Maya….
A huszadik
születésnapomon egy órával lepett meg. Egy igen jó minőségű karórával.
Még
sosem volt ilyen márkás órám. A koleszben mindig ébresztettek, és a többiekkel
indultunk. Ha dolgozni mentem, Márti néni odaadta a mobilját, aztán meg vettem egy
használtat, így mindig tudtam mennyi az idő.
Mostanában
az emberek ritkábban hordanak órát. Elvesztette eredeti funkcióját, inkább már
státuszszimbólummá vált. Egy jólszituált agysebész vendégem mondta egyszer, az
igazi urat a csalótól a cipőjéből, és az órájából lehet meglátni. A minőségi
cipő és óra elengedhetetlen egy jólszituált üzletember számára. Márkás
mobiltelefonja ma már a kisiskolásoknak is van, de ízlésük az még nincs.
Nekem
sem a privát életemhez kell az óra, mert hát ott a telefon, bármikor megnézhetem
még az időjárást is rajta. Viszont elengedhetetlen a munkához. Általában
havonta veszek valami olcsó kínait, pár száz forintért, ormótlan külsővel, strassz
kövekkel kirakva, ami aztán tönkre megy, vagy valamelyik lány véletlen elemeli.
Pedig
az idő fontos! Egy koktélra vagy pohár italra 10-15 percet szántunk. Ha pezsgőt
fizettek, illet legalább 40 percig beszélgetni, de az óra is belefért, ha nem
volt üres vendég.
És
beszélgetés közben, ha érdeklődéstől csillogó szemekkel hallgattam a
családjáról szóló panaszáradatát, vagy a munkája fontosságát ecsetelte nagy
hévvel, nem kaphattam elő a telefont, hogy meglessem menyi az idő. Viszont a
csuklómon levő órára észrevétlenül rá tudtam pillantani.
Jó
ajándék volt, és nagyon szép darab, ami nem állt meg, ha rádőlt egy üveg ital,
vagy ha a fáradtságtól vele mentem a zuhany alá.
Nem
az ára miatt örültem neki, hanem mert hasznos volt, mert időt fordított rám,
gondolkodott azon, hogy mi az, amire szükségem lehet, hogy mivel okozhatna
örömet.
Az
őszi erotika parádén már fellépő voltam, szobalány jelmezben adtam elő egy
rúdtáncot, még portörlőm is volt.
A
jelmezem úgy vásároltam, és nagyon vigyáztam rá, mert tökéletes volt, és a Lizó
is szerette. Még hosszú sötétbarna parókám is volt hozzá. Fekete apró szoknya,
fehér köténykével, fekete melltartó, fehér csipkeszegéllyel. Hozzáillő bóbitás
fejdísz, erősen a hajamhoz rögzítve, mert akkor már fejjel lefele is
akrobatikáztam a rúdon. A lábamra fekete harisnyát fogattam fel a
harisnyatartóval. A hosszában futó vastag csíkok, még meghosszabbították
optikailag a lábam. Ebből a harisnya fajtából mindig volt néhány darabom. Mivel
a harisnyakötőmhöz rögzítettem, így a combom szabadon maradt, és tudtam vele
szorítani a rudat, mert a harisnya egyébként csúszik, nem könnyű benne a tánc.
Szerettem
a csíkost. Még az előző erotika parádén viseltem először csíkos rövidnadrágot.
Aztán vettem egy bársonynadrágot, meg farmert csíkos mintával. A bársony
nacimat imádtam, később is hordtam Kevinnel, mert kényelmes sztreccs volt. Ha
le kellett hajolnom a kicsihez frankón nyúlt. Lazán elbírta a plusz öt kiló
súlyfeleslegemet és még karcsúsított is. Koszos fehér alapon keki, fekete és
barna csíkok borították. Hordhattam sokféle pulcsival, megszolgálta az árát.
Nem szerettem feleslegesen költekezni.
Hatalmas
sikerem volt és rengeteg ajánlatot kaptam külföldi munkákra. Végül Lizó egy
velencei fotózásra küldött. Azt mondta, megbízhatom a fotósban, és a környezet
is csodálatos lesz. Nézzek alaposan körül, mert Velence egészen különleges
hely.
20
évesen ültem először repülőre és Velencébe utaztam. Imádtam! Két órán keresztül
ültem vigyázban, egyenes derékkal, és bámultam kifelé a kerek kis ablakon a
felhőket! Egyáltalán nem voltam rosszul, a felszállásnál meg egyenesen
bizsergett az egész testem az izgalomtól.
Egy
idős milliárdos várt, Lacinak valami üzletfele. Profi modellügynöksége volt a
saját szállodájának a földszintjén. A munka végeztével csak fellifteztem két
emeletet és már otthon is voltam. Lakosztályom volt, hát mint mondjak, nekem
eddig a legnagyobb otthon, a kis padlásszobám volt, ennek a lakosztálynak a
fürdőszobájában elférne.
Stefanot
elbűvöltem a néhány szavas olasz tudásommal, de inkább németül fojt a csevej,
szerencsére 5 nyelven beszélt, egy picit magyarul is. Ajánlatokkal bombázott.
Maradjak ott, feleségül vesz, és ha meghal, megöröklöm a vagyonát. Cserébe csak
a társaságomat kéri.
Elvitt
az operába, azt se tudtam mit nézünk, és hogy is illik egy ilyen helyen
viselkedni. Előtte elmentünk egy üzletbe, és egy sötétzöld karcsúsított fazonú
estélyit vett nekem olyan vörös cipővel, mint a hajam!
