10 . rész - A gyűlöletet legyőzi a szeretet...

Kimi….

-      Fel kell hívnom Jennit – sóhajtozom Markra pillogva, mintha tőle várnék segítséget. Ő is így gondolja.

-      Talán tegyem meg ezt is helyetted? Jó lenne, ha valami kellemesnél is gondolnál rám – riposztozik itt nekem.

-      Eh, eh – hessegetem lendületesen. Inkább ne legyen fültanúja a következő perceknek.

Fogalmam sincs, miért érzem szükségét ennek a beszélgetésnek, de a szőke kisfiú létezését tudva, és a képét bámulva, úgy érzem meg kell tennem.

Van még egy kis időnk, kaptunk egy kis haladékot addig, míg Rikku keres egy nyomozótársaságot, akik kiderítik mi is az igazság.

Kötelességem beszélni vele, még ha egy látszatházasságban is, de a törvényes feleségem, és ha ez kipattan, többet úgy se sokat fogjuk már koptatni a szánkat. Leszámítva az egymást sértegető, alázó szócsatákat, amikben ő verhetetlen, én inkább a gúnyos mosollyal, és a hallgatásommal kergetem az őrületbe. Csak figyelem, ahogy tombol, és néha a számhoz emelem a kezembe akadó üveget. Ha kiürül, cserélek!

Most is így készülök, kikocogok egy hűtött sörért, mert Mark csak az ásványvizeket látja a hűtőben. Aztán kényelmesen elterülök a kanapén és mély sóhajtás kíséretében lenyomom a hívó gombot.

-      Szia Jenni – lehelem a tüdőmben eddig visszatartott levegővel együtt.

Foxi…

Hiába próbálok aludni, nem megy. Pedig pihennem kellene, kikapcsolnom a folyamatosan dolgozó agyam. Szükségem van a pihenésre, hogy erőm legyen az éjszakához, és az elkövetkezendő napok, hetek szenvedéseihez. A legnagyobb kihíváshoz és erőpróbához, mosolyogni és biztonságot sugallni egy aprócska riadt kisfiúnak, akinek senkije sincs rajtam kívül, ebben a kegyetlen zord világban. Akit a flegma, nagyvilági, züllött, kicsapongó életet élő apja karjaiba taszítok, végső megoldásként.

Ha lehunyom a szemem, most is látom az arcát, a tekintetét, amiből tisztán visszatükröződött, a lenézés, megvetés, ahogy végigmért és gusztálgatott, akár egy kornyadt langusztát a halas piacon a finnyás szakács.

Emlékeimben tisztán él a kép, ahogy a lányok ráreppentek, neve hallatán és tömött bukszája láttán. Önként vállalkoztak a megalázó szerepre, sőt vetélkedtek a férfi kegyeiért, aki harsányan hangoskodva, szétvetett karokkal és lábakkal fogadta a felé irányuló megkettőzött figyelmet. Az arcára, amin tükröződött az unalom, és a fensőbbséges lekezelés, aki tudja, hogy mindig, mindent megkap a pénzéért, és azt hiszi kiváltságos, többet megengedhet magának az átlagembernél.

A legrosszabb, hogy mi nők hitetjük ezt el velük. Hogy fontosak, különlegesek, kívánatosak, pedig én nem undorodtam tőle annyira, mint azok, akik két pohár pezsgő után, az ölébe borulva kotorásztak a nadrágjában.

Fáj a fejem. Már megint, itt van a fájdalom, hogy figyelmeztessen az alattomos korra, mely láthatatlanul támadott és magával ragadott mindent. Az álmaim, a terveim, azt a kicsike boldogságot és viszonylagos nyugalmat, amit szívós munkával, körömszakadtamig harcolva sikerült kiépítenem magunk köré.

Már megint rosszat álmodtam, ha aludtam egyáltalán. Szúr a mellem, újra itt a fájdalom, nincs menekvés, csak időhúzás. Kötélhúzás a halállal, az idegek harca, az órák, napok után, amit kialkudok a haláltól, hogy még a kicsivel lehessek és elrendezhessem a sorsát.

