenyelt, és a szájüregemben felhalmozódott havat kiköpjem. Erre vajon sétáltatnak kutyákat? – sandítottam a kétes tisztaságú hóra. A derekam csak ezután kezdett fájni, és a lábam nem jött ki alólam.

-       Na mi van – hervadt le az arcáról a vigyor – megütötted magad?

-      Nem mozog a lábam – motyogtam magyarul riadtan.

Otthagyta végre a kocsiajtót és hozzám szédelgett.

-       He,  muti csak – nyúlt érte.

-      Áuuuuuuuuu! – ordítottam dühösen.

-      Jól van na! – tolta fel a sapkát a fejére. Muti? – integetett.

Nem értem ezeket a szlengeket, de gondoltam, a lábamért kapkod. Óvatosan fogta meg másodszor és végigtapogatta. A térdem után már vigyorgott, és én is abba hagytam a sziszegést. Éles tekintettel figyeltem a mozdulatait.

-       Gyere - segített talpra – haza viszlek.

 Nem jó ötlet, villant át az agyamon, nem tudom, melyikünk tántorog jobban. De ahogy ránehezedtem, élesen belenyilallt a bokámba, és hát elég messze még a szálló.

Nem ment egyedül. Értem nyúlt és átölelt a derekamnál. A kocsihoz támogatott és bepakolt hátulra. Próbáltam elmagyarázni, hogy merre menjen, éreztem már, hogy így nehezen jutunk el a szállóig. Egy idő után elunta, rám legyintett és mérges gázfröccsel megfordult. Kicsit összegabalyodtam hátul a lábaimmal és mire újra ura lettem a gravitációnak, már egy impozáns szálloda mélygarázsába hajtottunk le.

 *  *  *       

23. rész - Mert engem szeretsz...

Maya….

A huszadik születésnapomon egy órával lepett meg. Egy igen jó minőségű karórával.

Még sosem volt ilyen márkás órám. A koleszben mindig ébresztettek, és a többiekkel indultunk. Ha dolgozni mentem, Márti néni odaadta a mobilját, aztán meg vettem egy használtat, így mindig tudtam mennyi az idő.

Mostanában az emberek ritkábban hordanak órát. Elvesztette eredeti funkcióját, inkább már státuszszimbólummá vált. Egy jólszituált agysebész vendégem mondta egyszer, az igazi urat a csalótól a cipőjéből, és az órájából lehet meglátni. A minőségi cipő és óra elengedhetetlen egy jólszituált üzletember számára. Márkás mobiltelefonja ma már a kisiskolásoknak is van, de ízlésük az még nincs.

Nekem sem a privát életemhez kell az óra, mert hát ott a telefon, bármikor megnézhetem még az időjárást is rajta. Viszont elengedhetetlen a munkához. Általában havonta veszek valami olcsó kínait, pár száz forintért, ormótlan külsővel, strassz kövekkel kirakva, ami aztán tönkre megy, vagy valamelyik lány véletlen elemeli.

Pedig az idő fontos! Egy koktélra vagy pohár italra 10-15 percet szántunk. Ha pezsgőt fizettek, illet legalább 40 percig beszélgetni, de az óra is belefért, ha nem volt üres vendég.

És beszélgetés közben, ha érdeklődéstől csillogó szemekkel hallgattam a családjáról szóló panaszáradatát, vagy a munkája fontosságát ecsetelte nagy hévvel, nem kaphattam elő a telefont, hogy meglessem menyi az idő. Viszont a csuklómon levő órára észrevétlenül rá tudtam pillantani.

Jó ajándék volt, és nagyon szép darab, ami nem állt meg, ha rádőlt egy üveg ital, vagy ha a fáradtságtól vele mentem a zuhany alá.

Nem az ára miatt örültem neki, hanem mert hasznos volt, mert időt fordított rám, gondolkodott azon, hogy mi az, amire szükségem lehet, hogy mivel okozhatna örömet.

Az őszi erotika parádén már fellépő voltam, szobalány jelmezben adtam elő egy rúdtáncot, még portörlőm is volt.

A jelmezem úgy vásároltam, és nagyon vigyáztam rá, mert tökéletes volt, és a Lizó is szerette. Még hosszú sötétbarna parókám is volt hozzá. Fekete apró szoknya, fehér köténykével, fekete melltartó, fehér csipkeszegéllyel. Hozzáillő bóbitás fejdísz, erősen a hajamhoz rögzítve, mert akkor már fejjel lefele is akrobatikáztam a rúdon. A lábamra fekete harisnyát fogattam fel a harisnyatartóval. A hosszában futó vastag csíkok, még meghosszabbították optikailag a lábam. Ebből a harisnya fajtából mindig volt néhány darabom. Mivel a harisnyakötőmhöz rögzítettem, így a combom szabadon maradt, és tudtam vele szorítani a rudat, mert a harisnya egyébként csúszik, nem könnyű benne a tánc.

Szerettem a csíkost. Még az előző erotika parádén viseltem először csíkos rövidnadrágot. Aztán vettem egy bársonynadrágot, meg farmert csíkos mintával. A bársony nacimat imádtam, később is hordtam Kevinnel, mert kényelmes sztreccs volt. Ha le kellett hajolnom a kicsihez frankón nyúlt. Lazán elbírta a plusz öt kiló súlyfeleslegemet és még karcsúsított is. Koszos fehér alapon keki, fekete és barna csíkok borították. Hordhattam sokféle pulcsival, megszolgálta az árát. Nem szerettem feleslegesen költekezni.

Hatalmas sikerem volt és rengeteg ajánlatot kaptam külföldi munkákra. Végül Lizó egy velencei fotózásra küldött. Azt mondta, megbízhatom a fotósban, és a környezet is csodálatos lesz. Nézzek alaposan körül, mert Velence egészen különleges hely.

