24. rész - Bárki elkaphatja egy pillantásodat.....

Foxi…

Visszatérni az éjszakába sokkal nehezebb volt, mint ahogy azt gondoltam. Nappal még csak-csak elvoltam, főleg, hogy Laci miután hazahozott ide a padlásszobámba, erős lelkiismeret furdalástól vezérelve, minden idejét mellettem töltötte. És később is, ha csak lehetett jött és próbált kirángatni a depresszióból.

De az esték magukkal hozták a lidérceiket. A fenyegető félelem, a sötétséggel együtt érkezett, és valahányszor lehunytam a szemem, egy égő, világító kék szempárban testesült meg.

Éjjelente fenyegető kék szempárokra riadtam sikoltozva, leizzadva. De a cigim izzó parazsának fényénél, az ágyamban kuporogva, potyogó könnyeimet elmaszatolva az arcomon, már nem tudtam visszaemlékezni, hogy apámat láttam, vagy azt a férfit, aki azóta már meglakolt. A sok elvett és tönkretett életért a sajátjával fizetett.

Sosem mertem megkérdezni, vagy talán nem is akartam tudni, mégis biztos voltam benne, hogy aki igazságot szolgáltatott a maga módján, minden nap magához ölel, és féltő szeretettel, aggodalommal eltelt tekintettel vizsgálgatja a mellemen gyógyuló heget, hogy aztán szinte már szertartásosan minden alkalommal megcsókolja.

Ha próbáltam szégyenkezve eltakarni dühös lett, és esküdözött, hogy az orvos remek munkát végzett, hamarosan nyoma sem marad ennek a sebnek.

A stúdióban nem volt gond a munka, zárt helyen, biztonságban elvoltam, de ki nem akaródzott menni az emberek közé. Eleinte a sérülésemre fogtam a bezártságom. Fáj a sebem, húzódik, nem tudok emelni, nem cipekedhetek.

-         Nem akarok emberek közé menni, félek – magyarázkodtam az ismétlődő követelésének ellenszegülve, hogy menjünk le este egy fél órát sétálni, mert szükségem van a levegőre. – Bármikor szembejöhet nekem az utcán és én még csak meg sem ismerem! Nem élnék túl még egy találkozást vele, biztosan tudom – tiltakoztam hevesen.

De néhány hét múltán, már nem hivatkozhattam erre. Az után, hogy olvastam egy magazinban, a késest brutális kegyetlenséggel megkínozták és kivégezték, óvakodtam többé szóba hozni, mert kínos lett volna beszélni róla.

Miután kiengedtek a kórházból, Lizó elment egy szupermarketbe, és felvásárolta az összes félkész dobozos ételt, konzervet, zacskós leveseket. Fagyasztott kaját annyit hozott, amennyit képes volt betuszkolni egy 3 fiókos mélyhűtőbe, ami egyszerre érkezett az ételekkel, hogy ne kelljen főznöm. Örültem neki, főleg mert így jó időre el voltam látva mindennel, nem kellett költenem, és nem kellett kilépnem az emberek közé.

Végül Laci rángatott ki a sötétből. Egy ideig tűrte, hogy az életem és a mozgásom kizárólag a stúdió területére korlátozódik, aztán egy délelőtt lépett.

-      Szerepelni fogsz egy filmben háttérstatisztaként – nyitott rám a szobámban. - Kezdhetsz készülődni, két óra múlva indulunk.

-      Nem megyek!

-      Dehogynem! Egy pornó filmet forgatnak. Csinos kis bikiniben kell végigmenni a háttérben, a főszereplők mögött, egy álarccal az arcod előtt. Jól fizetnek, és rajtam kívül senki se ismerne fel – vigyorgott kajánul.

-      Nem vetkőzöm le ott a sebhelyem – tiltakoztam hevesen.

-      Nem, nincs ott, és nem kell levetkőzni, nem is engedném. Nem látszik, a bikinid eltakarja, és olyan gyönyörű leszel, hogy elnyomod majd az előtérben ügyködő főszereplőket.

És tudomást sem véve a tiltakozásomról, a duzzogásról, elvonszolt. Így belecsöppentem egy felnőtt film forgatásába. Nem láttam semmi különöst csak a mi jelenetünket vették fel. Egy nagy kamerát húzogattak síneken előttünk előre-hátra, meg kézi kamerával is készítettek felvételeket.

A csapó tetszett a legjobban, minden leállás után berohant egy táblácskával, aminek a tetejét lecsapta, hogy Action! Ez se rossz munka!

