De mindennek ellenére
visszatértem és továbbmentem,
mert meg voltam győződve arról,
hogy nem élhetem másképp
az életem.
Megtanultam,
hogy mely hidakon kell átkelnem,
és mely hidakat kell fölégetnem.”
/P.
Coelho/
„Az életben két alapigazságot tapasztaltam:
az egyik, hogy mindig a rosszak győznek.
A másik, hogy az életben nem a győzelem számít,
hanem az, hogy szerettél-e, és voltál-e szeretve./Harmat Árpád/
Legenda
Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér
és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit
mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a
fehér angyal azt mondja, hogy „úgy legyen”. És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy
ámen.
Ha viszont valaki rosszul állítja be magát,
szomorú, keserű, akkor
a fekete angyal mondja azt, hogy „úgy legyen”. És a fehér angyal köteles rámondani
azt, hogy ámen.
Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban
sikerülnek, mint a keserű, pesszimista
és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni
kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek ebben, hogy az
egyik legfontosabb dolog a bizalom.
-Fel kell hívnom Jennit – sóhajtozom Markra
pillogva, mintha tőle várnék segítséget. Ő is így gondolja.
-Talán tegyem meg ezt is helyetted? Jó
lenne, ha valami kellemesnél is gondolnál rám – riposztozik itt nekem.
-Eh, eh – hessegetem lendületesen. Inkább
ne legyen fültanúja a következő perceknek.
Fogalmam sincs,
miért érzem szükségét ennek a beszélgetésnek, de a szőke kisfiú létezését
tudva, és a képét bámulva, úgy érzem meg kell tennem.
Van még
egy kis időnk, kaptunk egy kis haladékot addig, míg Rikku keres egy
nyomozótársaságot, akik kiderítik mi is az igazság.
Kötelességem
beszélni vele, még ha egy látszatházasságban is, de a törvényes feleségem, és ha
ez kipattan, többet úgy se sokat fogjuk már koptatni a szánkat. Leszámítva az
egymást sértegető, alázó szócsatákat, amikben ő verhetetlen, én inkább a gúnyos
mosollyal, és a hallgatásommal kergetem az őrületbe. Csak figyelem, ahogy
tombol, és néha a számhoz emelem a kezembe akadó üveget. Ha kiürül, cserélek!
Most is
így készülök, kikocogok egy hűtött sörért, mert Mark csak az ásványvizeket
látja a hűtőben. Aztán kényelmesen elterülök a kanapén és mély sóhajtás
kíséretében lenyomom a hívó gombot.
-Szia Jenni – lehelem a tüdőmben eddig visszatartott
levegővel együtt.
Foxi…
Hiába próbálok
aludni, nem megy. Pedig pihennem kellene, kikapcsolnom a folyamatosan dolgozó
agyam. Szükségem van a pihenésre, hogy erőm legyen az éjszakához, és az
elkövetkezendő napok, hetek szenvedéseihez. A legnagyobb kihíváshoz és
erőpróbához, mosolyogni és biztonságot sugallni egy aprócska riadt kisfiúnak,
akinek senkije sincs rajtam kívül, ebben a kegyetlen zord világban. Akit a
flegma, nagyvilági, züllött, kicsapongó életet élő apja karjaiba taszítok,
végső megoldásként.
Ha
lehunyom a szemem, most is látom az arcát, a tekintetét, amiből tisztán
visszatükröződött, a lenézés, megvetés, ahogy végigmért és gusztálgatott, akár
egy kornyadt langusztát a halas piacon a finnyás szakács.
Emlékeimben
tisztán él a kép, ahogy a lányok ráreppentek, neve hallatán és tömött bukszája
láttán. Önként vállalkoztak a megalázó szerepre, sőt vetélkedtek a férfi
kegyeiért, aki harsányan hangoskodva, szétvetett karokkal és lábakkal fogadta a
felé irányuló megkettőzött figyelmet. Az arcára, amin tükröződött az unalom, és
a fensőbbséges lekezelés, aki tudja, hogy mindig, mindent megkap a pénzéért, és
azt hiszi kiváltságos, többet megengedhet magának az átlagembernél.
A
legrosszabb, hogy mi nők hitetjük ezt el velük. Hogy fontosak, különlegesek,
kívánatosak, pedig én nem undorodtam tőle annyira, mint azok, akik két pohár
pezsgő után, az ölébe borulva kotorásztak a nadrágjában.
Fáj a
fejem. Már megint, itt van a fájdalom, hogy figyelmeztessen az alattomos korra,
mely láthatatlanul támadott és magával ragadott mindent. Az álmaim, a terveim,
azt a kicsike boldogságot és viszonylagos nyugalmat, amit szívós munkával,
körömszakadtamig harcolva sikerült kiépítenem magunk köré.
Már
megint rosszat álmodtam, ha aludtam egyáltalán. Szúr a mellem, újra itt a
fájdalom, nincs menekvés, csak időhúzás. Kötélhúzás a halállal, az idegek
harca, az órák, napok után, amit kialkudok a haláltól, hogy még a kicsivel
lehessek és elrendezhessem a sorsát.
Gyógyszer
kell! Kedves kis rajzok mindenütt széthagyva a konyhaasztalon. Lassan iszom a hűtőből
kivett hideg vizet, nézegetem a naiv kis alkotásokat. Vajon mit mondanának ezek
egy pszichológusnak? Én álldogálok az egyik oldalon, kicsit riadt, de mosolygós
arccal. A másik oldalra Lacit próbálta felfesteni a kis művész. Egyforma nagyok
vagyunk, a kezünk hosszan kinyúl a lap közepére, ahol egy aprócska kisfiú álldogál,
testére tapadt lila nyuszijával, mert a két kezét mi tartjuk a markunkban,
hosszúra nyúlt karunkkal, sőt a másik kezünkkel, ami még hosszabb karokkal
nyúlik előre, egymás kezét is szorongatjuk. Mellettünk az otthonunk, felettünk
süt a mosolygós napocska, és egy felhő kúszik az égen.
Mosolygós
napocska…vajon az rosszat vagy jót jelent, ha arcot rajzol a napnak? A hajam
lángvörös, lobogó, ruhám színes, Laci is kékben pompázik, ahogy a kis művész
is.