Egyfolytában
egy rózsaszín szirupos film járt a fejemben, egy prostiról meg a milliárdos
lovagjáról. Elég árnyaltan mutatta meg az örömlányok életét. Szerencsére nem
kellett több hasonlóságot levonnom a film és a helyzetem közt. A férfi messze
állt álmaim lovagjától, 75 éves volt, még nagyapámnak is öreg, de nem
tolakodott, teljesen korrekt maradt végig.
Gondolázni
voltunk, elvitt a jachtjára, és behajóztuk a várost. Láttam tűzoltó, meg rendőr
hajót, hát komolyan fantasztikus volt.
Egy
pillanatig elgondolkoztam, hogy mi lenne, ha maradnék. Nem a pénz ingatott meg,
inkább a gondolat, hogy lehet, Lizó nem véletlen küldött ide. Lehet, hogy
pontosan tudta milyen hatással leszek a gazdag, jólelkű kisöregre.
Mi
van, ha már elege lett belőlem, és igyekszik elpasszolni valahova, mielőtt
lecserélne, és ott maradnék a nyakán felesleges, kényelmetlen koloncként? Ahogy
jobban belegondoltam ebbe, még a víz is kivert, mert mi van, ha nincs szüksége
kényelmetlen koloncra? Sok mindent
elnyelt már örökre az alvilág mélye.
Stefano
egy alkalommal vacsorázni vitt, mikor az utcán odasietett hozzánk egy idős
házaspár, és a nő sírva csókolt neki kezet. Nem kérdeztem semmit, gondoltam, ez
itt Olaszország, meg a maffia, nyilván nem csak a könyvekben olvasni a Koza Nostráról,
ki tudja, ki is ez a kedves, jólelkű öregember.
A
desszertnél kezdett mesélni. Volt családja, lezuhantak a magángépük, mikkor síelni
mentek, és mindenki odaveszett. Csak ő maradt meg, mert egy szívátültetést
kellett elvégezzen, egy kisgyereken, akinek már csak órái voltak hátra, hónapok
óta élt műszívvel.
- Te orvos vagy? –
érdeklődtem félénken.
- Voltam! Szívsebész
professzor, de már nem praktizálok. Néha adok órákat az egyetemen, amíg
teltházzal ülik végig, addig úgy érzem, szükség van még rám. Hiába a sok pénz,
nagyon magányos vagyok! Te rendes ember vagy, érző szívű, és magányos. Ha itt
maradsz, a nevemre veszlek, és mindenemet megörökölsz. Soha életedbe nem lesz
többé gondod!
Nem
maradtam vele, pedig nagyon kérte, és kedves fickó volt.
Gondolom,
hamar ráakad majd egy olyan modellre, akinek nem lesznek erkölcsi aggályai.
Elvitt
a Ferrari üzletbe, mintha ez engem annyira izgalomba hozott volna, de ha már
ott voltam, vettem Lacinak egy Ferraris pólót! Picit meglepődtem az árán, de
megérdemli.
Stefano
két Dolce&Gabbana ruhával, és egy isteni, piros talpú Louboutin cipővel
ajándékozott meg, amit nem mertem hordani, nehogy lekopjon a talpa. Nem akartam
elfogadni, de azt hiszem, ő még a Lacinál is sokkal gazdagabb volt, és nem
érdekelte a véleményem.
Jó
olaszhoz méltón, lelkes Ferrari szurkoló volt. Vett nekem egy Ferraris baseball
sapkát, és egy pöttömnyi kockás rövidnadrágot, a szélébe olasz zászlódísszel és
Ferrari felirattal. Ez, magyarázta, a futamot leintő zászló anyagából készült.
Úgy
legyen bólintottam. Dögös darab volt, kilógott belőle a fél fenekem!
Hazajöttem
szembenézni a Lizóval és a jövőmmel. De nem volt probléma, nem úgy festett
mikor reggel hazavitt és bezárta magunk után a szobám ajtaját, mint akinek
elege van belőlem.
Évente
4-5 alkalommal jártam külföldön. Leginkább a szomszédos országokba. Prágában,
ami egyszerűen gyönyörű város, aztán az oroszoknál, Romániába, Horvátországba,
osztrákoknál, szerbeknél. Gyönyörű helyeket láttam és nagyon élveztem az
utazásokat.
Itthon
ugyan ott folytattuk ahol abbahagytuk. A születésnapjaimra kaptam tőle karkötőt,
fülbevalót, bokaláncot, aranyórát és drága okos telefont, laptopot. Mindent
csak gyűrűt nem. Ahogy múltak az évek, egyre inkább megmosolyogtatott az a
merev igyekezete, ahogy próbálta elkerülni köztünk, az együttélésre utaló
legparányibb félreértést is.
Bár
sokkal különb volt minden férfinál, azt hiszem ő is hülyébbnek gondolt egy
kicsit annál, ami voltam.
Időnként
megjelent néhány díszes üzletközpontos zacskóval.
- Betti shopingolt!
Ilyenkor el kell kísérjem – sóhajtozott – és persze én fizetek. Nem morgok,
mert bevásárol a gyerekeknek is, ha évszakváltás van, vagy hirtelen megnőttek a
srácok. Hoztam neked is ezt-azt. Gondoltam örülnél…..ha már veled nem mehetek
ilyen helyekre – nyújtotta át.
- Nahát! – bámultam a
hajammal megegyező színű, hosszú kötött pulcsira, ami ruhának is hordható. - Rozsdavörös!
Gondolod, hogy jól fog állni?
- Hát – vont vállat –
nekem ruha nélkül jobban bejössz, de Betti szerint ez érted kiabált.
- Ő vette nekem? –
meredtem rá.