Végül visszamentem a bárba is, és újra dolgozni kezdtem. Mivel nem erőlködhettem, szó sem lehetett a rúdról, ezért Lizó beállítatott Kornéllal a pult mögé.

Sajnálatos módon, az új pultos személyes sértésnek vette ezt, és ott tett keresztbe, ahol csak lehetett. Nekem ugye nem sok gyakorlatom volt a felszolgálásban, és fogalmam se volt, milyen italhoz, melyik pohár passzol, vagy miből áll egy Cosmopolitant, vagy Manhattan, ami nagyon kedvelt ital, pedig rettentő íze van. Timike szerint a sok sznob csak ezt ismeri, meg a Margaritát.

Megpróbáltam barátkozni az új pultossal, aztán ezt az ötletet hamar elvetettem. Akkor gondoltam, legalább egy jó munkakapcsolatot építsünk ki, majd én is segítek, elmondom, hogy lehet jól összedolgozni a lányokkal, hiszen ebben nagy tapasztalatom van már. Egy jó pultos, egy pincér, akivel szinkronban vagy, kemény tízezreket ér éjszakánként, és ez mindkettőnknek kifizetődő. Kedvesen kérdezgettem, de nem értékelte az igyekezetem.

Nos, még szerencse, hogy nem a diplomáciában akartam elhelyezkedni annak idején, mert szégyenteljes kudarcot vallottam minden közeledési kísérletemmel. Vagy talán vadóc előéletemnek köszönhetően, nem fejlesztettem magamban kellőképpen a barátkozás vonalát.

Nem segített! Hagyta, hogy minden poharat megfogjak kezemben az üveggel, amiből töltöttem volna, és megvárta, hogy kérdőn ránézzek. Ő meg csak nem, az sem, nem az az! A vendég meg úgy állt a pultnál, mint a szomjazó teve a sivatagban!

Végül közölte, hogy kizárásos alapon a pálinka a legerősebb ital, tehát a pálinkás pohár a legkisebb, és így jövünk felfelé. Nem válaszoltam, mert csúnya lett volna, de ennyit én is sejtek, nem a pálinkával, hanem a többivel volt problémám.

Puffogásomra rosszindulatú mosollyal válaszolt, és Kornél békítő szándékát is ellenem fordította.

-      Jó, ha nem megy az italmérés, eredj és mosd el a kávéfőző gépet.

Megkönnyebbült sóhajjal indultam, majd néhány perc után, összeszorított szájjal, fogaimat csikorgatva próbáltam visszaemlékezni, hogy melyik részét hova kell tennem annak a kurva gépnek. Ki gondolná, hogy ennyi rohadt része van egy ilyen gőzölős masinának!

-      Mosogatni csak tudsz! – vetette oda, mikor az összeszerelés után felé fordultam kétmaréknyi kimaradt alkatrésszel.

-      Na, ennyi volt! Most megetetem veled a rohadt kütyüidet! – indultam felé feladva, a csak barátság legyen és szeretet elvét.

-      Majd én segítek – lépett közénk idegesen az üzletvezető. – Gyere Foxi, elmagyarázom, hogy működik, csak elsőre olyan bonyolult!

És nem volt elég bajom a féltékeny csapossal, még egy részeg hazafi is kiszemelt magának. Egész éjjel fárasztott az életével, időnként talpa pattant és harsogva elénekelte a Himnusz. Ilyenkor suttyomban körbepillantottam, nehogy vétsek a bár etikettje ellen, mert fogalmam se volt, vajon nekem is vigyázzba kell-e vágnom magam. De se Kornél, se a lányok nem foglalkoztak a trubadúrral. Aki aztán visszaült, rendelt még egy korsóval, és újabb ajánlatot tett az ismeretségünk elmélyítésére. Az egész cirkusz leginkább azért volt kiborító, mert ingyen hallgattam a siralmait és az ajánlatait. Néha öntudatára ébredt, hogy ő egy macsó, ilyenkor keményen elém csapta a kiürült korsóját, és felkiáltott.

-      Még egy ilyet te vörös szuka!

-      Tessék! – csaptam le elé hasonló stílusban egy másik üres korsót.

Na ezen aztán kicsit elmélázott, én meg már annyira dühös voltam, hogy megálltam nevetés nélkül az arckifejezését.

Ebben a felfokozott, és kihegyezett idegállapotban vágódott mellém Timike, akit a szemmel láthatóan, egyre inkább eldurvult belviszály csitítására hívott be hajnalban a riadt Kornél.