20 évesen ültem először repülőre és Velencébe utaztam. Imádtam! Két órán keresztül ültem vigyázban, egyenes derékkal, és bámultam kifelé a kerek kis ablakon a felhőket! Egyáltalán nem voltam rosszul, a felszállásnál meg egyenesen bizsergett az egész testem az izgalomtól.

Egy idős milliárdos várt, Lacinak valami üzletfele. Profi modellügynöksége volt a saját szállodájának a földszintjén. A munka végeztével csak fellifteztem két emeletet és már otthon is voltam. Lakosztályom volt, hát mint mondjak, nekem eddig a legnagyobb otthon, a kis padlásszobám volt, ennek a lakosztálynak a fürdőszobájában elférne.

Stefanot elbűvöltem a néhány szavas olasz tudásommal, de inkább németül fojt a csevej, szerencsére 5 nyelven beszélt, egy picit magyarul is. Ajánlatokkal bombázott. Maradjak ott, feleségül vesz, és ha meghal, megöröklöm a vagyonát. Cserébe csak a társaságomat kéri.

Elvitt az operába, azt se tudtam mit nézünk, és hogy is illik egy ilyen helyen viselkedni. Előtte elmentünk egy üzletbe, és egy sötétzöld karcsúsított fazonú estélyit vett nekem olyan vörös cipővel, mint a hajam!

Egyfolytában egy rózsaszín szirupos film járt a fejemben, egy prostiról meg a milliárdos lovagjáról. Elég árnyaltan mutatta meg az örömlányok életét. Szerencsére nem kellett több hasonlóságot levonnom a film és a helyzetem közt. A férfi messze állt álmaim lovagjától, 75 éves volt, még nagyapámnak is öreg, de nem tolakodott, teljesen korrekt maradt végig.

Gondolázni voltunk, elvitt a jachtjára, és behajóztuk a várost. Láttam tűzoltó, meg rendőr hajót, hát komolyan fantasztikus volt.

Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha maradnék. Nem a pénz ingatott meg, inkább a gondolat, hogy lehet, Lizó nem véletlen küldött ide. Lehet, hogy pontosan tudta milyen hatással leszek a gazdag, jólelkű kisöregre.

Mi van, ha már elege lett belőlem, és igyekszik elpasszolni valahova, mielőtt lecserélne, és ott maradnék a nyakán felesleges, kényelmetlen koloncként? Ahogy jobban belegondoltam ebbe, még a víz is kivert, mert mi van, ha nincs szüksége kényelmetlen koloncra?  Sok mindent elnyelt már örökre az alvilág mélye.

Stefano egy alkalommal vacsorázni vitt, mikor az utcán odasietett hozzánk egy idős házaspár, és a nő sírva csókolt neki kezet. Nem kérdeztem semmit, gondoltam, ez itt Olaszország, meg a maffia, nyilván nem csak a könyvekben olvasni a Koza Nostráról, ki tudja, ki is ez a kedves, jólelkű öregember.

A desszertnél kezdett mesélni. Volt családja, lezuhantak a magángépük, mikkor síelni mentek, és mindenki odaveszett. Csak ő maradt meg, mert egy szívátültetést kellett elvégezzen, egy kisgyereken, akinek már csak órái voltak hátra, hónapok óta élt műszívvel.

-    Te orvos vagy? – érdeklődtem félénken.

-    Voltam! Szívsebész professzor, de már nem praktizálok. Néha adok órákat az egyetemen, amíg teltházzal ülik végig, addig úgy érzem, szükség van még rám. Hiába a sok pénz, nagyon magányos vagyok! Te rendes ember vagy, érző szívű, és magányos. Ha itt maradsz, a nevemre veszlek, és mindenemet megörökölsz. Soha életedbe nem lesz többé gondod!

Nem maradtam vele, pedig nagyon kérte, és kedves fickó volt.

Gondolom, hamar ráakad majd egy olyan modellre, akinek nem lesznek erkölcsi aggályai.

Elvitt a Ferrari üzletbe, mintha ez engem annyira izgalomba hozott volna, de ha már ott voltam, vettem Lacinak egy Ferraris pólót! Picit meglepődtem az árán, de megérdemli.

Stefano két Dolce&Gabbana ruhával, és egy isteni, piros talpú Louboutin cipővel ajándékozott meg, amit nem mertem hordani, nehogy lekopjon a talpa. Nem akartam elfogadni, de azt hiszem, ő még a Lacinál is sokkal gazdagabb volt, és nem érdekelte a véleményem.

Jó olaszhoz méltón, lelkes Ferrari szurkoló volt. Vett nekem egy Ferraris baseball sapkát, és egy pöttömnyi kockás rövidnadrágot, a szélébe olasz zászlódísszel és Ferrari felirattal. Ez, magyarázta, a futamot leintő zászló anyagából készült.

Úgy legyen bólintottam. Dögös darab volt, kilógott belőle a fél fenekem!

Hazajöttem szembenézni a Lizóval és a jövőmmel. De nem volt probléma, nem úgy festett mikor reggel hazavitt és bezárta magunk után a szobám ajtaját, mint akinek elege van belőlem.

Évente 4-5 alkalommal jártam külföldön. Leginkább a szomszédos országokba. Prágában, ami egyszerűen gyönyörű város, aztán az oroszoknál, Romániába, Horvátországba, osztrákoknál, szerbeknél. Gyönyörű helyeket láttam és nagyon élveztem az utazásokat.