- Nem csak ezt…..ide néz!
– húzott elő egy rézvörös csőfarmert és egy színben megegyező, velúr
roggyantott szárú, lapos sarkú, manó csizmát. – Tudja, hogy kíméled a lábad és
nem szereted a magas sarkút.
Elgondolkozva
meredtem rá, zavartalanul folytatta.
- Ezeket már egyedül
vettem……esetleg felpróbálhatnád. Engem érdekelne!
Fehérneműk,
csipkeszegélyű nejlonharisnyák és apró babydollok.
Grimaszolva
mosolyogtam, ahogy hozzám lépet és átölelt. Keze azonnal a ruhám alá csúszott.
Egyenként bontogatett ki mindenemből.
- Te nem találod furcsának,
hogy a feleséged vásárolgat nekem?
Meglepve
nézett rám, egy pillanatra kiesett a stylistkedésből.
- Bettivel inkább baráti
a kapcsolatunk….csak elvétve élünk házas életet – sóhajtott egy nagyot. Már
évek óta…valamit elrontottak nála az operációnál…...fájdalmat okozok neki,
ezért inkább nem érek hozzá. A legtöbb férfi elhagyná…….ráadásul idősebb is
nálam, tisztában van ezzel ő is.
- De te nem hagyod el…… -
nem kérdeztem, inkább megállapítottam.
Abbahagyta
a vetkőztetésem, az ágyhoz léptünk és lehúzott maga mellé.
- Figyelj ide
Foxi……valamit elmondok neked, de erről soha többet nem akarok beszélni, és szeretném,
ha te is azonnal elfelejtenéd. Nem válhatok el Bettitől….ha megtenném, azzal
aláírnám a halálos ítéletét. Ő a gyerekeim anyja és nem fogom neked azt hazudni,
hogy nem szeretem, mert ez nem igaz….csak máshogy…..nem úgy, mint téged!
- Szeretsz engem? –
rezdült meg a szempillám.
Két
kezébe tartotta az arcom, egészen közelről nézett a szemembe. Szomorúságot
láttam az egészen sötétbarna meleg szemeiben.
- Jobban szeretlek, mint
szabad lenne…..ha nem vagy mellettem állandóan rád gondolok, és féltékeny
vagyok……félek, hogy egyszer összeakadsz egy fiatal titánnal és lelépsz
mellőlem, mert tudom, hogy neked kevés, amit nyújtani tudok, de nem tehetek
mást. Ha elhagynám, megölnék az ellenségeim…..az alvilág tiszteletben tartja a
családot, de ha én nem tisztelem és elhagyom, ők se fogják többet. Mindenki ismeri,
tudják, hogy a feleségem, nem úgy, mint téged. Ezért kell titokban tartanunk a
kapcsolatunkat…..ha veled zsarolnának, én bármit megtennék, hogy
visszakapjalak! Nem hagyhatom el őket….ráadásul öreg is vagyok hozzád. Ma még
nem – tette a tiltakozásra nyíló számra a kezét – de tíz vagy tizenöt év múlva
már biztosan. Fiatal vagy és gyönyörű…..és minden bizonnyal az leszel húsz év
múlva is, míg én már egy korosodó öregember leszek. Gondolom, nem akarod a
beállt derekamat masszírozni, meg a botomat hozni utánam…
Jó,
kicsit talán eltúloztam……de ez az igazság! Betti tudja, hogy vagy nekem, és
hálás mindkettőnknek azért, hogy a feleségem maradhat. Ő is tisztában van az alvilágban
betöltött pozíciómmal, és nyilván nem közömbös neki az anyagi jólét sem.
Kamasz
koromban magyar-történelem szakos tanárnak készültem….gondoltad volna? – váltott
témát rövid hallgatás után és lehúzott maga mellé az ágyra.
- Én is! – suttogtam és
hagytam, hogy lassan elfektessen.
- Látod? – puszilt a
számra felettem könyökölve. – A tökéletes páros lennénk! Nagy hatással voltak
rám a világirodalom és a történelem nagy koponyái, a szökések előkészítése, a
várbörtönökből kivezető alagutak……megtanultam, hogy nem elég, ha pénzt halmozol
fel és azt hiszed, mindenkit meg tudsz venni vagy félemlíteni. Több lábon kell állni,
és mindig kell legyen egy B terv, sőt néha nem árt még egy C sem. Ha itt bármi történne,
vannak alternatívák a jövőmre nézve, és téged se foglak soha magadra hagyni,
amíg te el nem mész, ezt megígérem neked! De nem láncolhatlak magamhoz, egyszerűen
nem tehetem meg veled. Szeretek veled lenni…..szeretlek Foxi, de csak ennyit
adhatok! – nézett nagyon komolyan a szemembe.
Váratlanul
ért a vallomása, többet kaptam tőle, mint amit valaha is reméltem. Őszinteséget, ami sok mindent elmond egy
kapcsolatról. Azzal, hogy ennyire megnyílt azt bizonyította, hogy megbízik
bennem.
Nem
válaszoltam, csak felnyúltam érte. Ujjaim a hajába simogattak, szám a száját
kereste, megemeltem a csípőm, hogy segítsek lehúzni a bugyim….
Kapcsolatunk
harmonikus volt. Kis túlzással, akár tökéletesnek is mondhatnám. A hetek,
hónapok rohantak, ő pedig évek óta mindennapos vendég volt a kis
padlásszobámban.
A
gonosz árnyék eltűnt a fejünk felöl. A Kivi nevű szörnyeteg börtönben ült.