-      Egy indulási kávét? – mosolygott frissen és ropogósan az én elaggott hazafim elé, miközben a megkönnyebbült üzletvezető az irodában, a lehívott pultosnak röviden megköszönte a munkáját.

Nem vártam meg a végkifejletet inkább indultam kávét főzni. Hát már nagyon elegem volt az éjszakából! Pedig Timike mellett könnyebb volt az élet, másnap már egy rétegelt B-52 koktélt is sikerült megalkotnom! Igazi profi módjára csorgattam a bárkanál domború felére a második réteg Baileys-t. Alig vártam, hogy visszamehessek táncolni.

Laci nem akarta, úgy éreztem, nagyon finoman nyomás alatt tart, hátha maradok a pultnál, de én szeretek táncolni, szeretem, hogy minden alkalommal egy más karakterű, más habitusú férfivel állok szembe, és meg kell küzdenem a pénzemért.

A férfiak többsége bunkó volt és közönséges, és mégis…volt valami megmagyarázhatatlan az egészben, de szerettem ezt a munkát. Ebből is látszik, hogy romlott a lelkem!

Lizó…

Meglepődve húzom fel a szemöldököm az újságcikk láttán. Kimi Raikkönen felbontja a kontaktusát a Ferrari versenyistállóval, és idő előtt távozik a csapattól. Helyét a spanyol Fernando Alonso foglalja el…..

Mi a faszom….olvasom tovább a cikket.

Állítólag rallyzni fog, jókora pénz üti a markát, ha jövőre nem szerződik másik Forma 1-es csapathoz.

Elég hihetetlen a bulvárcikk, de néhány napja arról olvastam, hogy Raikkönen meglátogatta rallyzó honfitársát, akit szintén a Ferrari küldött el. Lehet, hogy ez már valami tapogatózás volt tőle?

Néhány fotó is megjelent a jó hangulatú mulatozásról, melynek tetőpontjaként a két finn elment egy Tatoo szalonba, és mindketten a karjukra tetováltatták, hogy „Iceman”.

Azért, magyarázta Donovan, aki kicsit nyitottabb egy ideje az emberekkel, mert mindkettőnkre ráragasztották ezt a nevet, és ezzel becsatlakoztunk a többi híres Iceman közé.

A cikkíró beleásta magát a témába, rövid felsorolás következett, a hírhedt névrokonokról.

„Iceman” John Scully amerikai félnehézsúlyú profi bokszolóról, és King Bailey Parsons Jr. profi birkózóról, aki „Iceman” King Parsons néven vált híressé. King 1979-ben kezdett birkózni, ebben az évben, mikor Raikkönen született.

Robert”Bobby” Drake-ről, a képregényhős mutáns jégemberről, valamint Richard Kuklinski-ről, a hírhedt maffia-bérgyilkosról, akit szintén jegesembernek hívtak, mert áldozatait előszeretettel tartotta egy ideig hűtőszekrényben.

Ma már ez felesleges. A kriminalisztika fejlődésével egy helyszínelő pillanatok alatt megállapítja a szövetek állapotáról, hogy a testet lehűtve tárolták, így a gyilkosság ideje nem tolható ki.

Szóval, ezen társasághoz csatlakozott ez a két eszement. Valószínűleg a stáb, meg a szponzorok ugráltak a boldogságtól, mikor meglátták a műremekeket, bár nem gondolnám, hogy a menesztés ennek a tetoválásnak lenne a következménye.

Bolondok ezek a Ferrarinál! Előbb kirakták Donovant, most meg Raikkönent dobják. Talán a finnekre hajtanak? Olyan a két pasi, mint két tojás. Ha egyszer becsődöltek az egyiknél, mi a lófasznak szerződtették le a másikat? A finnek, azok finnek! Lehet, hogy kicsit nyersek, és talán a kurta csípős válaszaik miatt pökhendinek tűnnek, de semmiképp se várhattak tőlük olaszos temperamentumot, meg latin pergőnyelvű, mutogatós drámát. Kár értük, kedveltem mindkettőjüket….

Morfondírozás közben felpillantok, és megakad valakin a szemem. Őt aztán nem lehet jegesnek nevezni. Sokkal inkább egy eleven lángcsóvának, ahogy cikázik körülöttem, a lobogó vörös hajával. Tele van élettel, energiával.