Itthon ugyan ott folytattuk ahol abbahagytuk. A születésnapjaimra kaptam tőle karkötőt, fülbevalót, bokaláncot, aranyórát és drága okos telefont, laptopot. Mindent csak gyűrűt nem. Ahogy múltak az évek, egyre inkább megmosolyogtatott az a merev igyekezete, ahogy próbálta elkerülni köztünk, az együttélésre utaló legparányibb félreértést is.

Bár sokkal különb volt minden férfinál, azt hiszem ő is hülyébbnek gondolt egy kicsit annál, ami voltam.

Időnként megjelent néhány díszes üzletközpontos zacskóval.

-      Betti shopingolt! Ilyenkor el kell kísérjem – sóhajtozott – és persze én fizetek. Nem morgok, mert bevásárol a gyerekeknek is, ha évszakváltás van, vagy hirtelen megnőttek a srácok. Hoztam neked is ezt-azt. Gondoltam örülnél…..ha már veled nem mehetek ilyen helyekre – nyújtotta át.

-      Nahát! – bámultam a hajammal megegyező színű, hosszú kötött pulcsira, ami ruhának is hordható. - Rozsdavörös! Gondolod, hogy jól fog állni?

-      Hát – vont vállat – nekem ruha nélkül jobban bejössz, de Betti szerint ez érted kiabált.

-      Ő vette nekem? – meredtem rá.

-      Nem csak ezt…..ide néz! – húzott elő egy rézvörös csőfarmert és egy színben megegyező, velúr roggyantott szárú, lapos sarkú, manó csizmát. – Tudja, hogy kíméled a lábad és nem szereted a magas sarkút.

Elgondolkozva meredtem rá, zavartalanul folytatta.

-      Ezeket már egyedül vettem……esetleg felpróbálhatnád. Engem érdekelne!

Fehérneműk, csipkeszegélyű nejlonharisnyák és apró babydollok.

Grimaszolva mosolyogtam, ahogy hozzám lépet és átölelt. Keze azonnal a ruhám alá csúszott. Egyenként bontogatett ki mindenemből.

-      Te nem találod furcsának, hogy a feleséged vásárolgat nekem?

Meglepve nézett rám, egy pillanatra kiesett a stylistkedésből.

-      Bettivel inkább baráti a kapcsolatunk….csak elvétve élünk házas életet – sóhajtott egy nagyot. Már évek óta…valamit elrontottak nála az operációnál…...fájdalmat okozok neki, ezért inkább nem érek hozzá. A legtöbb férfi elhagyná…….ráadásul idősebb is nálam, tisztában van ezzel ő is.

-      De te nem hagyod el…… - nem kérdeztem, inkább megállapítottam.

Abbahagyta a vetkőztetésem, az ágyhoz léptünk és lehúzott maga mellé.

-      Figyelj ide Foxi……valamit elmondok neked, de erről soha többet nem akarok beszélni, és szeretném, ha te is azonnal elfelejtenéd. Nem válhatok el Bettitől….ha megtenném, azzal aláírnám a halálos ítéletét. Ő a gyerekeim anyja és nem fogom neked azt hazudni, hogy nem szeretem, mert ez nem igaz….csak máshogy…..nem úgy, mint téged!

-      Szeretsz engem? – rezdült meg a szempillám.

Két kezébe tartotta az arcom, egészen közelről nézett a szemembe. Szomorúságot láttam az egészen sötétbarna meleg szemeiben.

-      Jobban szeretlek, mint szabad lenne…..ha nem vagy mellettem állandóan rád gondolok, és féltékeny vagyok……félek, hogy egyszer összeakadsz egy fiatal titánnal és lelépsz mellőlem, mert tudom, hogy neked kevés, amit nyújtani tudok, de nem tehetek mást. Ha elhagynám, megölnék az ellenségeim…..az alvilág tiszteletben tartja a családot, de ha én nem tisztelem és elhagyom, ők se fogják többet. Mindenki ismeri, tudják, hogy a feleségem, nem úgy, mint téged. Ezért kell titokban tartanunk a kapcsolatunkat…..ha veled zsarolnának, én bármit megtennék, hogy visszakapjalak! Nem hagyhatom el őket….ráadásul öreg is vagyok hozzád. Ma még nem – tette a tiltakozásra nyíló számra a kezét – de tíz vagy tizenöt év múlva már biztosan. Fiatal vagy és gyönyörű…..és minden bizonnyal az leszel húsz év múlva is, míg én már egy korosodó öregember leszek. Gondolom, nem akarod a beállt derekamat masszírozni, meg a botomat hozni utánam…

Jó, kicsit talán eltúloztam……de ez az igazság! Betti tudja, hogy vagy nekem, és hálás mindkettőnknek azért, hogy a feleségem maradhat. Ő is tisztában van az alvilágban betöltött pozíciómmal, és nyilván nem közömbös neki az anyagi jólét sem.

Kamasz koromban magyar-történelem szakos tanárnak készültem….gondoltad volna? – váltott témát rövid hallgatás után és lehúzott maga mellé az ágyra.

-      Én is! – suttogtam és hagytam, hogy lassan elfektessen.

-      Látod? – puszilt a számra felettem könyökölve. – A tökéletes páros lennénk! Nagy hatással voltak rám a világirodalom és a történelem nagy koponyái, a szökések előkészítése, a várbörtönökből kivezető alagutak……megtanultam, hogy nem elég, ha pénzt halmozol fel és azt hiszed, mindenkit meg tudsz venni vagy félemlíteni. Több lábon kell állni, és mindig kell legyen egy B terv, sőt néha nem árt még egy C sem. Ha itt bármi történne, vannak alternatívák a jövőmre nézve, és téged se foglak soha magadra hagyni, amíg te el nem mész, ezt megígérem neked! De nem láncolhatlak magamhoz, egyszerűen nem tehetem meg veled. Szeretek veled lenni…..szeretlek Foxi, de csak ennyit adhatok! – nézett nagyon komolyan a szemembe.