Nem
vagyok pszichológus, de talán nem olyan rossz ez a rajz, hiszen színes,
mosolygós, megvannak az ujjaink és az otthonunk is. A rajzokon ott a lakásunk,
talán tudat alatt vette át tőlem, az oly forrón áhítozott saját otthon utáni
vágyat. Talán neki is kiemelten fontos a biztonságos otthon, hiszen mindig ezt
hallotta, látta tőlem, rövidke élete során, hogy azért küzdök, viselem el a sok
közönséges pasit, hogy megteremtsem a mi saját álomvilágunkat, amit már soha
nem találunk meg.
Mit mondok
majd neki? Hogy köszönök el tőle? Hogy fogom megértetni vele, hogy nem haragból
küldöm el magamtól, hanem szeretetből? Hogy a szívem fog megszakadni, amikor
majd rábízom egy asszonyra, akit soha nem láttam még, és csak reménykedem abban,
hogy elvállalja, megszereti és felneveli helyettem. Aki remélhetőleg jobb,
különb embert nevel majd belőle, mint amilyennek az apja sikerült. Mit tegyek,
hogy tegyem, hogy minél kevésbé sérüljön a kis lelked?
Az nem
számít, hogy én, vagy az a flegma apád mit gondolunk, mit érzünk, csak te
számítasz kicsim!
Aztán
ákombákomok! Addig nyüstölte a Lizót, hogy nyomtatott betűkkel leírta neki a
nevét, de a Kevin bonyolultnak bizonyult az aprócska bizonytalan kezecskének,
ezért inkább az anya betűit próbálgatta.
Mosolygok,
ahogy eszembe jut az elmélyült, kilógó nyelvű szöszkeség, ahogy nagy
igyekezettel próbálta leutánozni azokat a betűket, de a gonosz vonalak nem
akartak engedelmeskedni.
Majd
meglátjuk te, hogy fogsz tanulni. Milyen okos lesz az én kormányosom! Ha valaki
kormányos akar lenni, annak sokat kell ám tanulnia, hogy biztos kézzel
irányítsa azokat a csodás jachtokat.
Nem Lizó!
Sajnos én már nem láthatom meg azt a csodát! És a helyzet jelen állása szerint
neked sincs rá sok esélyed!
Pedig
biztosan okos leszel, majd ha felkerülsz az iskolába. Nekem se volt soha gondom
a tanulással, és valószínűleg apád se lehet olyan hülye mint amilyennek mutatja
magát. Akinek megvan az esze ahhoz, hogy a lehető legjobb szakemberekből
verbuváljon maga köré egy Team-ot, az nem hülye, csak a kényelmesebb megoldást
választja, vagy leszarja még azt is, hogy mit gondolnak róla.
Visszafekszem
és megpróbálok a múltban maradni. Nem mintha sokkal kellemesebb lenne a
jelenemnél, de annak legalább már tudom a végét.
A bizonyítványom rendben volt, egyedül
csak az angol hármast nem tudom kijavítani. Azt gondoltam nem ez a nyelv az ami
majd meghatározza az életemet és mekkorát tévedtem……! Már csak egy év volt
hátra, hogy kiléphessek végre a nagybetűs életbe, és a magam ura lehessek!
Rögtön június elején fantasztikus munkát
kaptam. A Harry Davidson fesztiválon hosztesskedtem. Nem kisebb emberrel mentem
rá, mint magával Lizoniczki Lászlóval és egy Harry Davidsonon.
-Neked
motorod is van? – bámultam rá csodálkozva.
-Törést
okoz ez a barátságunkban? – vigyorgott oldalról és átnyújtott egy sisakot,
amibe alig tudtam beleverni a fejem, ráadásul mikor már rajtam volt, majdnem
hanyatt rántott.
Már nem voltam olyan biztos a dolgomban és
akkor még nem is pattantam mögé. Eddigi rövidke életem során, még sosem ültem
motoron, és nem kedveltem meg a felszabadító száguldást, ahogy ő nevezte.
Végig mért és a fejét csóválta.
Rövid, rojtos végű farmer sortba,
sportcipőbe és egy pólóba feszengtem a bukósisak alatt. Legújabb turkálós
szerzeményeim!
-Legalább
a farmerdzsekidet vedd fel – utasított. Nincs hosszú nadrágod?
-De van a
hátizsákomban.
-A legjobb
helyen – bólintott rá vigyorogva.
-Mi bajod
velem? – támadok.
-Majd
félúton rájössz! Pattanj fel és kapaszkodj. Ha dőlök a kanyarban, dőlj velem,
különben borulunk, és lenyúzod az összes bőrödet a lábadról. Kár lenne értük.
Ha valami van, ütögess meg, de érzéssel.
-Ha
érzéssel verlek, meg se érzed, olyan vagy ebben a ruhában, mint egy űrhajós.
-Ez egy
projektoros motorosruha. Többe került, mint amennyi pénzt te láttál eddigi
életedben.
-És hol
nem szarom le… - vonogattam a vállaim.
Valahol megálltunk ebédelni és egy kávéra.
Addigra Magyarország összes bogárfajából magamra vettem néhány példányt. Tele
voltam tetemekkel, undorító volt. Szépen bekocogtam a mosdóba, szerencsére a kulturáltfajta
volt, és felvettem a hosszúgatyám.
-Nem
félsz? – érdeklődött visszatértemkor.
-Miért
félnék? – nagyképűsködtem.
-Mert úgy szorítasz,
alig kapok levegőt. – mosolyog.
-Azért –
nyelem le az utolsó sült krumplit – mert ha elesünk, majd magam alá gyűrlek, és
rajtad csúszom. Neked nem árt!
-Egyre
jobban kedvellek……pedig nem akarlak! – simogatja meg a hajam. Induljunk, vagy
fér még beléd süti is? Én vagyok az egyik szervező, rengeteg dolgom van. Ha jó
leszel, bemutatlak, magának Harry Davidson unokájának.
Szerencsénk volt, egy hétig élveztük a
Balaton partját és végig sütött a nap. Csak a haza úton kaptunk egy kis
jégesőt.