Senki
és semmi nem zavarta többé a kapcsolatunkat. Lizó kiteljesedett, egyre
hatalmasabb, befolyásosabb és gazdagabb lett.
Biztonságban
éreztem magam mellette. Nem hittem, hogy valaha is érhet valami rossz!
Aztán
2007-ben egy egész hónapra elutaztak a feleségével Brazíliába.
- Húsz éve, hogy
megismerkedtünk – magyarázta - és ez nagyon fontos Bettinek. Egy különleges,
egzotikus nyaralást szeretne, és mivel ott lesz az évadzáró futam, és még
esélyes a világbajnoki címre a jégember, arra gondoltam, összekötöm a kellemest
a hasznossal, megnézem élőben a futamot.
Olyan
zavart arccal magyarázkodott, hogy szinte megsajnáltam. Kölcsönadtam neki a
Ferraris baseball sapkám!
Egyedül
maradtam, de már nem volt gond. Ha nem dolgoztam, a laptopomat nyüstöltem egész
nap. Imádtam netezni. Nem voltam fent egyetlen közösségi oldalon se, nem
ilyeneket keresetem, hanem olvastam, filmet néztem és logikai játékokat játszottam.
Addig nyüstöltem a Mahjongokat, amíg ki nem vittem minden pályát. Sokszor
annyira elmerültem a gépezésbe, hogy rám pirkadt.
Észre
se vettem, de egyre többet nézegettem a Forma 1-es sport, és Kimi Raikkönen
rajongói oldalakat. Megnyerte a világbajnokságot, lám ő már felért a csúcsra,
nem esélytelen többé. És már nem is az a pattanásos, hirtelenszőke srác. Sokkal
inkább kifejezetten jóképű pasi, bár nekem nem esetem a szőke, meg a kék szem. Órákat
nézegettem a képeit és olvasgattam az életéről, a pályafutásáról. Néztem a
feleségét és irigyeltem az esküvőjüket. 2004-ben sokat olvastam róla. Jégkapu, a
különleges meghívók mellé márkás ital járt, kastély, prominens vendégek….
A
magyar nagydíj után esküdtek. Irigyeltem őket! Már három éve él boldog házasságában.
Állítólag, de miért is ne lehetnének boldogok? Ha nem azok, elválnak. Ott, ahol
ők vannak, simán megtehetik, nem gond, hogy hova költözzön a másik.
Nekem
bezzeg sose lesz férjem, se esküvőm! Ugyan ki venne el egy táncos lányt,
sóhajtok és rákattintok az évadzáró futamra. Megnézem még egyszer…..olyan szép,
ahogy örül, és picit meghatódik az interjúszobában….. Egyedül van, valahol azt
olvastam, nem kapott jegyet a felesége, egyetlen repülőre sem. Hát, nem tudom,
ha nekem ilyen férjem lenne, átúsznám az óceánt, hogy vele lehessek!
Veszélyes
dolog a nettfüggőség, akár a drog!
Egy
átlagos őszi napon aztán iszonyatos dolog történt velem. Vasárnap hajnal volt,
az éjszakai busszal zötykölődtem haza a bárból. Nem volt rossz nap, 30 ezer
forintot kerestem, ez azért nem volt mindennapos. Leszálltam és volt egy
stratégiám. A fülembe dugtam a telefon füldugóját, mintha zenét hallgatnék, de
ez csak álca volt. Valójában rohadtul féltem egyedül haza menni, megszoktam már,
hogy Laci reggelente haza dob, mert bemegy leellenőrizni a stúdió forgalmát.
Most viszont a Copacabana-n kényeztette a testét.
Halkan
osontam a sportcipőmben a hűvös őszi hajnalon. Előttem egy férfi dülöngélt, és
mögöttem is szaporázta egy a lépteit. A hátam mögötti idegesített. Nem láttam
őt és féltem. Hátulról védtelen vagyok. Az elmúlt hetekben, néhány rohadék arra
specializálódott, hogy kileste a bárból távozó táncos lányokat, és vagy leütötték,
vagy megkéselték és kifosztották őket. Tőlünk már két lányt elkaptak, az egyik
megúszta egy kis agyrázkódással, de a másiknak majdnem átszúrták a tüdejét. Ha
egyedül jövök haza, az a legnagyobb félelmem, hogy kilesnek a bárból kijövet,
aztán követnek egy alkalmas, kietlen helyig és elkapnak. Gondolhatják úgy is
részeg, viszont tele van pénzzel. Egy magányos táncos lány a legbiztosabb
préda.
Gondoltam
kilépek egy kicsit, hogy beérjem az előttem kutyagoló pasit. Ha közel vagyunk
egymáshoz egyik se fog támadni. Mire utolértem, eltűnt mögülem a fantom, úgyhogy
én is lassítottam.
Ekkor
valahogy megéreztem, hogy baj van. A zsigereimből kúszott fel a szívemig a
rettegés, mintha minden egyes sejtem félelmet sugárzott volna. Egyik
pillanatról a másikra, eltűnt előlem a férfi. Óvatosan lépegettem tovább az ostoba
fülhallgatóval, a fülemben ordított a csend, csak a szívem verdesett riadtan, mereven
előre szegeztem a fejem, de a szememet úgy forgattam, akár egy kaméleon.
Ott
volt! Egy bokor alatt állt, szürke pulcsijának kapucniját mélyen a fejébe
húzta. Nadrágja cipzárja lehúzva, a meztelen farkát markolászta és mocskos
szavakat köpködött felém. Nem kezdtem futni, mentem tovább higgadtan, de ekkor
észrevettem, hogy egy jókora kés villan meg a másik kezében, míg amazzal
keményen dolgozik a farkán.