Váratlanul ért a vallomása, többet kaptam tőle, mint amit valaha is reméltem.  Őszinteséget, ami sok mindent elmond egy kapcsolatról. Azzal, hogy ennyire megnyílt azt bizonyította, hogy megbízik bennem.

Nem válaszoltam, csak felnyúltam érte. Ujjaim a hajába simogattak, szám a száját kereste, megemeltem a csípőm, hogy segítsek lehúzni a bugyim….

Kapcsolatunk harmonikus volt. Kis túlzással, akár tökéletesnek is mondhatnám. A hetek, hónapok rohantak, ő pedig évek óta mindennapos vendég volt a kis padlásszobámban.

A gonosz árnyék eltűnt a fejünk felöl. A Kivi nevű szörnyeteg börtönben ült.

Senki és semmi nem zavarta többé a kapcsolatunkat. Lizó kiteljesedett, egyre hatalmasabb, befolyásosabb és gazdagabb lett.

Biztonságban éreztem magam mellette. Nem hittem, hogy valaha is érhet valami rossz!

Aztán 2007-ben egy egész hónapra elutaztak a feleségével Brazíliába.

-      Húsz éve, hogy megismerkedtünk – magyarázta - és ez nagyon fontos Bettinek. Egy különleges, egzotikus nyaralást szeretne, és mivel ott lesz az évadzáró futam, és még esélyes a világbajnoki címre a jégember, arra gondoltam, összekötöm a kellemest a hasznossal, megnézem élőben a futamot.

Olyan zavart arccal magyarázkodott, hogy szinte megsajnáltam. Kölcsönadtam neki a Ferraris baseball sapkám!

Egyedül maradtam, de már nem volt gond. Ha nem dolgoztam, a laptopomat nyüstöltem egész nap. Imádtam netezni. Nem voltam fent egyetlen közösségi oldalon se, nem ilyeneket keresetem, hanem olvastam, filmet néztem és logikai játékokat játszottam. Addig nyüstöltem a Mahjongokat, amíg ki nem vittem minden pályát. Sokszor annyira elmerültem a gépezésbe, hogy rám pirkadt.

Észre se vettem, de egyre többet nézegettem a Forma 1-es sport, és Kimi Raikkönen rajongói oldalakat. Megnyerte a világbajnokságot, lám ő már felért a csúcsra, nem esélytelen többé. És már nem is az a pattanásos, hirtelenszőke srác. Sokkal inkább kifejezetten jóképű pasi, bár nekem nem esetem a szőke, meg a kék szem. Órákat nézegettem a képeit és olvasgattam az életéről, a pályafutásáról. Néztem a feleségét és irigyeltem az esküvőjüket. 2004-ben sokat olvastam róla. Jégkapu, a különleges meghívók mellé márkás ital járt, kastély, prominens vendégek….

A magyar nagydíj után esküdtek. Irigyeltem őket! Már három éve él boldog házasságában. Állítólag, de miért is ne lehetnének boldogok? Ha nem azok, elválnak. Ott, ahol ők vannak, simán megtehetik, nem gond, hogy hova költözzön a másik.

Nekem bezzeg sose lesz férjem, se esküvőm! Ugyan ki venne el egy táncos lányt, sóhajtok és rákattintok az évadzáró futamra. Megnézem még egyszer…..olyan szép, ahogy örül, és picit meghatódik az interjúszobában….. Egyedül van, valahol azt olvastam, nem kapott jegyet a felesége, egyetlen repülőre sem. Hát, nem tudom, ha nekem ilyen férjem lenne, átúsznám az óceánt, hogy vele lehessek!

Veszélyes dolog a nettfüggőség, akár a drog!

Egy átlagos őszi napon aztán iszonyatos dolog történt velem. Vasárnap hajnal volt, az éjszakai busszal zötykölődtem haza a bárból. Nem volt rossz nap, 30 ezer forintot kerestem, ez azért nem volt mindennapos. Leszálltam és volt egy stratégiám. A fülembe dugtam a telefon füldugóját, mintha zenét hallgatnék, de ez csak álca volt. Valójában rohadtul féltem egyedül haza menni, megszoktam már, hogy Laci reggelente haza dob, mert bemegy leellenőrizni a stúdió forgalmát. Most viszont a Copacabana-n kényeztette a testét.

Halkan osontam a sportcipőmben a hűvös őszi hajnalon. Előttem egy férfi dülöngélt, és mögöttem is szaporázta egy a lépteit. A hátam mögötti idegesített. Nem láttam őt és féltem. Hátulról védtelen vagyok. Az elmúlt hetekben, néhány rohadék arra specializálódott, hogy kileste a bárból távozó táncos lányokat, és vagy leütötték, vagy megkéselték és kifosztották őket. Tőlünk már két lányt elkaptak, az egyik megúszta egy kis agyrázkódással, de a másiknak majdnem átszúrták a tüdejét. Ha egyedül jövök haza, az a legnagyobb félelmem, hogy kilesnek a bárból kijövet, aztán követnek egy alkalmas, kietlen helyig és elkapnak. Gondolhatják úgy is részeg, viszont tele van pénzzel. Egy magányos táncos lány a legbiztosabb préda.

Gondoltam kilépek egy kicsit, hogy beérjem az előttem kutyagoló pasit. Ha közel vagyunk egymáshoz egyik se fog támadni. Mire utolértem, eltűnt mögülem a fantom, úgyhogy én is lassítottam.