Mosolyogva figyelem, vörös ciklon, nem is sejti, hogy mennyire függök tőle, hogy milyen sokat jelent számomra a folytonosság, a biztonság és a szeretet, amit ad nekem. Az jut róla eszembe, hogy ez a lány maga a tűz és a jég örökös harca. Öntudatos, eltartja, és megvédi magát, nem tőlem várja el. Ugyanakkor engedelmes, mindig meghajlik az akaratom alatt, tisztelettudó maradt ennyi év után is, és sohasem tesz fel kérdéseket. Viszont megnevettet minduntalan, és az ágyban olyan lehengerlően vérmes, akár egy vadmacska.

Másokkal szemben az életben is. Azonnal visszatámad, és harcol, ha bármilyen atrocitás éri. Pedig ez csak egy jól sikerült álca. Belül egy riadt cica, aki szeretetre vágyik, és egy kis simogatásért, figyelemért cserébe mindenre képes.

Nekem pedig nem esik nehezemre megsimogatni. Inkább az a bajom, hogy egyre jobban kötődöm hozzá, egyre nehezebb távol tartanom magamtól. Túlságosan szeretem, és ez az én helyzetemben egyikünknek sem életbiztosítás. Ahogy telnek az évek, egyre jobban ragaszkodom hozzá. Azt gondoltam, az idő majd lazít ezen a kapcsolaton, elcsitítja a lelkemben ezt a beteges rajongást, ezért a vörös fiatal lányért, de nem így történt.

De hát, hogy is lehetne nem szeretni, mikor még főz is nekem? Rázza magát, egy bugyiban futkároz a szobában, szeletel, keverget és dúdolgat. Olyan szinten tekergeti a csípőjét, hogy felizgat. Jókedvű, kiegyensúlyozott, és vidám. Megmosolyogtat, és már a puszta látványára beindulok.

Két hónap telt el azóta a szörnyű éjszaka óta. Végig álmodoztam a repülőutat, alig vártam, hogy megöleljem végre, annyira hiányzott. Aztán leszálltunk, és az első hír, amit a ránk váró Johnnytól kaptam, letörölte a mosolyt az arcomról. Haza se mentem Bettiékkel, azonnal a kórházba rohantam. Ott feküdt szegény egyedül, könnyektől maszatos sápadt arccal, szétesve, teljesen leszedálva. Amíg én az óceánban áztattam magam, ő az életéért küzdött egyedül! Nem gondoltam, hogy ez megeshet, és többet nem történhet meg!

Attól a perctől kezdve mellette álltam a nehéz hetekben. Segítettem, hogy talpra álljon, visszataláljon az életbe, de soha nem múlt el a lelkiismeret furdalásom.

Nem jószívűségből, azért tettem, mert az ő léte, része az én életemnek. Mert szükségem van rá, ebben a kétszínű, rideg gyilkos világban. Ő a boldogság szigete számomra, ahol kiereszthetem a gőzt, ahol megengedem magamnak, hogy csak simán ember legyek. Nem családfenntartó férj, aki megoldja a problémákat, és engedelmesen fizeti a számlákat, nem apa, akivel Betti otthon fenyegeti a kölyköket, a fiaimat, akiket imádok, de néhanapján összevon szemöldökkel, komoran meredek rájuk az asztal felett, hogy érezzék, hol a határ, meddig mehetnek el az anyjukkal szemben. Nem az alvilág királya, nem a félelmetes keresztapa, csak egy férfi, aki élvezi az életet, ezzel az élettől duzzadó fiatal lány mellett, aki soha nem kér semmit, talán nincs is tisztában azzal, mekkora vagyonom van….

Már jól van, teljesen helyrejött. A plasztikai sebész fantasztikus munkát végzett. Annak, aki nem tudja, hol keresse, a seb nem is létezik. Nem számított mibe kerül, a legjobbat akartam, bármit megadtam volna, amivel sikerül elfeledtetnem vele azt az átkozott éjszakát!

És ő el is felejtette. Mintha az a szörnyűség meg sem történt volna vele, soha nem beszél róla. Akkor se, ha óvatosan kérdezgetem. Elintéz egy vállrándítással, és egy mogorva nincs kedvemmel, vagy egy morcos nem emlékszemmel. És valóban nem akar emlékezni, se szembenézni azzal az éjszakával. Eltemette magában talán örökre.

Nem vagyok pszichológus, fogalmam sincs arról, hogy ez vajon jó, vagy pont, hogy rossz? Gyakran figyelem, ha nem látja. Nyoma sincs rajta a feszültségnek, depressziónak. Utána érdeklődtem. A pszichológus szerint mindenki más, minden ember más ütemben és módon próbálja feldolgozni a traumát. Egy biztos, idővel, mindenképpen szembe kell nézzen az emlékeivel, nem temetheti el magában feldolgozatlanul. Felajánlotta, hogy segít, ha gondolom, küldjem el hozzá.