- Előbb leszúrlak, aztán
megbaszlak és felváglak a nyakadtól a pinádig! – hörögte.
Túlságosan
messze volt a stúdió, tudtam, hogy nem érek haza. És nem is akartam hazavinni,
hiszen ha előtte berohanok a házba, akkor többé soha nem leszek biztonságban,
tudni fogja hol lakom.
Le
kell ráznom! Talán jön valaki, és akkor, amíg elbújik, elfuthatok. Mentem, amíg
lehetett, de egyre közelebb jött.
Megdöglessz
kurva, vörös ringyó, szétvagdoslak, megbaszlak, ami csak eszébe jutott, mindent
mondott, és egyre jobban hergelte magát. Zavarodottságomban befordultam egy
zsákutcába, teljesen eltévedtem, nem volt menekvés. Kiút már csak rajta
keresztül lett volna.
A
halálfélelem megkettőzte az erőmet és a bátorságomat. Nem kezdtem el
sikoltozni, úgyse jött volna ki a kutya se éjjel. Ugyan kit érdekel, hogy egy
táncosnőt felszabdalnak az utcán? Maradjon otthon, aki fél!
Nekitolattam
egy kerítésnek, hogy legalább a hátamat védjem, és az izzadó tenyeremben bors spray-met
szorongatva, felkészültem az elkerülhetetlen találkozásra. A félelemtől, meg a
hatalmas adrenalin lökettől lihegve vártam.
Nem
tudom, hogy nézett ki, még csak azt se, hogy fiatal volt, vagy idős, hiába faggattak
napokig a rendőrök. Nem láttam az arcát, csak egy fekete fantomot a kapucni
mélyéből, világító gyilkos szemekkel!
Nem
jött olyan közel, hogy lefújhattam volna. Féltem, hogy ha kinyújtom a karomat,
hogy az arcába nyomjam a flakont, akkor elvesztem a kontroll a kést szorongató
kezéről, mert az arcába fogok nézni, ahova fújni akarok, és közben belevág a
húsomba. Csak a kést markolászó kezét figyeltem és Laci önvédelmi tanácsai
dübörögtek a fejemben.
Ne
menekülj, ha beszorított, állj le és próbálj koncentrálni. Nyugodj meg, csak a
késre figyelj! De nem emlékeztem, a kés hegyére, vagy a kézre, ami szorongatja?
Tudtam, hogy valamelyik nagyon fontos, mert így kivédhetem a szúrást, de azt
nem tudtam melyik. Üresen kongott a fejem, egyetlen gondolat nélkül. A rémülettől
minden kifutott belőle. Csak álltam lihegve, a szél belekapott a hajamba, hátam
a hideg kapunak döntöttem, mégis patakokban folyt rajtam az izzadság. Vártam,
hogy támadjon.
Akkor
lendültem előre, mikor nekem ugrott. Hatalmasat rúgtam a lába közé és
sikoltottam. Éreztem a húsa roppanását. Fájdalmasan felkiáltott, de még felém
lendítette a kését. Megpróbáltam kitérni, elütni a kést. Nem éreztem fájdalmat,
csak tompa nyomást szerte a kézfejemen, a karomon, ahogy védekezés közben
megsebesített, de ezek akkor még nem fájtak. Az adrenalin tombolt a testemben. Némán,
lihegve küzdöttünk! Hírtelen egészen közel hajolt hozzám és a világos szemével
szinte megdelejezett. Mozdulatlanul bámultam rá vissza, erőm határán voltam,
már nem tudtam védekezni, már nem érdekelt semmi, csak legyen vége hamar és ne
fájjon! Feladtam és vártam a halált!
De
fura mód nem támadott tovább, és ahogy kicsit kitisztult a fejem, azt is
észrevettem, hogy nem az arcomba bámul, hanem valahova lejjebb meregeti a
szemét és kéjesen nyöszörög.
- Megdöglesz kurva –
fenyegetőzött lihegő, rekedt hangon –megbaszlak és szétváglak vörös ribanc.
Öntudatlanul
követtem a tekintetét. A mellemet bámulta, amiből egy kés nyele állt ki.
Artikulátlan
hörgő hang hagyta el a torkom, ájulás kerülgetett, undorító volt és irtóztató,
hogy egy kés szakította szét a testemet, és a nyele a mellemből áll ki.
Semmi
se történt! Nem tudom meddig tartott, olyan volt mintha lefagyott volna
körülöttem a világ és hirtelen megállt az élet. Nem volt gondolatom, nem
éreztem fájdalmat, elfelejtettem, hogy egy gyilkolni vágyó férfival állok
szembe, nem volt semmi csak valami lebegő puha tér, ami megtartott és nem
rogytam össze.
Ebben
az eufórikus megváltozott tudatú állapotban figyeltem, ahogy a kés nyelére markol,
és lassan kihúzza a testemből. A kéjes nyögésekkel együtt, ami a torkából
szakadt fel, megérkezett a fájdalom.
Kihagyó
lélegzettel, nyitott szájjal kapkodtam a levegőt és közben azt figyeltem, hogy
a mellemből spriccel a vérem a szívem ritmusára. A torkomat összeszorította az
undor, hányingerem volt a látványtól.
Égető
fájdalom hasított az egész testembe. Olyan érzés volt, mintha parazsat tettek
volna a tenyerembe, görcsbe rándult az összes ujjam.
Kirántotta
a mellemből a kést és újra szúrni próbált. Két kézzel ragadtam meg a csuklóját
és küzdöttünk. Élethalálharcot vívtunk. Erősebb és sokkal izmosabb volt nálam.