Ekkor valahogy megéreztem, hogy baj van. A zsigereimből kúszott fel a szívemig a rettegés, mintha minden egyes sejtem félelmet sugárzott volna. Egyik pillanatról a másikra, eltűnt előlem a férfi. Óvatosan lépegettem tovább az ostoba fülhallgatóval, a fülemben ordított a csend, csak a szívem verdesett riadtan, mereven előre szegeztem a fejem, de a szememet úgy forgattam, akár egy kaméleon.

Ott volt! Egy bokor alatt állt, szürke pulcsijának kapucniját mélyen a fejébe húzta. Nadrágja cipzárja lehúzva, a meztelen farkát markolászta és mocskos szavakat köpködött felém. Nem kezdtem futni, mentem tovább higgadtan, de ekkor észrevettem, hogy egy jókora kés villan meg a másik kezében, míg amazzal keményen dolgozik a farkán.

-      Előbb leszúrlak, aztán megbaszlak és felváglak a nyakadtól a pinádig! – hörögte.

Túlságosan messze volt a stúdió, tudtam, hogy nem érek haza. És nem is akartam hazavinni, hiszen ha előtte berohanok a házba, akkor többé soha nem leszek biztonságban, tudni fogja hol lakom.

Le kell ráznom! Talán jön valaki, és akkor, amíg elbújik, elfuthatok. Mentem, amíg lehetett, de egyre közelebb jött.

Megdöglessz kurva, vörös ringyó, szétvagdoslak, megbaszlak, ami csak eszébe jutott, mindent mondott, és egyre jobban hergelte magát. Zavarodottságomban befordultam egy zsákutcába, teljesen eltévedtem, nem volt menekvés. Kiút már csak rajta keresztül lett volna.

A halálfélelem megkettőzte az erőmet és a bátorságomat. Nem kezdtem el sikoltozni, úgyse jött volna ki a kutya se éjjel. Ugyan kit érdekel, hogy egy táncosnőt felszabdalnak az utcán? Maradjon otthon, aki fél!

Nekitolattam egy kerítésnek, hogy legalább a hátamat védjem, és az izzadó tenyeremben bors spray-met szorongatva, felkészültem az elkerülhetetlen találkozásra. A félelemtől, meg a hatalmas adrenalin lökettől lihegve vártam.

Nem tudom, hogy nézett ki, még csak azt se, hogy fiatal volt, vagy idős, hiába faggattak napokig a rendőrök. Nem láttam az arcát, csak egy fekete fantomot a kapucni mélyéből, világító gyilkos szemekkel!

Nem jött olyan közel, hogy lefújhattam volna. Féltem, hogy ha kinyújtom a karomat, hogy az arcába nyomjam a flakont, akkor elvesztem a kontroll a kést szorongató kezéről, mert az arcába fogok nézni, ahova fújni akarok, és közben belevág a húsomba. Csak a kést markolászó kezét figyeltem és Laci önvédelmi tanácsai dübörögtek a fejemben.

Ne menekülj, ha beszorított, állj le és próbálj koncentrálni. Nyugodj meg, csak a késre figyelj! De nem emlékeztem, a kés hegyére, vagy a kézre, ami szorongatja? Tudtam, hogy valamelyik nagyon fontos, mert így kivédhetem a szúrást, de azt nem tudtam melyik. Üresen kongott a fejem, egyetlen gondolat nélkül. A rémülettől minden kifutott belőle. Csak álltam lihegve, a szél belekapott a hajamba, hátam a hideg kapunak döntöttem, mégis patakokban folyt rajtam az izzadság. Vártam, hogy támadjon.

Akkor lendültem előre, mikor nekem ugrott. Hatalmasat rúgtam a lába közé és sikoltottam. Éreztem a húsa roppanását. Fájdalmasan felkiáltott, de még felém lendítette a kését. Megpróbáltam kitérni, elütni a kést. Nem éreztem fájdalmat, csak tompa nyomást szerte a kézfejemen, a karomon, ahogy védekezés közben megsebesített, de ezek akkor még nem fájtak. Az adrenalin tombolt a testemben. Némán, lihegve küzdöttünk! Hírtelen egészen közel hajolt hozzám és a világos szemével szinte megdelejezett. Mozdulatlanul bámultam rá vissza, erőm határán voltam, már nem tudtam védekezni, már nem érdekelt semmi, csak legyen vége hamar és ne fájjon! Feladtam és vártam a halált!

De fura mód nem támadott tovább, és ahogy kicsit kitisztult a fejem, azt is észrevettem, hogy nem az arcomba bámul, hanem valahova lejjebb meregeti a szemét és kéjesen nyöszörög.

-      Megdöglesz kurva – fenyegetőzött lihegő, rekedt hangon –megbaszlak és szétváglak vörös ribanc.

Öntudatlanul követtem a tekintetét. A mellemet bámulta, amiből egy kés nyele állt ki.

Artikulátlan hörgő hang hagyta el a torkom, ájulás kerülgetett, undorító volt és irtóztató, hogy egy kés szakította szét a testemet, és a nyele a mellemből áll ki.

Semmi se történt! Nem tudom meddig tartott, olyan volt mintha lefagyott volna körülöttem a világ és hirtelen megállt az élet. Nem volt gondolatom, nem éreztem fájdalmat, elfelejtettem, hogy egy gyilkolni vágyó férfival állok szembe, nem volt semmi csak valami lebegő puha tér, ami megtartott és nem rogytam össze.

Ebben az eufórikus megváltozott tudatú állapotban figyeltem, ahogy a kés nyelére markol, és lassan kihúzza a testemből. A kéjes nyögésekkel együtt, ami a torkából szakadt fel, megérkezett a fájdalom.