Inkább nem tettem. Nem akartam, hogy bármi mást is kiszedjen belőle. Véletlenül is elszólhatja magát velem kapcsolatban, esetleg hipnotizálja, a faszom tudja, hogy, és főleg kinek dolgozik egy pszichológus!

Lehet, hogy ez a törékeny lány tényleg egy ilyen erős lelkű ember? Talán képes volt ilyen rövid idő alatt, egyedül feldolgozni az emlékeit? Én mindenesetre itt vagyok és segítek, amiben tudok!

Többet nem járhat egyedül. Taxival jön, és taxi viszi haza hajnalban. Timike taxis barátjával céges szerződést kötöttem, így most ő fuvarozza a lányokat, és a vendégeket, ha nem képesek, vagy nem akarnak gyalog visszamenni a szállodájukhoz.

-      Mid van a számomra? – szippantok mélyet a kellemes ínycsiklandó illatból.

-      A mérhetetlen tiszteletem.

-      Nahát, és hol rejtegetted eddig?

Foxi hozzám tipeg és a számba nyom egy jókora húsdarabot miután alaposan megfújkálta nekem.

-      Na? – kerekíti rám a mosolygós szemeit. – Mennyire vén? Megfőtt már a marha?

-      Remélem, a húsra gondoltál!

Próbálnék nem vigyorogni, de ha rápillantok képtelenség. Hatalmas szilvát gyömöszölt a szájába, amitől olyan az arca, mint egy súlyos fogfájós betegnek.

-      Te aztán nem vagy egy átlagos, normális nő. Szilvát eszel, és rap zenét hallgatsz. Neked nem szerelmes könyveket kéne sóhajtozva olvasgatnod?

-      Azok a nők, akik úgy élnek, nem táncolnak meg szexcsetelnek. Helyette sóhajtoznak.

-      Bejön neked a rap zene?

-      Imádom….. meg a finn zenét is.

-      Mondom én, hogy furcsa vagy. A jégembert utálod, a zenéjüket szereted. Egyáltalán, van zene Finnországban?

-      Aha! A te pasid is benne van egy klipben. Testhez álló szerepe van, néz kifelé a fejéből, és néha integet. De közben… az a hihetetlen arcjáték! – sóhajt teátrálisan. - Lehet, felterjesztik a következő Oscarra! Jól mutat majd neki a világbajnoki serleg mellett! Na, mondjuk az a zene, nem jön be nekem se, de kedvelem az Indicát, Nightwish-t, meg a Hollywoodot Sunrese Avenue-től.

-      Nocsak – mosolygok – te nézegeted a jégember oldalait?

-      Te áradozol róla egyfolytában! És csak hogy tudd, az ABBA egy Svéd csapat volt, ami majdnem Finn, de legalábbis skandináv, gondolom róluk már te is hallottál.

-      Most meg a korommal macerálsz? Kezdesz a fejemre nőni kisasszony!

-      Dehogy! Tied minden tiszteletem, én csak felhívtam rá a figyelmedet, hogy a skandinávoknál nem csak jég van, vodka, füstölt hering, meg jégember, hanem kultúra is.

-      Nahát, és lenne kedved közelebbről megnézni, mondjuk Norvégia kulturális mindennapjait?

-      Mire gondolsz? – válik éberré.

-      Három hetes szerződés! A lányok milliókkal jönnek vissza!

-      És eddig miért nem szóltál?

-      Az oroszoké a terep, megértik egymás beszédét. Akadnak még japán lányok és elvétve európaiak. A tökéletes angol alapkövetelmény, ráadásul, norvégul is beszélned kéne, és egy hónapos szerződéseket kötnek. Nekem az túl sok, hiányoznál. De dolgoztam rajta, hogy kimehess, mert eszembe jutott, hogy beszélsz ukránul. Nos?

-      Mikor indulnék?

-      Most decemberben! Úgy, hogy a szilveszter benne legyen. A pontos dátumot ránk bízták, ahogy neked jó!

-      És ez jó időszak anyagilag?

-      Igen!

-      És nem leszek itthon az ünnepek alatt? – fürkészi a tekintetem.

-      Én se Foxi. Betti meg a gyerekek a trópusokon szeretnének karácsonyozni…...nem  lehetek veled minden évben. Olyan keveset vagyok velük, meg kell tennem értük….. Mostanában rengeteg időt töltöttem veled…

-      Értem! Akkor oké a szilveszter!