Csak a hideg kék szemére és a torz vigyorára emlékszem, ahogy lassan közeledett
a torkomhoz a kés. Mélyeket lélegeztem, hogy megőrizzem a tudatom, a
hányingertől és az undortól támolyogva rogyadoztam, de újra támadni készültem,
mikor felkapcsolódott a lámpa a kapu fölött.
- Mit művelsz ott te
mocsok, majd adok én neked betörni. Engedd el a kutyát! – ordítozott valaki
bentről.
Felsikoltottam,
talán kértem, könyörögtem, hogy segítsen, nem tudom, és közben újra a
meglepetéstől megdermedt férfi testébe mártottam a térdemet.
- Mi az isten történik
itt – rántotta fel valaki bentről az ajtót, aminek a hátamat támasztottam.
Őrjöngve
vetettem magam a nyakába. Sikoltoztam, könyörögtem, hogy segítsen, zokogva
magyaráztam, hogy megtámadtak. A mellkasomból dőlt a vér, a kerti kapát
szorongató férfi megütközve meredt rám egy pillanatig, aztán az utcára kapta a
fejét.
Nem
volt ott, nem állt ott senki, úgy tűnt el, mintha nem is létezett volna csak a
képzeletemben. A férfi tett egy lépést az utca felé.
- Ne, kés van nála, ne
menjen ki – ragadtam meg a karját roskadozva.
Zokogtam,
úgy reszkettem, hogy a földre omlottam. Egy hatalmas németjuhász állt fölém és
megszaglászott, aztán hozzám dörgölte a fejét, mintha nyugtatni próbálna.
Nyüszítve, a levegőt kapkodva zokogtam. A férfi megpróbált felemelni a földről,
végül inkább mellém térdelt. Egy gyors pillantással felmérte a helyzetet, és a
következő pillanatban mind a két kezével a mellkasomra nehezedett, és
megpróbálta tompítani a vérzést.
- Hívd gyorsan a
mentőket…..meg a rendőrséget is – pillantott fel a feleségére. - Menjetek be
gyerekek - szólt oda a pizsamában, riadtan álldogáló két kamaszra.
- Nem lesz semmi baj! Nézzen
rám! Hogy hívják? Beszéljen hozzám, ne hunyja le a szemét…. – beszélt hozzám
folyamatosan, de egyre távolabbról hallottam a hangját.
Nem
tudom mi történt, kiesett egy kis idő az életemből, már csak a mentőben tértem
magamhoz. Az egész család ott tülekedett körülettem aggodalmaskodó arccal.
Annyira rendesek voltak!
Csak
sírtam, köszönöm, köszönöm, hajtogattam a férfinak, akit egy pillanatra
beengedtek a mentősök, és biztatóan megszorította a kezemet. Nem lesz semmi baj,
motyogta sután, és én végtelenül hálás voltam, ezekért az együtt érző szavakért.
Nem
volt olyan súlyos a sebem, mint ahogy kinézett, csak a vérveszteséget kellett
pótolni. A kórházban összevarrták, vért kaptam, és a sokk miatt egész nap
aludtam. Ha picivel odébb szúr, a szívemet találja el, így azonban csak
összeöltötték az ért és a bőrömet. Rövid megfigyelés után átvittek egy szobába,
két idős asszony mellé. Infúziót kötöttek rám és percek alatt elaludtam újra. A
délutáni viziten ébresztettek fel. Körülöttem mosolygó orvosok és két nagyon
komor rendőr álldogált. Hirtelen azt se tudtam, hol vagyok. Az átélt
szörnyűségekre, csak a karomba csöpögő infúzió emlékeztetett.
- Nincs komoly baj, a
szúrás a bal mellét érte, de nem érintett fontos szerveket. Nem sérült a tüdeje.
Egy eret talált el a szúrás, ezért kellett transzfúziót adnunk. Szerencséje
volt, a helyszínen egy képzett elsősegélynyújtó leszorította a sebet, így nem
vérzett ki teljesen. Infúzióval sokktalanítjuk, holnapra teljesen rendben lesz.
Egy hajszállal ment el a szívburok mellett a szúrás. Az apróbb vágásokat
védekezés közben szenvedte el. Ezeket elláttuk, a mélyebbeket összevarrtuk és
leragasztottuk. Ma hajnalban szerencséje volt, vigyázott magára az őrangyala.
Néhány nap, és már csak a seb fogja emlékeztetni erre az egészre. Minden rendbe
van, nagy szerencséje volt – magyarázott egy idősebb fehér köpenyes.
- Kaphatnék egy kis
vizet? – makogtam zavartan. Rettenetesen ki volt száradva a szám, és szomjas
voltam.
Az
egyik nővér már lépett is. Teát adott, annyira remegett a kezem, hogy magamra
öntöttem. Segített, tartotta a poharat, megvárta, míg iszom és az ágyam
melletti asztalra tette.
- Innen eléri, ha újra
megszomjazik. A ruháit és a táskáját beraktuk ebbe a kis szekrénybe- mutatott a
pohár alá. - Ott megtalál mindent, ha a rendőrök kihallgatták visszajövök –
mosolygott a középkorú nővér.
- Köszönöm – suttogtam.
A
következő órában, a két nyomozó mindent elkövetett, hogy valahonnan
elővarázsolja a memóriámban elrejtőző apró emlékcsírát, de minden próbálkozásuk
eredménytelen maradt. Hiába bizonygatták, hogy létfontosságú lenne, ha
emlékeznék, mert én lettem volna a negyedik áldozata annak a gyilkosnak.