Kihagyó lélegzettel, nyitott szájjal kapkodtam a levegőt és közben azt figyeltem, hogy a mellemből spriccel a vérem a szívem ritmusára. A torkomat összeszorította az undor, hányingerem volt a látványtól.

Égető fájdalom hasított az egész testembe. Olyan érzés volt, mintha parazsat tettek volna a tenyerembe, görcsbe rándult az összes ujjam.

Kirántotta a mellemből a kést és újra szúrni próbált. Két kézzel ragadtam meg a csuklóját és küzdöttünk. Élethalálharcot vívtunk. Erősebb és sokkal izmosabb volt nálam. Csak a hideg kék szemére és a torz vigyorára emlékszem, ahogy lassan közeledett a torkomhoz a kés. Mélyeket lélegeztem, hogy megőrizzem a tudatom, a hányingertől és az undortól támolyogva rogyadoztam, de újra támadni készültem, mikor felkapcsolódott a lámpa a kapu fölött. 

-      Mit művelsz ott te mocsok, majd adok én neked betörni. Engedd el a kutyát! – ordítozott valaki bentről.

Felsikoltottam, talán kértem, könyörögtem, hogy segítsen, nem tudom, és közben újra a meglepetéstől megdermedt férfi testébe mártottam a térdemet.

-      Mi az isten történik itt – rántotta fel valaki bentről az ajtót, aminek a hátamat támasztottam.

Őrjöngve vetettem magam a nyakába. Sikoltoztam, könyörögtem, hogy segítsen, zokogva magyaráztam, hogy megtámadtak. A mellkasomból dőlt a vér, a kerti kapát szorongató férfi megütközve meredt rám egy pillanatig, aztán az utcára kapta a fejét.

Nem volt ott, nem állt ott senki, úgy tűnt el, mintha nem is létezett volna csak a képzeletemben. A férfi tett egy lépést az utca felé.

-      Ne, kés van nála, ne menjen ki – ragadtam meg a karját roskadozva.

Zokogtam, úgy reszkettem, hogy a földre omlottam. Egy hatalmas németjuhász állt fölém és megszaglászott, aztán hozzám dörgölte a fejét, mintha nyugtatni próbálna. Nyüszítve, a levegőt kapkodva zokogtam. A férfi megpróbált felemelni a földről, végül inkább mellém térdelt. Egy gyors pillantással felmérte a helyzetet, és a következő pillanatban mind a két kezével a mellkasomra nehezedett, és megpróbálta tompítani a vérzést.

-      Hívd gyorsan a mentőket…..meg a rendőrséget is – pillantott fel a feleségére. - Menjetek be gyerekek - szólt oda a pizsamában, riadtan álldogáló két kamaszra.

-      Nem lesz semmi baj! Nézzen rám! Hogy hívják? Beszéljen hozzám, ne hunyja le a szemét…. – beszélt hozzám folyamatosan, de egyre távolabbról hallottam a hangját.

Nem tudom mi történt, kiesett egy kis idő az életemből, már csak a mentőben tértem magamhoz. Az egész család ott tülekedett körülettem aggodalmaskodó arccal. Annyira rendesek voltak!

Csak sírtam, köszönöm, köszönöm, hajtogattam a férfinak, akit egy pillanatra beengedtek a mentősök, és biztatóan megszorította a kezemet. Nem lesz semmi baj, motyogta sután, és én végtelenül hálás voltam, ezekért az együtt érző szavakért.

Nem volt olyan súlyos a sebem, mint ahogy kinézett, csak a vérveszteséget kellett pótolni. A kórházban összevarrták, vért kaptam, és a sokk miatt egész nap aludtam. Ha picivel odébb szúr, a szívemet találja el, így azonban csak összeöltötték az ért és a bőrömet. Rövid megfigyelés után átvittek egy szobába, két idős asszony mellé. Infúziót kötöttek rám és percek alatt elaludtam újra. A délutáni viziten ébresztettek fel. Körülöttem mosolygó orvosok és két nagyon komor rendőr álldogált. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Az átélt szörnyűségekre, csak a karomba csöpögő infúzió emlékeztetett.

-      Nincs komoly baj, a szúrás a bal mellét érte, de nem érintett fontos szerveket. Nem sérült a tüdeje. Egy eret talált el a szúrás, ezért kellett transzfúziót adnunk. Szerencséje volt, a helyszínen egy képzett elsősegélynyújtó leszorította a sebet, így nem vérzett ki teljesen. Infúzióval sokktalanítjuk, holnapra teljesen rendben lesz. Egy hajszállal ment el a szívburok mellett a szúrás. Az apróbb vágásokat védekezés közben szenvedte el. Ezeket elláttuk, a mélyebbeket összevarrtuk és leragasztottuk. Ma hajnalban szerencséje volt, vigyázott magára az őrangyala. Néhány nap, és már csak a seb fogja emlékeztetni erre az egészre. Minden rendbe van, nagy szerencséje volt – magyarázott egy idősebb fehér köpenyes.

-      Kaphatnék egy kis vizet? – makogtam zavartan. Rettenetesen ki volt száradva a szám, és szomjas voltam.

Az egyik nővér már lépett is. Teát adott, annyira remegett a kezem, hogy magamra öntöttem. Segített, tartotta a poharat, megvárta, míg iszom és az ágyam melletti asztalra tette.

-      Innen eléri, ha újra megszomjazik. A ruháit és a táskáját beraktuk ebbe a kis szekrénybe- mutatott a pohár alá. - Ott megtalál mindent, ha a rendőrök kihallgatták visszajövök – mosolygott a középkorú nővér.

-      Köszönöm – suttogtam.