Néhány héttel később a hűvös Norvégiában…

Indulás előtt sóhajtozva vetettem egy utolsó pillantást a tükörbe. Amit láttam annyira nem dob fel, de végül is elfogadható a látvány. Az erős smink, fekete Kleopátrás kontúr eltünteti a sápadtságom és a fekete karikát a szemem alól. Még csak egy hete dolgozom, de totál kész vagyok. Nem ehhez szoktam. Itt nincs Red Bull, nem tudom kiköpködni az italt, se kiönteni. Az ukrán pultos nem is értette, mit kérdezek, pedig anyanyelvén szólítottam meg. Amit itt kirendelnek az a tiéd. Tegnap kínomban a jégtartóra öntöttem valami riasztó összetételű koktélt. Úgy éreztem, ha megiszom, belehalok. Persze a sűrű ital szépen beitta magát a jégkockákba, csak úgy vöröslött.

-      Nahát – sikkantgattam, az orosz-norvég barátság jegyében együtt bulizó halászoknak – vérzik a jég!

Nagyon laza voltam a több üveg pezsgő, és irtózatos koktélok után. Itt a nők koktélt kapnak, a vendég meg vodkát vedel. Hát nem tudom, melyikkel járnék jobban. Ha jó az a vodka, attól talán nem fájna ennyire a fejem, de ezek a kevert szörnyedvények, alaposan próbára teszik a gyomrom és a fejem is. Úgy szedem a fejfájás gyógyszert, ahogy a fogamzásgátlót. Egyet ebből, egyet meg abból. Már nem bírtam többet inni. Azt se tudom, hogy értem haza. Kako, az egyik japán lány, és Alina az ukrán szobatársam támogattak akár egy rokkantat. A szálláson aztán mindenki segíteni akart. 

Fogalmam sincs, hogy bírják ennyire az italt. Ezek az egyszálbélű japán lányok is, pedig vasággyal együtt sincs 50 kiló. Csak mosolyog, hajlong és vedel. Közben a szeme se rebben. Azt mondják Szakén szocializálódtak. Az ukránok meg vodkán.

Hát most megbosszulja magát a sok kiköpködött ital, a sok kamu pezsgő, meg bor, üdítőnek álcázva. Pedig mennyi munkánk volt benne. A koktélos poharakat mindig alkoholba mártottuk, aztán cukorba vagy sóba. Így ha meg akarták kóstolni, megérezték az illatát. A legtöbbnek ennyi elég is volt, de ha beleivott, akkor is maradt a szájában alkohol a pohár széléről. Így ment a pezsgővel is. Az első pohár mindig alkohol volt, mert abba a legtöbben belekortyoltak, ha már annyit fizetett érte. Miközben ellenőrizte az alkoholtartalmat, Timike kicserélte az üvegeket, és ami ott maradt már csak szénsavas bodza vagy szőlőlé volt. Talán emiatt, de egyiket se iszom a privát életemben.

Ezekhez a mutatványokhoz tökéletes összhang kellett, amíg az üvegekkel pepecselt, nekem el kellett terelnem a vendég figyelmét.

Nem voltam hozzászokva az alkoholhoz, az első napokban merev részegre ittam magam.

Aztán jöttek a tanácsok. Egyek ruszlit az felszívja az alkoholt. Nem figyeltem oda, később sugárban hánytam a hagymás haltól. Soha ilyen szörnyűséget még! Maradtam a japán variációnál, kicsit finomítva. Osztriga, kagyló vagy bálnazsír helyett, sima fagyasztott zsírból haraptam jókorákat, és majszolgattam nagy élvezettel. Kedvesen, de határozottan elhárítottam a hínárt, szóját, polipot, kagylót és más puhatestűeket. Tegnap, a tintahal tintájával megfestett, fekete tésztás savanyított halikrától majdnem a lelkemet is kihánytam.

Hamar rádöbbentem, hogy nem véletlen a hihetetlen kereset, itt aztán meg kell dolgozni a pénzért! Amit keresel, azt nagyon is megérdemled!

Otthon, egy lány döbbent csodálattal meredt rám, mikor megtudta, hogy táncolni megyek Norvégiába. Hiszen ott World Shampion rúdtáncosok és Miss Univerzumok dolgoznak, tátotta rám erősen vörösbor leheletű száját.