Gyógyszer kell! Kedves kis rajzok mindenütt széthagyva a konyhaasztalon. Lassan iszom a hűtőből kivett hideg vizet, nézegetem a naiv kis alkotásokat. Vajon mit mondanának ezek egy pszichológusnak? Én álldogálok az egyik oldalon, kicsit riadt, de mosolygós arccal. A másik oldalra Lacit próbálta felfesteni a kis művész. Egyforma nagyok vagyunk, a kezünk hosszan kinyúl a lap közepére, ahol egy aprócska kisfiú álldogál, testére tapadt lila nyuszijával, mert a két kezét mi tartjuk a markunkban, hosszúra nyúlt karunkkal, sőt a másik kezünkkel, ami még hosszabb karokkal nyúlik előre, egymás kezét is szorongatjuk. Mellettünk az otthonunk, felettünk süt a mosolygós napocska, és egy felhő kúszik az égen.

Mosolygós napocska…vajon az rosszat vagy jót jelent, ha arcot rajzol a napnak? A hajam lángvörös, lobogó, ruhám színes, Laci is kékben pompázik, ahogy a kis művész is.

Nem vagyok pszichológus, de talán nem olyan rossz ez a rajz, hiszen színes, mosolygós, megvannak az ujjaink és az otthonunk is. A rajzokon ott a lakásunk, talán tudat alatt vette át tőlem, az oly forrón áhítozott saját otthon utáni vágyat. Talán neki is kiemelten fontos a biztonságos otthon, hiszen mindig ezt hallotta, látta tőlem, rövidke élete során, hogy azért küzdök, viselem el a sok közönséges pasit, hogy megteremtsem a mi saját álomvilágunkat, amit már soha nem találunk meg.

Mit mondok majd neki? Hogy köszönök el tőle? Hogy fogom megértetni vele, hogy nem haragból küldöm el magamtól, hanem szeretetből? Hogy a szívem fog megszakadni, amikor majd rábízom egy asszonyra, akit soha nem láttam még, és csak reménykedem abban, hogy elvállalja, megszereti és felneveli helyettem. Aki remélhetőleg jobb, különb embert nevel majd belőle, mint amilyennek az apja sikerült. Mit tegyek, hogy tegyem, hogy minél kevésbé sérüljön a kis lelked?

Az nem számít, hogy én, vagy az a flegma apád mit gondolunk, mit érzünk, csak te számítasz kicsim!

Aztán ákombákomok! Addig nyüstölte a Lizót, hogy nyomtatott betűkkel leírta neki a nevét, de a Kevin bonyolultnak bizonyult az aprócska bizonytalan kezecskének, ezért inkább az anya betűit próbálgatta.

Mosolygok, ahogy eszembe jut az elmélyült, kilógó nyelvű szöszkeség, ahogy nagy igyekezettel próbálta leutánozni azokat a betűket, de a gonosz vonalak nem akartak engedelmeskedni.

Majd meglátjuk te, hogy fogsz tanulni. Milyen okos lesz az én kormányosom! Ha valaki kormányos akar lenni, annak sokat kell ám tanulnia, hogy biztos kézzel irányítsa azokat a csodás jachtokat.

Nem Lizó! Sajnos én már nem láthatom meg azt a csodát! És a helyzet jelen állása szerint neked sincs rá sok esélyed!

Pedig biztosan okos leszel, majd ha felkerülsz az iskolába. Nekem se volt soha gondom a tanulással, és valószínűleg apád se lehet olyan hülye mint amilyennek mutatja magát. Akinek megvan az esze ahhoz, hogy a lehető legjobb szakemberekből verbuváljon maga köré egy Team-ot, az nem hülye, csak a kényelmesebb megoldást választja, vagy leszarja még azt is, hogy mit gondolnak róla.

Visszafekszem és megpróbálok a múltban maradni. Nem mintha sokkal kellemesebb lenne a jelenemnél, de annak legalább már tudom a végét.

A bizonyítványom rendben volt, egyedül csak az angol hármast nem tudom kijavítani. Azt gondoltam nem ez a nyelv az ami majd meghatározza az életemet és mekkorát tévedtem……! Már csak egy év volt hátra, hogy kiléphessek végre a nagybetűs életbe, és a magam ura lehessek!

Rögtön június elején fantasztikus munkát kaptam. A Harry Davidson fesztiválon hosztesskedtem. Nem kisebb emberrel mentem rá, mint magával Lizoniczki Lászlóval és egy Harry Davidsonon.

-      Neked motorod is van? – bámultam rá csodálkozva.

-      Törést okoz ez a barátságunkban? – vigyorgott oldalról és átnyújtott egy sisakot, amibe alig tudtam beleverni a fejem, ráadásul mikor már rajtam volt, majdnem hanyatt rántott.