A következő órában, a két nyomozó mindent elkövetett, hogy valahonnan elővarázsolja a memóriámban elrejtőző apró emlékcsírát, de minden próbálkozásuk eredménytelen maradt. Hiába bizonygatták, hogy létfontosságú lenne, ha emlékeznék, mert én lettem volna a negyedik áldozata annak a gyilkosnak.

Semmire se emlékeztem! Az egyetlen, amit mondani tudtam, hogy kék szeme volt, hideg gyilkos kék szeme, de nem tudom a korát, és a haja színét se, mert kapucniba rejtette a fejét. Semmit se tudok….

-      Izmos volt, kigyúrt és legalább egy fejjel magasabb nálam. Farmerban és világosszürke kapucnis pulóverben volt – motyogtam hirtelen. - És jobb kézzel szúrt – sírtam el magam.

Miután magamra hagytak megvizsgáltam a sérüléseimet. Olyan volt a karom és a kézfejem, mint egy puzzle kirakós játék. Mindenütt ragtapaszok borították. Alaposan összevagdalt, ahogy védekezni próbáltam. Később kiderült nem csak engem, a ruháimat is. Szerencsémre egy vastag bélelt farmerdzsekiben voltam, és bár darabokra szaggatta, az anyag felfogta a vágások javarészét.

Nem volt semmim, így kénytelen voltam felhívni a pultos lányt.

-      Szia Timike, ne haragudj, hogy felébresztettelek – védekezek álmos hangjára. - Tudnál segíteni? Kórházban vagyok.

-      Mi történt? – vált azonnal éberré a hangja.

-      Megtámadtak – vékonyodott el a hangom a sírástól – beleszúrt a mellembe – zokogtam fel.

-      Istenem! Foxi! Hogy vagy?

-      Jól! Azt mondták szerencsém volt, már három nőt meggyilkolt – csuklottam fel. - Timi, itt fekszem bent, és nincs se hálóingem, se köntösöm, se papucsom, se törölközöm. Van nálam pénz, ha esetleg vennél valamit, nagyon megköszönném. Egy idétlen hátul nyitott kék ingbe vagyok, se papucsom, semmi. Még enni se tudok, mert evőeszköz is kell ide. A szomszéd ágyból a néni odaadja a sajátját, ha végzett. Annyira kínos itt bent így…

-      Én, én már megyek is! Csak várj pár percet, míg magamhoz térek. Pontosan mit szeretnél?

-      Hálóinget, papucsot, köntöst meg evőeszközt és egy poharat. Mondjuk egy fogkefe meg fogkrém se ártana…és valami tusfürdő.

-      Oké, vagyis semmid sincs, csináljam úgy, mintha én feküdnék be.

-      Megköszönném.

Két óra múlva ott tördelte a kezét az ágyam mellett. Kótyagos voltam a sok nyugtatótól, de rátámaszkodva kiszédelegtem az udvarra. Remegtem egy cigiért és szerencsére hozott. Nem is mondtam, magától jutott eszébe.

Rázott a zokogás, ahogy meséltem, csak a szemére, a hideg világoskék szemére emlékszem, meg a gúnyos tekintetére.

-      Annyira féltem……biztos voltam benne, hogy meghalok! Nekem nincs senkim….én nem is hiányoznék senkinek! – fuldokoltam.

-      Foxi kérlek, nyugodj meg, a végén még elzavarnak. Hogy mondhatsz ilyent? Hát nem itt vagyok? Ha nem kedvelnélek, nem jövök be. Ellenőrzést kaptam hajnalban, eddig rovancsoltuk a piát. Egy órája feküdtem le.

-      Ne haragudj….

-      Nem azért mondom! Akkor haragudnék, ha nem szólsz. Meddig kell itt lenned?

-      Nem tudom. A sebem nem mély, de valahogy, amúgy nem vagyok jól. Szédelgek, és állandóan úgy ver a szívem, mintha órákat futnék.

-      Bestresszeztél! Nem lesz semmi baj. Ha kiengednek, hívjál fel, bejövünk, és hazaviszünk a barátom taxijával. Otthon rendben leszel?

-      Igen!

Nem kellett bejöjjenek. Egy hétig feküdtem bent, és minden nap egy pszichológus jött hozzám, mert mentálisan bajban voltam. A kórteremben nem volt gond, kiszolgáltam a frissen műtött szobatársaimat, így háláltam meg a kezdeti segítséget, de már akkor is remegni kezdtem, ha kimentem az udvarra rágyújtani. Minden neszre összerezzentem.

Egyszer egy cica ugrott le mögöttem a kőkerítésről és felborított egy virágcserepet. Sikoltozni kezdtem és idegrohamot kaptam. Rémületemben nem tudtam kinyitni az udvarra nyíló kaput, hogy bejussak. Elfelejtettem, hogy befele nyílik, csak rángattam, rugdostam és sikoltoztam.

Alig bírtak lefogni, még jó, hogy nem adtak rám egy kényszerzubbonyt. Helyette belém nyomtak egy jókora adag nyugtatót. Mikor magamhoz tértem az ágyamban feküdtem, és kint már szürkületbe borult az ég. Elég nagy adagot kaphattam, mert egész nap kómáztam tőle, és este belém szúrtak még egyet.

Késő éjjel nyílt a kórterem ajtaja és azt hittem, még mindig álmodom. Hosszú fekete kabátjában, homlokára tűzött napszemüvegben jött, barnára sülve, izmosan, borostásan, barna szemében döbbenettel.

Leült az ágyam melletti székre a kezemért nyúl és megcsókolta.

-      Ne haragudj, hogy nem voltam itt – suttogta.

-      Most itt vagy? – dadogtam kábán.