Hát igen, egy kicsit se túlzott! A felhozatal tökéletes, az ukránok gyönyörűek voltak, szilikon mell és fenék, darázsderék, és szép arc, amit nem rontottak el a cukorszopóra feltöltött ponty ajkaikkal, a japán lányok meg úgy ugráltak, szaltóztak egyik rúdról a másikra, mint a majmok a dzsungelben. Alaposan fel kellett kötnöm azt a bizonyos bugyogót, hogy ne maradjak szégyenbe.

Ma muszáj kicsit visszafognom magam, mert teljesen kikészülök és legyengülök az állandó hányástól. Csak pezsgőt iszom, azt azért valahogy bírom. Ha mást akarnak fizetni, inkább nem kérem. A szívem szakad meg az elszalasztott lehetőségektől, de ez van. December 22-e van, két nap múlva karácsony, én meg úgy szét vagyok esve, mint egy zátonyra futott halászhajó!

Szerencsére, kifogtam egy nagyobb társaságot, nem volt gond nekik a pezsgő. Ráadásul németül beszélhettem velük, a másik kedvencem az ukrán mellett! Egész jó napom volt végre, bár hulla fáradt voltam. Próbáltam a beszélgetésekre összpontosítani, érdeklődést mutatni, de azért lopva időnként az órára pillantottam, hát Petőfi után szabadon, erősen állni látszék az idő!

Azonnal felismertem, ahogy összenéztünk. Vagy inkább megéreztem, hogy ő az. Aztán mikor felállt és megláttam a karján a tetoválást már biztos voltam.

Az én számom jött. Felmentem a színpadra, de ezúttal csak rutinból táncoltam. Tudtam a koreográfiát, a mozdulatokat már álmomban is képes lettem volna végig csinálni, annyit gyakoroltam fent a padlásszobámban. Túlságosan elfogódott voltam a nagy utazás miatt, hogy ne készüljek rá még a szokásosnál is jobban. Miközben forogtam és ráztam magam a zenére, végig azon morfondíroztam, hogy tudnék a közelébe kerülni anélkül, hogy hülyén adná ki magát, és egy autogramot szerezni Lizónak. Ha már ide kitelepített, míg vígan élvezi a házas élet nyújtotta örömöket, legalább meglephetném valami kedvességgel. Csak hogy lássa, azért én is gondoltam rá!

A fenékrázásom meghozta a szokott eredményt. A norvég-ukrán különítmény matrózai egymást túllicitálva dugdosták a bugyimba az eurósokat, miután engedélyt adtam rá. Itt nem úgy működik, mint otthon. Ha nem engedem, nem érhetnek hozzám, csak a színpadra tehetik fel a pénzt.

De én keresni akartam, azért voltam itt. Ha valóban igazak a legendák a fizetésről, már halványan láttam magam előtt kibontakozni az eljövendő házam körvonalait.

Belefért, hogy izzadó kézzel dugdossák a bugyim oldalába a pénzüket. Nem akartam rá figyelni, kikapcsoltam a tudatom és inkább énekeltem magamnak a dalt. De a végén, mikor lejöttem a rúdról, és a földön lassan szétcsúsztattam a lábaim, már a férfit néztem. Láttam, hogy figyel, felkeltettem az érdeklődését. Úgy fordultam át a földön, hogy végig néztem, akkor is, mikor felemeltem az egyik lábam, a kezemmel végigsimogattam a bokámtól fel a mellemig, és ráharaptam az ujjamra.

Ok, a többi már rajta múlik!

Kimentem a pulthoz, hogy igyak egy ásványvizet. Még le se tettem a poharam, már jött a pincér, hogy privát táncom van az egyesbe, mindjárt viszi a pezsgőt, csak megissza a vendég a sörét.

Kifutottam a terem melletti kis öltözőnkbe, és gyorsan átöltöztem. Tetszeni akartam, nem akárki, ha jó napja van, most szerencsém lehet! Puha műszőrmével díszített fehér tangás bikinit vettem fel, hátul lobogó farkincával.

A tánc alatt normálisan viselkedett, igaz ott állt végig a kidobó is. Beszélgettünk, egyre oldottabb lett, a merev távolságtartása fokozatosan foszlott le róla. Már épp rá akartam térni a lényegre, egy autogram mondjuk a szalvétára, de ekkor hirtelen megváltozott.

-      Benne van a baszás is? – kérdezte öntelten, egy jókora köteg pénzt csúsztatva az asztalra.

-      Ha szexet akarsz, menj haza. Én táncosnő vagyok – legyintettem szomorúan, oda lett a varázs!