Délelőttönként rögtönzött önvédelmi
oktatásokban részesültem. Nagyon elégedetten porolgatta magát, mikor sikerült
kézfeszítéssel vagy csavarással a földre vinnem.
-Ezentúl,
ezt használd, és ne orrokat törj. Ha valaki támadóan közeledik feléd, ne várd
meg, hogy kezdeményezzen, mert akkor már vesztettél. Ha tudsz, fuss el, 45 kiló
vagy, egy hozzám hasonlóról lepattansz, mint bogár a szélvédőről. Ha lefognak,
taposs a lábfejére, fordulj ki, ágyék, torok, gyomor! Ha ügyesen eltalálod és
beszorul a levegő, akár meg is halhat, ha valaki nem húzza ki. A
kézcsavarásokat meg feszítéseket a te korosztályodnál alkalmazd! Megértetted?
-Ühüm!
Honnan tudsz te így verekedni?
-Danom
van! – pillant ki az ablakon. – Azért, sportolok gyerekkorom óta.
-És az
súlyos? – érdeklődöm együtt érzőn.
Picit rajtam felejti a szemét, mielőtt
megszólal, elfojt egy halvány mosolyt.
- Az egy harcművészeti fokozat, azt jelenti, meg
tudom védeni magam – magyarázza türelmesen.
Rácsodálkozom.
- Olyan vagy, mint a filmekben a repkedő ninják?
-Hasonló!
– vigyorog.
-És most
már én is?
-Azért ne
próbálj levetődni a kollégium tetejéről. Tanítottam néhány fogást,
karfeszítést, kézcsavarást, kifordulást az ütés elől. Ez sokkal több, mint
amire egy átlag nő képes, de azért ne ölts Batman ruhát, és ne járd
éjszakánként a várost, hogy megtisztítsd a gonosztól.
-Hehe!
Délutánonként lementünk fürödni. Még sosem
voltam a Balatonon! Mondjuk máshol se.
Gyönyörű volt a partján nézni a
naplementét. Órákat tudtam volna elmélkedni, nem voltam szomorú, már rég úgy
közelítek meg mindent, hogy lám, ezt is elértem, egy kipipálva, de azért fura
volt látnom családokat, ahogy főt kukoricát, meg lángost majszoltak…..
Nekem csak a Lizoniczki vásárolgatott
sóhajtozva.
-Nem értem
hova fér beléd ennyi étel…….
-Imádom a
főt kukoricát – harapok nagyot aztán előzékenyen felkínálom neki is.
Diszkréten körbepillant, mielőtt ráharap.
Nehogy már valaki meglássa, egy kukoricacsővel a szájában……
-Otthon
télen is ezt ettem kiskoromban, ha nem volt kaja. A szomszéd néni megmutatta,
hogy áztassam be a tyúkoknak való lemorzsolt kukoricát és főzzem meg. Ugyan
olyan jó, mint amit nyáron szedünk. Ezt ettem, meg tehéntejbe áztatott
kenyeret. A tejet ők adták a Zirkától, száraz kenyér meg mindig akadt otthon.
És ha édesség kellett, belemártottam egy pillanatra a vízbe, aztán a
kristálycukorba és már ropogtattam is nagy vidáman.
-Téged
éheztettek? – fürkészi a bikinibe feszengő testem.
-Csak míg
megtanultam főzni…….aztán már jókat ettem…..a szomszéd néni mindenre
megtanított, míg anyám a tesóm edzésén illegette magát.
Elfekszem a takarón és élvezem a napfényt
egy Lizoniczki féle márkás szemüvegben, míg ő sóhajtozva elkocog jégkrémet
venni.
-Kókuszos nem
volt? – harapok csillogó szemekkel a mandulás Magnumba.
-Te, én
mindjárt bevonszollak a vízbe és belefojtalak….. – dühöng és grimaszolva
kenegeti a hátam a drága naptejével. - Ne feszítsd túl a húrt!
Persze tudja, hogy csak ugratom. Nem
tudom, miért érzek rá késztetést, mikor körülöttem mindenki retteg tőle. Olyan
mintha egy szelídített oroszlán bajuszát húzogatnám, aki bármikor rám támadhat,
ha túllépek a komfortzónáján, mégis muszáj, újra belemarni a méregfogammal.
Ő talán nem, de én nagyon is tisztában
vagyok vele, hogy talán sose ennék ilyen drága jégkrémet, ha nem etetne mindenféle
finomságokkal…..
-Na mi
van, mit bámulsz úgy – bök oldalba. Kicsit elméláztam rajta. Még nem láttam
ruha nélkül.
-Te gyúrni
jársz?
-Ez a
genetika! – vigyorog.
Rálegyintek és begázolok a vízbe. Néhány
perc után követ, mert a motoros bajtársak többsége határozottan rám mozdult.
-Szerinted
is jó nő vagyok? – kérdezem úszást mímelve.
-Majd
leszel……egyszer! – löki bele a fejem a vízbe és nevetve otthagy.
Prüszkölve emelkedek ki a habokból, és már
cseppet sem tűnök istennőnek.
Hazafelé olyan ítéletidő kapott el minket,
amilyent még nem láttam soha. Cseresznyenagyságú jég verte a sisakom. De nem
csak azt, a vállam, a lábam, a hátam, mindenem. Szörnyen fájt, de a
legborzasztóbb az volt, mikor a karjaimra csapódott. Valaki lenyúlta a
dzsekimet, így rövid ujjú pólóban hasítottam a jégesőben.
Az első letérőnél megállt. Addigra már
vérzett a karom. Kihámozta magát a csodaruhából, levette a pulóverét, és rám adta.
-Csönd
legyen – hallgattatta el dörögve, a vérszegény tiltakozásomat. – Húzd rá a
kézfejedre is és simulj hozzám, ahogy csak tudsz.
Tovább mentünk, és körülöttünk úgy
csapkodtak a villámok, mint otthon a tehénpásztor karikás ostora, amivel
reggelente pattogtatott, hogy engedjék ki a teheneket.