Már nem voltam olyan biztos a dolgomban és akkor még nem is pattantam mögé. Eddigi rövidke életem során, még sosem ültem motoron, és nem kedveltem meg a felszabadító száguldást, ahogy ő nevezte.

Végig mért és a fejét csóválta.

Rövid, rojtos végű farmer sortba, sportcipőbe és egy pólóba feszengtem a bukósisak alatt. Legújabb turkálós szerzeményeim!

-      Legalább a farmerdzsekidet vedd fel – utasított. Nincs hosszú nadrágod?

-      De van a hátizsákomban.

-      A legjobb helyen – bólintott rá vigyorogva.

-      Mi bajod velem? – támadok.

-      Majd félúton rájössz! Pattanj fel és kapaszkodj. Ha dőlök a kanyarban, dőlj velem, különben borulunk, és lenyúzod az összes bőrödet a lábadról. Kár lenne értük. Ha valami van, ütögess meg, de érzéssel.

-      Ha érzéssel verlek, meg se érzed, olyan vagy ebben a ruhában, mint egy űrhajós.

-      Ez egy projektoros motorosruha. Többe került, mint amennyi pénzt te láttál eddigi életedben.

-      És hol nem szarom le… - vonogattam a vállaim.

Valahol megálltunk ebédelni és egy kávéra. Addigra Magyarország összes bogárfajából magamra vettem néhány példányt. Tele voltam tetemekkel, undorító volt. Szépen bekocogtam a mosdóba, szerencsére a kulturáltfajta volt, és felvettem a hosszúgatyám.

-      Nem félsz? – érdeklődött visszatértemkor.

-      Miért félnék? – nagyképűsködtem.

-      Mert úgy szorítasz, alig kapok levegőt. – mosolyog.

-      Azért – nyelem le az utolsó sült krumplit – mert ha elesünk, majd magam alá gyűrlek, és rajtad csúszom. Neked nem árt!

-      Egyre jobban kedvellek……pedig nem akarlak! – simogatja meg a hajam. Induljunk, vagy fér még beléd süti is? Én vagyok az egyik szervező, rengeteg dolgom van. Ha jó leszel, bemutatlak, magának Harry Davidson unokájának.

Szerencsénk volt, egy hétig élveztük a Balaton partját és végig sütött a nap. Csak a haza úton kaptunk egy kis jégesőt.

Délelőttönként rögtönzött önvédelmi oktatásokban részesültem. Nagyon elégedetten porolgatta magát, mikor sikerült kézfeszítéssel vagy csavarással a földre vinnem.

-      Ezentúl, ezt használd, és ne orrokat törj. Ha valaki támadóan közeledik feléd, ne várd meg, hogy kezdeményezzen, mert akkor már vesztettél. Ha tudsz, fuss el, 45 kiló vagy, egy hozzám hasonlóról lepattansz, mint bogár a szélvédőről. Ha lefognak, taposs a lábfejére, fordulj ki, ágyék, torok, gyomor! Ha ügyesen eltalálod és beszorul a levegő, akár meg is halhat, ha valaki nem húzza ki. A kézcsavarásokat meg feszítéseket a te korosztályodnál alkalmazd! Megértetted?

-      Ühüm! Honnan tudsz te így verekedni?

-      Danom van! – pillant ki az ablakon. – Azért, sportolok gyerekkorom óta.

-      És az súlyos? – érdeklődöm együtt érzőn.

Picit rajtam felejti a szemét, mielőtt megszólal, elfojt egy halvány mosolyt.

-       Az egy harcművészeti fokozat, azt jelenti, meg tudom védeni magam – magyarázza türelmesen.

Rácsodálkozom.

-       Olyan vagy, mint a filmekben a repkedő ninják?

-      Hasonló! – vigyorog.  

-      És most már én is?

-      Azért ne próbálj levetődni a kollégium tetejéről. Tanítottam néhány fogást, karfeszítést, kézcsavarást, kifordulást az ütés elől. Ez sokkal több, mint amire egy átlag nő képes, de azért ne ölts Batman ruhát, és ne járd éjszakánként a várost, hogy megtisztítsd a gonosztól.

-      Hehe!

Délutánonként lementünk fürödni. Még sosem voltam a Balatonon! Mondjuk máshol se.

Gyönyörű volt a partján nézni a naplementét. Órákat tudtam volna elmélkedni, nem voltam szomorú, már rég úgy közelítek meg mindent, hogy lám, ezt is elértem, egy kipipálva, de azért fura volt látnom családokat, ahogy főt kukoricát, meg lángost majszoltak…..