Lehet, hogy csodaszép, lehet, hogy a világ legjobb pilótája, és rohadt gazdag, de pont olyan bunkó akár a többi.

-      Kimi Raikkönen vagyok! – meredezett előttem dülöngélve.

-      És akkor mi van? – tettem fel a kérdést csendesen. Pontosan tudtam kivel állok szemben, csak már nem érdekelt.

Többet nem is foglalkoztam vele. Igencsak megkopott, vagy inkább foszladozik az a kép, amit képzeltem róla. Ez itt, az élő, csak halvány másolat, annak a vakmerő, száguldó hősnek, akiről ábrándoztam.

Hazafele fázósan összehúztam a kabátom a kellemetlen északi szélben. Két nap múlva karácsony! Itt fogom ünnepelni egyedül! Eh, nem számít, a férfi, akit szeretek nős, és most a családjával pihen valahol Mauritiuson. Így van ez jól, ez a világ rendje. Nem fogadtam meg a mondást, „Ha nős embert szeretsz, egyedül töltöd az ünnepeket!”

-      Ennyi hó nincs is az egész világon – bámultam sóhajtozva az út szélén feltornyozott embermagasságú halmokat.

Körbe tekertem a szürke kötött sálam a nyakamon, fejembe húztam a kötött sapkám, összeütögettem a szürke kötött kesztyűs tenyerem, aztán ráleheltem a markomban csillogó frissen hullott hópelyhekre. A leheletem fehér gomolygott füstként ragadta magával a szél, a szerényen kivilágított utca félhomályában. Nagyot szusszantam, és kényelmes lapos sarkú csizmámban aprókat tipegve, elindultam a síkos aszfalton. Alig araszoltam az út feléig, mikor mögöttem felbődült egy autó, és hihetetlen sebességgel elindult felém. Lámpájának fényei elvakítottak, riadtan léptem egyet hátra, de már nem volt időm visszafutni a biztonságot adó járdára. Tehetetlenül bámultam a fénybe, akár az éjjeli utakon kószáló, kiszolgáltatott állatok. A kocsi hirtelen forogni kezdett, és az oldalával feltartóztathatatlanul közeledett felém. Mielőtt a levegőbe emelkedtem, hatalmas ütést éreztem a mellemben. Ahogy odakaptam, a kezemben maradt a kocsi visszapillantó tükre, aztán felszálltam a levegőbe. Fejjel előre érkeztem, az egyik lábam magam alám tekeredett, és a sikításra nyitott számmal jókorát haraptam a hideg hóból, ahogy belefúródtam.

Káromkodva próbáltam kimászni. A hó mindenütt ott volt, rohadt hideg, szinte égetett. A szép szürke sapkám is elmaradt….

-       Ni csak a vörös démon – tántorodott elő, az autó ajtaját markolászva – mé’ feküdtél a kocsim alá?

Nem válaszoltam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a lenyelt, és a szájüregemben felhalmozódott havat kiköpjem. Erre vajon sétáltatnak kutyákat? – sandítottam a kétes tisztaságú hóra. A derekam csak ezután kezdett fájni, és a lábam nem jött ki alólam.

-       Na mi van – hervadt le az arcáról a vigyor – megütötted magad?

-      Nem mozog a lábam – motyogtam magyarul riadtan.

Otthagyta végre a kocsiajtót és hozzám szédelgett.

-       He,  muti csak – nyúlt érte.

-      Áuuuuuuuuu! – ordítottam dühösen.

-      Jól van na! – tolta fel a sapkát a fejére. Muti? – integetett.

Nem értem ezeket a szlengeket, de gondoltam, a lábamért kapkod. Óvatosan fogta meg másodszor és végigtapogatta. A térdem után már vigyorgott, és én is abba hagytam a sziszegést. Éles tekintettel figyeltem a mozdulatait.

-       Gyere - segített talpra – haza viszlek.

 Nem jó ötlet, villant át az agyamon, nem tudom, melyikünk tántorog jobban. De ahogy ránehezedtem, élesen belenyilallt a bokámba, és hát elég messze még a szálló.

Nem ment egyedül. Értem nyúlt és átölelt a derekamnál. A kocsihoz támogatott és bepakolt hátulra. Próbáltam elmagyarázni, hogy merre menjen, éreztem már, hogy így nehezen jutunk el a szállóig. Egy idő után elunta, rám legyintett és mérges gázfröccsel megfordult. Kicsit összegabalyodtam hátul a lábaimmal és mire újra ura lettem a gravitációnak, már egy impozáns szálloda mélygarázsába hajtottunk le.

 *  *  *