-      Ezentúl mindig itt leszek! – lehelte a tenyerembe.

Fogalmam sincs meddig maradt és azt sem tudtam, hogy csak álmodtam, vagy valóban telefonált a testőreinek.

-      Keressétek meg! - fenyegetően csattant a hangja még suttogva is. - Nem érdekel mi az ára!

Csak reggel ébredtem fel. Maga a főorvos állt az ágyamnál. Nyájasan faggatott a közérzetem felől, és megkérdezte, szeretnék-e hazamenni.

Bólintottam. Hirtelen nem tudtam, hol van nekem az?

Minden furcsa lett, nem találtam a helyem a világban. Meg akartak gyilkolni, nincs senkim és semmim, a szüleim eldobtak maguktól…..minek él az ilyen ember? Miért vagyok én a világon? Hogy riszáljam a fenekemet és pénzt dugjanak a bugyimba?

Elegem volt már az agyfurkászokból, az adatokat töltögető adminisztrátorokból, akik értetlenkedtek, hogy lehetek én Tóth, ha az apámat Rezesnek hívják? És főként a kíváncsi sajnálkozókból, akik állandóan jöttek és faggattak. Tapintatlan kérdésekkel bombáztak, vajon miért nem látogat senki? Talán vidéki vagyok?

Igen, nem erre a világra születtem, csak eltévedtem és még bolyongok itt! Egyre inkább úgy éreztem, idegen vagyok ezen a bolygón.

És nem volt elég bajom, még kaptam egy váratlan látogatót is.

Negyvenes szőke nő, mosolyogva ült az ágyam mellé. Riadtan pislogtam. Elég ostoba arcot vághattam, mert úgy érezte, dacára az ismeretségünknek, be kell mutatkoznia.

-      Lizoniczkiné Betty vagyok – mosolygott rám. - Hallottam mi történt veled. Szeretnék segíteni. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy annak idején vigyáztál a gyerekeimre. Ha gondolod, eltölthetsz nálunk néhány napot, én nem dolgozom, otthon vagyok, nem lennél egyedül.

Istenem, hunytam le a szemem, már csak ez hiányzott. Iszonyúan éreztem magam.

-      Már nincs semmi baj….Laci vigyáz rád, nagyon kedvel téged……örülök, hogy vagy neki – mosolygott halványan. - Te rendes lány vagy……ritka az ilyen manapság.

Majdnem egy órát ült az ágyam mellett, és nekem fogalmam sincs miről beszélgettünk. Este befutott a férje is.

-      Itt volt a feleséged – dadogtam.

-      Tudom……csak jót akart. Nagyon felzaklatott?

-      Nem! Csak kínos volt…

-      Holnap hazaviszlek. A stúdióban nem leszel egyedül, éjjel meg veled maradok, egészen addig, amíg már nem fogsz félni.

Reggel nővérek jöttek és pakolták a cuccom. Igyekeztek segíteni, nem értettem ezt a megkülönböztetést.

-      Mindenkinek adott pénzt, aki az osztályon dolgozik, hogy figyeljünk a lányra – kaptam el néhány szót a folyosón, de jöttömre szétrebbentek.

Nem érdekelt, más bajom volt, éppen varratszedésre igyekeztem egy nővérrel a nyomomban.

Laci megérkezett, a főorvos széles mosollyal hozta a zárójelentésemet.

-      Nem kell visszajönni, minden rendben, pihengessek még néhány hetet, mielőtt erőltetném a karom - nyújtott kezet. - Ha problémám adódik, bármikor kereshetem – búcsúzott.

Szó nélkül tettük meg az utat hazáig. A stúdióban egy lélek se lézengett.

-      Elküldtem mindenkit. Nem akarom, hogy bámuljanak. Gyere – emelt a karjába.

-      Tudok menni, nem a lábam fáj.

-      Kényeztetni akarlak, és hiába vagy undok, nem tudsz elüldözni.

A mellkasára hajtottam a fejem és miközben a nyugtató duruzsolását hallgattam, hagytam, hogy a könnyeim átnedvesítsék a pólóját.

-      Minden rendbe jön, csak adj magadnak egy kis időd. Arra gondoltam, ha már telesen jól vagy, elmehetnénk megköszönni, hogy kinyitották azt a kaput.

Hálása néztem rá, ezért felbátorodva folytatta.

-      És mostantól ne merészelj busszal közlekedni. Ha nem tudlak elhozni, akkor hívj taxit. Timike pasija taxis, ő lesz a sofőröd, ha én nem érek rád. De ez csak akkor történhet meg, ha lecsuknak, vagy meghaltam – mosolygott.

Két hétig nem dolgoztam, és nem tettem félre semmit, sőt még meg is kellett csapolnom a készletemet. A szobámban olvasgattam, a modellektől elcsórt régebbi újságokat. Egyszer csak megakadt a szemem egy cikken.

„A késes meghalt! ’ – ordította a szalagcím. Találtak egy összevert, megkínzott holtestet egy romos, elhagyott épületben. A halott mellett egy véres kés hevert. Vérben úszott a ruhája is. Az azonosításnál kiderült, hogy legalább öt ember vérével szennyeződött a férfi és a kése. Tüzetesebb vizsgálat alá vetették, és megtalálták a ruhán, az összes áldozat vérét. Az újlenyomata alapján sikerült azonosítani, többször ült már erőszakos cselekedetekért. Valaki öntörvényűn leszámolt vele. Egy ágyéklövéstől vérzett el a megkínzott férfi, ez személyes érintettségre, gyűlöletre enged következtetni, olvastam tágra meredt szemekkel a pszichológus szavait.

Elgondolkozva tettem arrébb az újságot, nem akartam, hogy ő is lássa.