Semmire
se emlékeztem! Az egyetlen, amit mondani tudtam, hogy kék szeme volt, hideg
gyilkos kék szeme, de nem tudom a korát, és a haja színét se, mert kapucniba
rejtette a fejét. Semmit se tudok….
- Izmos volt, kigyúrt és
legalább egy fejjel magasabb nálam. Farmerban és világosszürke kapucnis
pulóverben volt – motyogtam hirtelen. - És jobb kézzel szúrt – sírtam el magam.
Miután
magamra hagytak megvizsgáltam a sérüléseimet. Olyan volt a karom és a kézfejem,
mint egy puzzle kirakós játék. Mindenütt ragtapaszok borították. Alaposan
összevagdalt, ahogy védekezni próbáltam. Később kiderült nem csak engem, a
ruháimat is. Szerencsémre egy vastag bélelt farmerdzsekiben voltam, és bár
darabokra szaggatta, az anyag felfogta a vágások javarészét.
Nem
volt semmim, így kénytelen voltam felhívni a pultos lányt.
- Szia Timike, ne haragudj,
hogy felébresztettelek – védekezek álmos hangjára. - Tudnál segíteni? Kórházban
vagyok.
- Mi történt? – vált
azonnal éberré a hangja.
- Megtámadtak –
vékonyodott el a hangom a sírástól – beleszúrt a mellembe – zokogtam fel.
- Istenem! Foxi! Hogy
vagy?
- Jól! Azt mondták
szerencsém volt, már három nőt meggyilkolt – csuklottam fel. - Timi, itt
fekszem bent, és nincs se hálóingem, se köntösöm, se papucsom, se törölközöm.
Van nálam pénz, ha esetleg vennél valamit, nagyon megköszönném. Egy idétlen
hátul nyitott kék ingbe vagyok, se papucsom, semmi. Még enni se tudok, mert
evőeszköz is kell ide. A szomszéd ágyból a néni odaadja a sajátját, ha végzett.
Annyira kínos itt bent így…
- Én, én már megyek is!
Csak várj pár percet, míg magamhoz térek. Pontosan mit szeretnél?
- Hálóinget, papucsot,
köntöst meg evőeszközt és egy poharat. Mondjuk egy fogkefe meg fogkrém se
ártana…és valami tusfürdő.
- Oké, vagyis semmid sincs,
csináljam úgy, mintha én feküdnék be.
- Megköszönném.
Két
óra múlva ott tördelte a kezét az ágyam mellett. Kótyagos voltam a sok
nyugtatótól, de rátámaszkodva kiszédelegtem az udvarra. Remegtem egy cigiért és
szerencsére hozott. Nem is mondtam, magától jutott eszébe.
Rázott
a zokogás, ahogy meséltem, csak a szemére, a hideg világoskék szemére emlékszem,
meg a gúnyos tekintetére.
- Annyira féltem……biztos
voltam benne, hogy meghalok! Nekem nincs senkim….én nem is hiányoznék senkinek!
– fuldokoltam.
- Foxi kérlek, nyugodj
meg, a végén még elzavarnak. Hogy mondhatsz ilyent? Hát nem itt vagyok? Ha nem kedvelnélek,
nem jövök be. Ellenőrzést kaptam hajnalban, eddig rovancsoltuk a piát. Egy
órája feküdtem le.
- Ne haragudj….
- Nem azért mondom! Akkor
haragudnék, ha nem szólsz. Meddig kell itt lenned?
- Nem tudom. A sebem nem
mély, de valahogy, amúgy nem vagyok jól. Szédelgek, és állandóan úgy ver a
szívem, mintha órákat futnék.
- Bestresszeztél! Nem
lesz semmi baj. Ha kiengednek, hívjál fel, bejövünk, és hazaviszünk a barátom
taxijával. Otthon rendben leszel?
- Igen!
Nem
kellett bejöjjenek. Egy hétig feküdtem bent, és minden nap egy pszichológus
jött hozzám, mert mentálisan bajban voltam. A kórteremben nem volt gond,
kiszolgáltam a frissen műtött szobatársaimat, így háláltam meg a kezdeti
segítséget, de már akkor is remegni kezdtem, ha kimentem az udvarra rágyújtani.
Minden neszre összerezzentem.
Egyszer
egy cica ugrott le mögöttem a kőkerítésről és felborított egy virágcserepet.
Sikoltozni kezdtem és idegrohamot kaptam. Rémületemben nem tudtam kinyitni az
udvarra nyíló kaput, hogy bejussak. Elfelejtettem, hogy befele nyílik, csak
rángattam, rugdostam és sikoltoztam.
Alig
bírtak lefogni, még jó, hogy nem adtak rám egy kényszerzubbonyt. Helyette belém
nyomtak egy jókora adag nyugtatót. Mikor magamhoz tértem az ágyamban feküdtem,
és kint már szürkületbe borult az ég. Elég nagy adagot kaphattam, mert egész
nap kómáztam tőle, és este belém szúrtak még egyet.
Késő
éjjel nyílt a kórterem ajtaja és azt hittem, még mindig álmodom. Hosszú fekete
kabátjában, homlokára tűzött napszemüvegben jött, barnára sülve, izmosan,
borostásan, barna szemében döbbenettel.
Leült
az ágyam melletti székre a kezemért nyúl és megcsókolta.
- Ne haragudj, hogy nem
voltam itt – suttogta.
- Most itt vagy? –
dadogtam kábán.
- Ezentúl mindig itt
leszek! – lehelte a tenyerembe.
Fogalmam
sincs meddig maradt és azt sem tudtam, hogy csak álmodtam, vagy valóban
telefonált a testőreinek.