Nekem csak a Lizoniczki vásárolgatott sóhajtozva.

-      Nem értem hova fér beléd ennyi étel…….

-      Imádom a főt kukoricát – harapok nagyot aztán előzékenyen felkínálom neki is.

Diszkréten körbepillant, mielőtt ráharap. Nehogy már valaki meglássa, egy kukoricacsővel a szájában……

-      Otthon télen is ezt ettem kiskoromban, ha nem volt kaja. A szomszéd néni megmutatta, hogy áztassam be a tyúkoknak való lemorzsolt kukoricát és főzzem meg. Ugyan olyan jó, mint amit nyáron szedünk. Ezt ettem, meg tehéntejbe áztatott kenyeret. A tejet ők adták a Zirkától, száraz kenyér meg mindig akadt otthon. És ha édesség kellett, belemártottam egy pillanatra a vízbe, aztán a kristálycukorba és már ropogtattam is nagy vidáman.

-      Téged éheztettek? – fürkészi a bikinibe feszengő testem.

-      Csak míg megtanultam főzni…….aztán már jókat ettem…..a szomszéd néni mindenre megtanított, míg anyám a tesóm edzésén illegette magát.

Elfekszem a takarón és élvezem a napfényt egy Lizoniczki féle márkás szemüvegben, míg ő sóhajtozva elkocog jégkrémet venni.

-      Kókuszos nem volt? – harapok csillogó szemekkel a mandulás Magnumba.

-      Te, én mindjárt bevonszollak a vízbe és belefojtalak….. – dühöng és grimaszolva kenegeti a hátam a drága naptejével. - Ne feszítsd túl a húrt!

Persze tudja, hogy csak ugratom. Nem tudom, miért érzek rá késztetést, mikor körülöttem mindenki retteg tőle. Olyan mintha egy szelídített oroszlán bajuszát húzogatnám, aki bármikor rám támadhat, ha túllépek a komfortzónáján, mégis muszáj, újra belemarni a méregfogammal.

Ő talán nem, de én nagyon is tisztában vagyok vele, hogy talán sose ennék ilyen drága jégkrémet, ha nem etetne mindenféle finomságokkal…..

-      Na mi van, mit bámulsz úgy – bök oldalba. Kicsit elméláztam rajta. Még nem láttam ruha nélkül.

-      Te gyúrni jársz?

-      Ez a genetika! – vigyorog.

Rálegyintek és begázolok a vízbe. Néhány perc után követ, mert a motoros bajtársak többsége határozottan rám mozdult.

-      Szerinted is jó nő vagyok? – kérdezem úszást mímelve.

-      Majd leszel……egyszer! – löki bele a fejem a vízbe és nevetve otthagy.

Prüszkölve emelkedek ki a habokból, és már cseppet sem tűnök istennőnek.

Hazafelé olyan ítéletidő kapott el minket, amilyent még nem láttam soha. Cseresznyenagyságú jég verte a sisakom. De nem csak azt, a vállam, a lábam, a hátam, mindenem. Szörnyen fájt, de a legborzasztóbb az volt, mikor a karjaimra csapódott. Valaki lenyúlta a dzsekimet, így rövid ujjú pólóban hasítottam a jégesőben.

Az első letérőnél megállt. Addigra már vérzett a karom. Kihámozta magát a csodaruhából, levette a pulóverét, és rám adta.

-      Csönd legyen – hallgattatta el dörögve, a vérszegény tiltakozásomat. – Húzd rá a kézfejedre is és simulj hozzám, ahogy csak tudsz.

Tovább mentünk, és körülöttünk úgy csapkodtak a villámok, mint otthon a tehénpásztor karikás ostora, amivel reggelente pattogtatott, hogy engedjék ki a teheneket.

Ezután egy hetet kiestem a dolgokból, és a betegszobán töltöttem. Márti néni meglátogatott mikor már magamnál voltam. Azt mondták több mint 40 fokos volt a lázam, és mikor az osztályfőnököm felhívta anyut, hogy jöjjön és látogasson meg, dadogva hivatkozott átlátszó kifogásokra.

Ezt csak később mondta el, azután, hogy megvertek és elszedték az összes pénzemet. Lelkiismeret furdalása volt, mert ő szabadította rám anyámat, és tette lehetővé, hogy pumpoljon éveken keresztül.