Ezután egy hetet kiestem a dolgokból, és a
betegszobán töltöttem. Márti néni meglátogatott mikor már magamnál voltam. Azt
mondták több mint 40 fokos volt a lázam, és mikor az osztályfőnököm felhívta
anyut, hogy jöjjön és látogasson meg, dadogva hivatkozott átlátszó kifogásokra.
Ezt csak később mondta el, azután, hogy
megvertek és elszedték az összes pénzemet. Lelkiismeret furdalása volt, mert ő
szabadította rám anyámat, és tette lehetővé, hogy pumpoljon éveken keresztül.
Mikor felgyógyultam, Laci újabb ötlettel állt
elő.
-Szombaton
10-re jövök érted. Pihend ki magad, nehéz fotózás lesz. Amerikából jönnek, és
bikinis meg félmeztelen fotókat készítenek, a jövő évi naptárhoz.
-Már most?
-Gondolod,
hogy decemberre megváltozik a jövő évi naptárbeosztás? – billentette oldalra a
fejét.
-Hehe! Én
nem vetkőzöm!
-Tudom!
10-re jövök, szia!
* * *
Sziasztok!
Gondoltam, ha érdekel titeket
kiteszem ide azt a számot, amivel annyit dolgoztunk, már azelőtt is hogy
elköltöztem innen. Akkor úgy volt, hogy majd a barátnőm táncolja el a szólót az
öcsémmel, de mint látjátok, akár a jó öreg terminátor én is visszatértem!:)
Szóval ez a zene az öcsémék
szalagavatós zenéje.
Sokat dolgoztunk rajta, annyira nem
nehéz, de azért 15 sráccal csináltam és azt már valami.
Hallgassátok meg, ha van kedvetek. A
táncot úgy kell elképzelni, hogy a dobok meg a zene ritmusára 15 srác körbe
beugrál székeken ülve. Támlás székek a támla van elől. A srácok ugrálnak
alakzatokban, felugranak a székre, rálépnek a támlára, hogy a szék felboruljon
és úgy lépnek le – ez a legnehezebb rész – forgatják a fejük fölött, a földhöz
verdesik a gyorsuló ritmusba.
Nem annyira nehéz, de ügyesen,
egyszerre teszik és nagyon jó.
Jómagam pedig az öcsivel, akkor
jövünk be, mikor váltás van a zenében, elhalkul és egy más, szambás ritmusú
betét kúszik be fúvósokkal.
Az első váltásnál két oldalról
besétálunk, ugye dögösen testhez simuló karokkal, keresztezett lépésekkel,
kinyomott popsival és mellekkel, buján leszegett fejjel felfelé nézve. Mikor
összeérünk, ő elkapja a csuklóm, megpörget, aztán onnan nyomunk egy szamba
szalsza egyveleget, rettentő popsiriszálással és lépéskombinációkkal. Mikor
vége a szólónknak, egymással szembe letérdelünk a földre és addig ott maradunk
mozdulatlanul, míg a fiúk ügetnek a székekkel. Aztán megint fel és csináljuk
tovább….
Aztán vége a betétnek és újra jönnek
a fiúk és kocognak a székekkel.
Mikor mi jövünk, én körbe lépdelem,
simogatom a Tomit, hozzá dörgölőzöm, aztán újra táncolunk. Valahogy úgy, ahogy
az Usher klipben teszi a lány.
A végén nem a mi szólónkkal fejeztük
be, azt kivágtuk. Helyette betettük Usher-től ennek a klipnek a végét. 2 perc
35-nél kezdődik egy zongoraszóló, onnan táncoljuk.
A fiúk felpattantak a székekről és a
zongorára besoroltak a helyükre, ahogy az Usher klipben is, aztán jön a
szívdobogtatás és a többi.
Most komolyan, nem azért mert ketten
csináltuk a Tomival, de piszok jó lett. És a srácok is annyira ügyesek, pedig
azért Ushert táncolni nem annyira könnyű.
Amúgy van pár zene, klip az
életem/életünkben ami meghatározó. Ez az egyik. Az egész klipet oda-vissza el tudjuk
táncolni, akár még álmunkból felverve is. Régi zene, mégis imádjuk. Ahogy Boney
Tylor-tól a Total Eclipse Of The Heart.
Ha ezt a két zenét meghallom, meglódul a szívem, és egy pillanatra megtorpanok.
És ha énekelhetem és táncolhatom, akkor megszűnik számomra a világ minden
fájdalma és keserűsége, arra a néhány percre nincs más csak a Tomi én a tánc
meg a dal.
És ez a legjobb dolog az életemben!
A következő résznél, amit hétvégén hozok, megmutatom mire táncolunk szexi "leszbi" duót a barátnőmmel, meg majd azt is, hogy mit tanítottam, első táncnak, sőt még van egy anyóstáncom is. Na annak teljesen behaltam. Jó, ha valakinek olyan jópofa, anyósa van, mint annak a párnak, akik járnak hozzám ott kint.:)
Sziasztok, reménykedem, hogy itt is olvastok azért!
Hiszitek vagy sem, egy káosz az élet körülöttem! Mindenki lesérül és kidöl, úgy potyognak akár az őszi legyek - dédike szerint!:)
Fura, de ezuttal én maradok talpon!
Már minden célegyenesben a szülinapi partyval kapcsolatban! Szombaton utazom, de valamikor még teszek fel részt a a héten, a másik törihez is!
Puszi, Luna
Laci…
-Kis kormányos, mit kérsz a kalácshoz, tejet vagy kakaót?
-Tejeckét.. – szusszant egy hatalmast. – És meg még teszelsz rá mézet
isz, kapitán?
-A tejecskédre? – ugratom mosolyogva.
-Dehod, butusz, hát a kaláckámra.
-Majd én elkészítem neked te gyönyörűséges szőke égboltszemű hercegecske!
– kapja fel Betti a földről és megpuszilja, aztán játékosan belerágcsál a
nyakába, amitől a kisfiú visongva nevet, és szeretettel öleli át a feleségem
nyakát.
Mosolyogva figyelem a jelenetet. Szőke asszony egy tejföl szőke
gyönyörűséggel, akire hatalmas kék szemekkel mosolyog a gyerek. Akár az övé is
lehetne, sóhajtozom.
Mostanában folyton kisírt, elkeseredést tükröződő szemeiben, egy
pillanatra visszatér az élet.