- Keressétek meg! -
fenyegetően csattant a hangja még suttogva is. - Nem érdekel mi az ára!
Csak
reggel ébredtem fel. Maga a főorvos állt az ágyamnál. Nyájasan faggatott a
közérzetem felől, és megkérdezte, szeretnék-e hazamenni.
Bólintottam.
Hirtelen nem tudtam, hol van nekem az?
Minden
furcsa lett, nem találtam a helyem a világban. Meg akartak gyilkolni, nincs
senkim és semmim, a szüleim eldobtak maguktól…..minek él az ilyen ember? Miért
vagyok én a világon? Hogy riszáljam a fenekemet és pénzt dugjanak a bugyimba?
Elegem
volt már az agyfurkászokból, az adatokat töltögető adminisztrátorokból, akik
értetlenkedtek, hogy lehetek én Tóth, ha az apámat Rezesnek hívják? És főként a
kíváncsi sajnálkozókból, akik állandóan jöttek és faggattak. Tapintatlan
kérdésekkel bombáztak, vajon miért nem látogat senki? Talán vidéki vagyok?
Igen,
nem erre a világra születtem, csak eltévedtem és még bolyongok itt! Egyre
inkább úgy éreztem, idegen vagyok ezen a bolygón.
És
nem volt elég bajom, még kaptam egy váratlan látogatót is.
Negyvenes
szőke nő, mosolyogva ült az ágyam mellé. Riadtan pislogtam. Elég ostoba arcot
vághattam, mert úgy érezte, dacára az ismeretségünknek, be kell mutatkoznia.
- Lizoniczkiné Betty
vagyok – mosolygott rám. - Hallottam mi történt veled. Szeretnék segíteni. Nem
tudom eléggé megköszönni, hogy annak idején vigyáztál a gyerekeimre. Ha gondolod,
eltölthetsz nálunk néhány napot, én nem dolgozom, otthon vagyok, nem lennél
egyedül.
Istenem,
hunytam le a szemem, már csak ez hiányzott. Iszonyúan éreztem magam.
- Már nincs semmi
baj….Laci vigyáz rád, nagyon kedvel téged……örülök, hogy vagy neki – mosolygott
halványan. - Te rendes lány vagy……ritka az ilyen manapság.
Majdnem
egy órát ült az ágyam mellett, és nekem fogalmam sincs miről beszélgettünk.
Este befutott a férje is.
- Itt volt a feleséged –
dadogtam.
- Tudom……csak jót akart.
Nagyon felzaklatott?
- Nem! Csak kínos volt…
- Holnap hazaviszlek. A
stúdióban nem leszel egyedül, éjjel meg veled maradok, egészen addig, amíg már
nem fogsz félni.
Reggel
nővérek jöttek és pakolták a cuccom. Igyekeztek segíteni, nem értettem ezt a
megkülönböztetést.
- Mindenkinek adott pénzt,
aki az osztályon dolgozik, hogy figyeljünk a lányra – kaptam el néhány szót a folyosón,
de jöttömre szétrebbentek.
Nem
érdekelt, más bajom volt, éppen varratszedésre igyekeztem egy nővérrel a
nyomomban.
Laci
megérkezett, a főorvos széles mosollyal hozta a zárójelentésemet.
- Nem kell visszajönni,
minden rendben, pihengessek még néhány hetet, mielőtt erőltetném a karom -
nyújtott kezet. - Ha problémám adódik, bármikor kereshetem – búcsúzott.
Szó
nélkül tettük meg az utat hazáig. A stúdióban egy lélek se lézengett.
- Elküldtem mindenkit.
Nem akarom, hogy bámuljanak. Gyere – emelt a karjába.
- Tudok menni, nem a
lábam fáj.
- Kényeztetni akarlak, és
hiába vagy undok, nem tudsz elüldözni.
A
mellkasára hajtottam a fejem és miközben a nyugtató duruzsolását hallgattam,
hagytam, hogy a könnyeim átnedvesítsék a pólóját.
- Minden rendbe jön, csak
adj magadnak egy kis időd. Arra gondoltam, ha már telesen jól vagy, elmehetnénk
megköszönni, hogy kinyitották azt a kaput.
Hálása
néztem rá, ezért felbátorodva folytatta.
- És mostantól ne
merészelj busszal közlekedni. Ha nem tudlak elhozni, akkor hívj taxit. Timike
pasija taxis, ő lesz a sofőröd, ha én nem érek rád. De ez csak akkor történhet
meg, ha lecsuknak, vagy meghaltam – mosolygott.
Két
hétig nem dolgoztam, és nem tettem félre semmit, sőt még meg is kellett
csapolnom a készletemet. A szobámban olvasgattam, a modellektől elcsórt régebbi
újságokat. Egyszer csak megakadt a szemem egy cikken.
„A
késes meghalt! ’ – ordította a szalagcím. Találtak egy összevert, megkínzott
holtestet egy romos, elhagyott épületben. A halott mellett egy véres kés
hevert. Vérben úszott a ruhája is. Az azonosításnál kiderült, hogy legalább öt
ember vérével szennyeződött a férfi és a kése. Tüzetesebb vizsgálat alá
vetették, és megtalálták a ruhán, az összes áldozat vérét. Az újlenyomata
alapján sikerült azonosítani, többször ült már erőszakos cselekedetekért.
Valaki öntörvényűn leszámolt vele. Egy ágyéklövéstől vérzett el a megkínzott
férfi, ez személyes érintettségre, gyűlöletre enged következtetni, olvastam
tágra meredt szemekkel a pszichológus szavait.
Elgondolkozva
tettem arrébb az újságot, nem akartam, hogy ő is lássa.