Mikor felgyógyultam, Laci újabb ötlettel állt elő.

-      Szombaton 10-re jövök érted. Pihend ki magad, nehéz fotózás lesz. Amerikából jönnek, és bikinis meg félmeztelen fotókat készítenek, a jövő évi naptárhoz.

-      Már most?

-      Gondolod, hogy decemberre megváltozik a jövő évi naptárbeosztás? – billentette oldalra a fejét.

-      Hehe! Én nem vetkőzöm!

-      Tudom! 10-re jövök, szia!

*  *  *

Sziasztok!

Gondoltam, ha érdekel titeket kiteszem ide azt a számot, amivel annyit dolgoztunk, már azelőtt is hogy elköltöztem innen. Akkor úgy volt, hogy majd a barátnőm táncolja el a szólót az öcsémmel, de mint látjátok, akár a jó öreg terminátor én is visszatértem!:)

Szóval ez a zene az öcsémék szalagavatós zenéje.

Sokat dolgoztunk rajta, annyira nem nehéz, de azért 15 sráccal csináltam és azt már valami.

Hallgassátok meg, ha van kedvetek. A táncot úgy kell elképzelni, hogy a dobok meg a zene ritmusára 15 srác körbe beugrál székeken ülve. Támlás székek a támla van elől. A srácok ugrálnak alakzatokban, felugranak a székre, rálépnek a támlára, hogy a szék felboruljon és úgy lépnek le – ez a legnehezebb rész – forgatják a fejük fölött, a földhöz verdesik a gyorsuló ritmusba.

Nem annyira nehéz, de ügyesen, egyszerre teszik és nagyon jó.

Jómagam pedig az öcsivel, akkor jövünk be, mikor váltás van a zenében, elhalkul és egy más, szambás ritmusú betét kúszik be fúvósokkal.

Az első váltásnál két oldalról besétálunk, ugye dögösen testhez simuló karokkal, keresztezett lépésekkel, kinyomott popsival és mellekkel, buján leszegett fejjel felfelé nézve. Mikor összeérünk, ő elkapja a csuklóm, megpörget, aztán onnan nyomunk egy szamba szalsza egyveleget, rettentő popsiriszálással és lépéskombinációkkal. Mikor vége a szólónknak, egymással szembe letérdelünk a földre és addig ott maradunk mozdulatlanul, míg a fiúk ügetnek a székekkel. Aztán megint fel és csináljuk tovább….

Aztán vége a betétnek és újra jönnek a fiúk és kocognak a székekkel.

Mikor mi jövünk, én körbe lépdelem, simogatom a Tomit, hozzá dörgölőzöm, aztán újra táncolunk. Valahogy úgy, ahogy az Usher klipben teszi a lány.

A végén nem a mi szólónkkal fejeztük be, azt kivágtuk. Helyette betettük Usher-től ennek a klipnek a végét. 2 perc 35-nél kezdődik egy zongoraszóló, onnan táncoljuk.

A fiúk felpattantak a székekről és a zongorára besoroltak a helyükre, ahogy az Usher klipben is, aztán jön a szívdobogtatás és a többi.

Most komolyan, nem azért mert ketten csináltuk a Tomival, de piszok jó lett. És a srácok is annyira ügyesek, pedig azért Ushert táncolni nem annyira könnyű.

Amúgy van pár zene, klip az életem/életünkben ami meghatározó. Ez az egyik. Az egész klipet oda-vissza el tudjuk táncolni, akár még álmunkból felverve is. Régi zene, mégis imádjuk. Ahogy Boney Tylor-tól  a Total Eclipse Of The Heart. Ha ezt a két zenét meghallom, meglódul a szívem, és egy pillanatra megtorpanok. És ha énekelhetem és táncolhatom, akkor megszűnik számomra a világ minden fájdalma és keserűsége, arra a néhány percre nincs más csak a Tomi én a tánc meg a dal.

És ez a legjobb dolog az életemben! 

A következő résznél, amit hétvégén hozok, megmutatom mire táncolunk szexi "leszbi" duót a barátnőmmel, meg majd azt is, hogy mit tanítottam, első táncnak, sőt még van egy anyóstáncom is. Na annak teljesen behaltam. Jó, ha valakinek olyan jópofa, anyósa van, mint annak a párnak, akik járnak hozzám ott kint.:)

Sziasztok, reménykedem, hogy itt is olvastok azért!

puszi, Luna