Betty magunkhoz akarja venni Kevint. Már régóta rágja érte a fülem. Szinte
az első pillanattól kezdve, hogy kiderült Foxi betegsége. Eleinte csak
átmenetileg, a műtét idejére ajánlotta fel a segítségét, aztán ahogy súlyosbodott
a helyzet, már többet is vállalt volna.
Eleinte fura érzést váltott ki belőlem a gondolat, nem is értem, hogy
képes felülkerekedni az önérzetén vagy sértettségén, és ilyen gondolatokat forgatni
a fejében. Foxi meg sírt, ezzel csak fokozta a bűntudatát.
Bár mostanra már okafogyottá vált ez is, ahogy minden az életünkben. Semmit
se tehetünk, nemhogy egy árva kisfiú gondviselői nem lehetnénk, lassan már a
saját fiainkért is aggódnunk kell.
Betty okos nő, pontosan tisztában van azzal, hogy miként is érzek ennek
a kisfiúnak az édesanyja iránt. Elég kínos, hogy ő tudja, míg a másik talán nem
is sejti?
Hogy miként…úgy szeretem, ahogy csak szeretni vagyok képes. Odaadnék
értük mindent. A vagyonom, hatalmam, még a családom is, pedig nagyon szeretem a
fiaim és a feleségem, de Foxi a levegő a számomra, és levegő nélkül nem élhet
az ember.
De már késő! Semmit se tehetek! Még segíteni se tudok neki, és ebbe
lassan beleőrülök. Milliárdjaim vannak elrejtve a világban, itt pedig semmim
sincs. Még a kenyeret is kölcsön pénzből veszi az asszony. Mikor lefoglalták a
vagyonom, zárolták a számláimat arra nem gondolt a hatóság, hogy az élet megy
tovább, a gyerekeimnek étel kell, meg ruha. Hó végén bérlet, és a lakásrezsit
is fizetni kéne. Nem érdekli őket, hogy miből élünk, ha megdöglünk, egy
alvilági szeméttel kevesebb!
Van mit ennünk nem éhezünk, és nélkülözünk, de néha a legalapvetőbb
dolgok is hiányoznak. Ha nem lenne néhány ember akikre számíthatok, no meg
anyám és Betty szülei, hát komoly problémák adódnának napi szinten.
Mi megvagyunk, persze nincs drága szalámi meg mozi, de rendben vagyunk.
A fiúk is megértik, egyetlen duzzogó szót se hallottam. Tudják, hogy most
fontosabb dolgokról van szó, mint egy 3D mozi. Az életemért küzdök, az
egzisztenciánkért, a szabadságunkért. Ha elbukok nem lesz jövőnk, nekik sem,
mert egy megbélyegzett ember fiaiként kerülnek ki a társadalomba. A maffia
király fiai!
Foxi is megérti, sóhajtok és a szívem simogatom. Soha egyetlen szóval
sem célzott arra, hogy segíthetnék, megérdemelné ennyi év után. Nem kérte, mert
értelmes, okos nő, tudja, ha módomban állna, mindent megadnék neki, ahogy eddig
is igyekeztem.
De rajta már csak a csoda segíthetne….
Nem gondoltam egykor, hogy idáig jutok. Én a kegyetlen, kőszívű
rendíthetetlen, titokban könnyezek, siratok egy nőt, és egy soha be nem
teljesülő életet.
Mikor megpillantottam egykor a vörös haját, a hetyke, fitos orrát, a
szemtelen mosolyát, és a pimaszul csillogó szemeit, valami megfogott benne. Azt
gondoltam remek luxus prosti lesz belőle, ha majd eljön az idő, és lassan betanítom.
Megvolt benne az a plusz, amiért döglenek a gazdag pasik. A
megközelíthetetlenség, önfejűség és az eszement küzdelem, az önállóságra!
Ügyesen terelgettem és közben nem vettem észre, hogy egyre jobban megkedvelem,
hogy túl közel engedtem magamhoz, és egyre jobban kötődöm hozzá.
Fura kapcsolat volt ez. A gonosz és a törékeny gyereklány. Megszelídített
és egy napon arra ébredtem, hogy beleszerettem! Nem megdugni akartam, hanem
azt, hogy kapcsolat legyen, valami, aminek van tartalma is, nem csak fizikai
vonzalom.
Az én hibám, hogy idáig jutott! És ebbe beleőrülök. Gyáva voltam, és ő felőrlődött
ebbe a kapcsolatba, az éjszakázásba. Túlhajszolta magát, egyedül van nincs
senkije, mikor hazavitte Kevint, az első napokban, a volt tanárnője segített
neki. Olyan volt akár egy zombi. A kicsi ordított, ő meg csak ringatta, kimondhatatlan
türelemmel, egyetlen zokszó nélkül. Elhárította Betty felajánlott segítségét, különféle
mondvacsinált ürügyekkel, ami esetében indokolt is volt.
Egyenes, tiszta jellem, képtelen a feleségem szemébe nézni, képtelen
elviselni a jelenlétét szégyenkezés nélkül. Nem Betty, hanem Foxi érzi magát
megalázottnak, ha találkoznak.
Ha akkor van bátorságom….de nem volt, és most már nincs esélyem! Fognom
kellett volna Kevint, meg a nőt, és elmenni messzire. Hiszen megtehettem volna,
rengeteg pénzem van, Bettyéknek sem lettek volna anyagi gondjaik, és akkor talán
ez meg sem történik velük.
De nem, nekem kellett a hatalom, hát nesze baszd meg! Előzetes, börtön,
aztán meg házi őrizet, számlazárolás, és teljes vagyonelkobzás.
Gyáva voltam és önző! Ha már nem volt bátorságom felvállalni, el kellett
volna engednem! Akkor mikor kezdtem érezni, hogy ő a legfontosabb nekem a
világon, mikor beleszerettem!
Ha elengedem, ma talán boldog lenne valakivel, és nem harcolna a
hetekkel, hogy még egy kicsit a fiával lehessen. Felőröltem ezt a nőt és
magamat is az önzésemmel.
Szerettem mellette lenni, mindig felvidított az őszinte szókimondásával,
és azzal, hogy nem félt tőlem. És tisztelni kezdtem az életfilozófiáját, ahogy
pitbull szívóssággal ment előre a céljai felé, és hihetetlen akaraterővel, és
felnőttes gondolkodással ragaszkodott az önállóságához. Nem akart kitartott nő
lenni, nem akart a férfiak pénzén élősködni, valaki szeszélyeitől függni. Anyagi
biztonságot akart, és ezért ő akart megdolgozni, mert a biztonságon túl, a legjobban
az önállóságra és nyugalomra vágyott!
Lassanként ráébredtem, hogy nem a vagyonom és az egzisztenciális
helyzetem vonzza, és próbáltam mindent megadni neki, de nem akarta. Nem akart
függni még tőlem se…
Az egyetlent, amire mindennél jobban vágyott titokban, nem adhattam meg
neki. És nem magam miatt, hanem pontosan miatta. Mert az évek során a
legfontosabb lett az életemben. És minél fontosabb lett, annál jobban
rejtegettem, mert az ellenségeim azonnal lecsaptak volna rá.
Kilopni valahova külföldre, bedrogozva prostiként dolgoztatni a
legmegalázóbb, legembertelenebb körülmények között, teljes önkívületben, nem
csak neki lett volna végzetes, hanem nekem is.
Tudom, hogy vannak nők, akik úgy dolgoznak napi 20-30 férfival is, hogy
állandóan adagolják nekik a drogot, hogy egyetlen tiszta gondolatuk sincs, egy
akarat nélküli bábok, mert ha csak egy pillanatra is kitisztulnának, a saját
fogukkal tépnék fel az ütőerüket. Annál az életnél még a halál is jobb. Így nem
élnek csak vegetálnak, de legalább nem tudnak róla, és hatalmas hasznot hoznak
a gazdáiknak.
A legostobább, legrégibb csapdába kerültem, a harmincas férfi és a
tizenéves, izgalmas hamvas gyereklány.
Mikor éreztem először, hogy több ő nekem, egy egyszeri numeránál?
Már nem tudom, de arra tisztán emlékszem, mikor döbbentem rá arra, hogy
menthetetlenül beleszerettem…
-Később tudok csak menni – liheg
előttem.
Csak elkanyarodtam a kollégium felé szólni,
hogy szerdán kezdünk nem pénteken.
-Aláírtad a szerződést – pufogok – ne
csinálj programot.
-Fegyelmi tárgyalásom lesz a suliba,
muszáj ott lennem.
-Mi az istent csináltál?
-Eltörtem egy fiú orrát.
-Mást nem találtál? Meghúzta a hajadat?
-Nem éppen…… - bizonytalanodik el, ettől
hirtelen érdekelni kezd a dolog. – Mi történt?
-Bejött utánam a mosdóba és hozzányomott
a falhoz. Hátracsavarta mind a két kezem és benyúlt a lábam közé. – sóhajt.
Összevissza fogdosott, ráadásul kiszívta a nyakam a rohadék, csak úgy heccből,
hogy takargatnom kelljen.
Komoran pillantok a garbós nyakára,
oldalt billentett fejjel várom a folytatást.
Akadozva fojtatja.
-Lehúzta a cipzáram és bele akart nyúlni
a bugyimba….undorító volt – utálkozik. - Hátra rúgtam, ahogy kicsit engedett a
szorítása kirántottam a kezeimet, és a könyökömmel orron vágtam. Ráadásul
tiszta erőből rátapostam a lábfejére……levált neki valami porc….meg eltört az
orra. Szerencséje volt, hogy annyira közel állt hozzám, így nem tudtam nagyot
ütni, mert akkor már az agyából szedegetnék az orrcsontjait.
-Ki ez a hullajelölt? – rökönyödöm meg.
Ennyire merészek a mostani gyerekek? - Akarod,
hogy beszéljek vele? – kérdem hirtelen.
- Szerintem engem is megértett. Ő nem balhézott,
a szülei csörtettek be. Gazdag vállalkozók, mindig úton vannak, a gyereket meg
tömik pénzzel, szóval igazi segfejek! A
suli volt szemetjeivel biliárdozik a sarki kocsmában, és azt hiszi, ő a király,
mert idősebb barátai vannak. Mindenki nyal neki a pénzéért.
-És te?
-Láttam otthon milyen az, ha egy nő ki
van szolgáltatva anyagilag egy férfinak. Nekem merőben más terveim vannak. Én
inkább magam szeretnék gondoskodni az életemről.
- Ide figyelj te amazon. Ha egy férfi megtámad,
ne öklözzél, mert ezzel a kicsi kezecskéddel túl nagy kárt nem teszel. Rúgd tökön,
ahogy csak bírod, vagy vágj a torkára a kézfejeddel, és rúd meg a térdét.
Mindig térdre támadj, ha menekülni kell, mert ha oda rúgsz, nem megy utánad!
Akit egyszer igazán térden rúgnak, örökre lenyomorodik. Érted? – hajolok be a
kesztyűtartóhoz. – Ez itt egy borsspray pasik ellen, ez meg hangsíp a kutyákra.
Tedd el és használd, ha kell. Elriasztja mind a kettőt, legyen mindig nálad!
Áttetetem péntekre a munkát.
Csak egy sms-t küld „Nem tudok menni,
sajnálom!” Már másodszor mondja le ezt a fotózást, ez így nem lesz jó.
Felhívom, nem is várom meg, hogy beleszóljon, fél óra múlva a megállóba dörgöm,
és leteszem.
Egy fának támaszkodva cigizik. Észre sem
vesz. Tudja, hogy kedvelem és visszaél vele, de most megkapja a magáét, szállok
ki dühösen.
Hozzá lépek és megmarkolom a vállát. Felsikolt,
kifordul a kezemből, és vadmacskaként támad. Olyan hirtelen esik nekem, hogy
leblokkolok, és alaposan belekarmol a nyakamba. Elkapom a csuklóját, talán
kicsit meg is szorítom. Felsikolt, nemhogy lecsillapodna, inkább elszabadul
nála a pokol, akár egy fúria tombol. Rugdal, karmol, sikoltozik. Nem akarom
megütni, átölelem, leszorítom a karjait, a lábam átkulcsolom a combjain, legalább
ötször kiabálom az arcába a nevét, mire lecsillapodik.
-Ne érj hozzám! – zokogja és igyekszik
ellökni magától.
Nem engedem, magamhoz ölelem, reszket
minden ízében. Percekig simogatom a hátát, mire hüppögve megnyugszik.
-Mi történt? – faggatom.
Nem akarja elmondani. Reszket, a feje
úgy jár, hogy folyton lefejeli az állam.
- Addig innen nem megyünk el – mondom komoran.
Már tudom mi van, nem vagyok hülye, de
hallani akarom. Megcsikordulnak a fogaim.
-Ki bántott? Tudni akarom!
Elcsukló hangon mesél.
- A múltkori fiú haverjai elkaptak hazafelé….
berángattak egy üres elhagyatott telekre és….
- És? – nyögöm rekedten.
-Ketten lefogtak, kétoldalt
szétfeszítették a kezem és a lábam…A lábukkal átkulcsolták a lábaim, a harmadik
késsel levágta rólam a bugyim …...belenyúlt a testembe – sírja el magát. - Élvezd
vörös kurva, röhögte. Az orrához emelte a kezét, érzem a szagodat, mondta, és
csak nevettek….. – zokog görcsösen. - Lehúzta a sliccét és elővette a farkát.
Azt mondta most mind megbaszunk vörös kurva. – vékonyodik sírósra a hangja.
Hüppögve kapkodja a levegőt.
-És? – szorítom össze a szám meg az
öklöm.
-Akkor előmászott valahonnan egy
hajléktalan a romos falak közül. Mi a francot műveltek itt rohadékok rikácsolt.
Egy pillanatra nem figyeltek rám, kirántottam a kezem és kikaptam a borssprayt,
a nyakamba hordom egy tokba. Összevissza fújkáltam még magamra is – szipog.
Káromkodva elengedtek, én meg elrohantam. Majd legközelebb befejezzük,
ordítozták utánam röhögve. Jaj istenem – zokog fel újra összegörnyedve –
beledugta az undorító ujjait a testembe. Undorodom magamtól, undorodom…azóta
csak zuhanyozom egyfolytában…próbálom lemosni magamról az érintését, de bennem
van. A koszos mocskos kezével belém nyúlt – sikoltozik – a testembe volt az
undorító ocsmány ujja, ki kell mosnom magamból!
Ellök magától, megpördül, öklendezve
öleli a fát, aminek eddig támaszkodott. Nem tud hányni, csak az undor dolgozik
benne. Az arca felhorzsolódik, az erőlködéstől. Nem törődik vele, szerintem nem
is érzi, nem tudom nézni.
Magamhoz ölelem, mélyeket lélegzek,
hogy lehiggadjak, a haját simogatom, és nyugtató szavakat mormolok a fülébe.
Egészen addig tartom, míg érzem, hogy elernyed a nekem feszült teste, hogy már
nem harcol, csak sír.
-Szegény hajléktalant is összeverték azt
hiszem…. – dadogja zokogva.
Addig ölelem, amíg elcsendesedik. Nem
foglalkozom azzal, hogy meglátnak, vagy esetleg rendőrt hívnak, mert azt hiszik,
én molesztálom ezt a gyereklányt.
Simogatom a hátát, néha rápuszilok egy
aprót a lángoló zilált hajára, nyugodt hangon próbálom lecsendesíteni. Már csak
hüppög a mellemen és reszket.
-Ismered őket?
-Csak bólogat.
- Osztálytársaid?
- Ők szakiskolások voltak, csak egy suliba
jártunk, de már kimaradtak….idősebbek. Koppány mindig azzal henceg, hogy neki
idősebb barátai vannak és megvédik. Mindenki tart tőle, mert a baráti közül
sokat kirúgtak a suliból, mert folyton balhéztak….mindig a suli mögötti
kocsmába bandáznak.
- Most is?
- Gondolom…..
- Ülj be! – húzom magammal.
- Most nem tudok fotózásra menni – szabadkozik.
Visszafordulok egy pillanatra és
gyengéden megérintem az arcát.
-Persze hogy nem! Gyere!
Beültetem, rácsukom az ajtót.
- Mutasd az utat. Hol az a kocsma?
- Mit akarsz csinálni? – vált megint sírósra.
-Erre menjek? – hagyom válasz nélkül a
kérdését. Lassítok a bejárat előtt. – Látod őket?
- Igen….- hüppögi.
-Hol?
-A biliárdozók! – motyogja.
Lefékezek, - mindjárt jövök – pattanok
ki és rázárom a kocsit.
Lassan megyek be, zsebre dugott kézzel
állok meg előttük. Irtózatos düh tombol a rezzenéstelen arcom mögött a
lelkemben, ha a megalázott remegő lányra gondolok.
Róla beszélnek, legközelebb majd
megkapja. Megtudja a vörös kurva, milyen egy kemény fasz!
-Melyikkőtök nyúlt a lányhoz? – kérdem
csendesen.
Csodálkozva fordulnak
felém.
-Mi a faszt akarsz?
Húzzál el innen, amíg lehet – pörgetik a dákót vagányan.
-Mi van, sírt a vörös
ribanc? Élvezte, nekem elhiheted – nevet az egyik a képembe.
Nem várom meg, hogy
támadjon, a düh vezérel, a lány elgyötört, szégyen és fájdalom könnyeitől
maszatos arca. Előrelendülök, kikapom a dákót a kezéből, eltöröm a térdemen, és
megforgatom a két botot. Mind a hármat eltalálom. Káromkodva szédelegnek.
-Azt kérdeztem, ki
bántotta a lányt – cseng vészjóslón a hangom.
A kocsma elcsendesedik,
senki se mozdul, csak figyelnek.
-Én baszd meg – ránt elő
egy rugósbicskát a vagány, és öntelten csattogtatja, forgatja az arcom előtt –
akarsz valamit? Intézzük el! – lendül előre.
A késesre
összpontosítók, szemmel tartom, ahogy mély terpeszben lóbálja magát előttem.
A hülye gyereke,
biztosan sok akciófilmet látott. Még ebben a felfokozott idegállapotomban is
átsuhan, egy sajnálkozó mosoly az arcomon. Akkor tanulj gyerek, itt a leckéd
egy életre!
Az első bámészt pofán
vágom a bottal, a másikkal beverek a lába közé, kifordulok, a másikat fejbe
rúgom, és bevernék neki is a lába közé, de már a rúgástól elterül. Az első
összerogy, a tökeit markolászva, káromkodva üvölt, és fetrengve, a késes elé
borul, ezzel akadályozza az előbb megcsodált himbálódzós mozgásába.
Az előbb még elterült
fickó azt hiszi itt az ideje. Felugrik, és ordítva nekem ront akár egy
úthenger. Meg se fogom, teljesen ártalmatlan. Mind a két botot a jobb kezembe
veszem, egy karkörzéssel, eltolom magam elől a kezeit, oldalt lépek, az idióta
meg elrobog mellettem, jól tarkón suhintom, az összefogott botokkal Nem hagyom,
hogy újra támadjon, mert mögötte a késes sumákul alattomoskodik. Oldalról a
térdére talpalok. Nem túl erősen, nem akarom megnyomorítani, de ha újra járni
akar, segítség kell majd, hogy helyre tegyék a térdkalácsát. Azonnal elborul,
jajgatva markolássza térdét.
Lassan fordulok a kést
szorongatóhoz. Már nem olyan vagány. A szeme ide-oda cikázik, hátrálva keresi a
menekülést. Az itt nincs pajtás!
-Fejezzétek be fiúk –
jön elő békülékenyen a sörcsap mögül a pultos.
-Ha ide jössz két
golyóval több lesz ezen a biliárdasztalon. – dobom rá a botot a zöld posztóra.
Nyugodt a hangom, ettől
igazán fenyegető. Feltett kézzel hátrál vissza.
Ezt a pillanatot
használja ki a srác és rám ront. A csuklójába rúgok, azonnal elejti a kést. Lendületből
átfordulok, elkapom az előbb még kést szorongató kezét, áthúzom a hónom alatt
és visszafelé kicsit visszafeszítem. Már ettől ordítani kezd, pedig… pozíciót
váltok, hogy szembe állhassak vele, a kezét csak annyira feszítem, hogy ne
tudjon ficánkolni. A másik kezemmel lenyúlok, és megmarkolom a golyóit. Ezt már
erősen csavarom, felüvölt a fájdalomtól. Gyilkos tekintettel meredek a szemébe
és még erősebben szorongatom a farkát. A nyála folyik, úgy üvölt. Hátrább lépek,
csavarok egyet a kezén, hallom a kiugrott válla reccsenését. Sírva nyüszít, összegörnyed,
taknya keveredik a könnyeivel. Elengedem az ágyékát, a hajába kapok és
felrántom a fejét.
- Melyik kezeddel értél hozzá? – meredek az
arcába vészjóslón.
Csak jajgat, kérem,
kérem nyöszörgi.
-Ő is könyörgött? –
csattanok. - Ezzel értél hozzá? – rántom fel a kificamodott kezét.
Felsikolt, ahogy
ropognak a csontjai. A szájába gyömöszölöm a törött ujjait.
-Most már te is érzed őt
a testedben! – súgom.
Hátrébb lépek az
összecsukló férfitól, mert összehugyozta magát a fájdalomtól. A másik kettő is
a földön lapulva nyögdécsel. Lepillantok rájuk – Ha kell, legközelebb a
testőreim jönnek, és ők kemények lesznek! – lököm oda.
Lassan sétálok ki. A néma csöndben,
csak a nyögések hallatszanak. Kinyitom a kocsit papír zsebkendőért nyúlok, és a
kezemet törölgetem.
-Kezet kell mosnom – fintorgok.
Nem válaszol, csak kikerekedett,
csodálattól és hálától eltelt szemekkel mered rám.
Elhajtok egy drogériáig, közben egy
szót se váltunk, zavarodottan, összetörve kuporog mellettem. Az üzletbe nem
tökölök. Az első nőtől kérek egy intim lemosót, a legjobbat, mondom, nem
érdekel az ára.
Készségesen teszi a kosaramba. Segíthet
még, érdeklődik, előzékenyen.
Kamillás és levendulás papír zsebkendőt
veszek, szerinte az nyugtató hatású. Ugyan ilyen tusfürdőt és testápolót.
Némán kanyarodok a kollégium
parkolójába. Cigivel kínálom, bátran rágyújt, mert nem látnak be a sötétített
üvegen, zavarodottan kuporog mellettem. Csendben szívja a cigijét, csak a
combján terebélyesedő foltról látom, hogy potyognak a könnyei.
- Többet nem fognak bántani – fújom ki a füstöt.
Nyugodtan menj iskolába, nem lesz semmi baj.
-Mit csináltál velük? – suttog maga elé.
-Elmagyaráztam nekik, hogy engem
sértenek meg, ha téged bántanak! Megértették!
Félénken pillant rám. Az a néhány apró
szeplő az orra körül, csak még kedvesebbé teszi az arcát. Oldalról figyelem
bátorítóan rámosolygok.
- Ezentúl nekem szólj ha valami baj van! Ez itt
intim lemosó – teszem az ölébe a zacskót – a flakonon rajta van, hogy kell
használni. Az egyik tusfürdő szintén antibakteriális, zuhanyozz le, a hajad is
megmoshatod vele, és többé már nem lesz rajtad az érintésük.
Adok neki egy nyugtatót a
kesztyűtartóból.
-Ettől majd alszol egy jót. Holnapra
jobban leszel. Ezt pedig, hogy jó kedved legye – nyújtok oda egy kis zacskó
Raffaellót. - Neked vettem munka utánra.
* * *
Ehhez a részhez sok mindent tudnék mondani,
de inkább nem mondok semmit. :/
A legszánalmasabb ezekben a férfiakban,
hogy egy nővel szemben hatalmas az önbizalmuk és kegyetlenek. És
legyőzhetetlennek hiszik magukat, ha társasággal vannak. Aztán ha jön valaki,
aki kiemeli őket, és visszatámad, hirtelen gyáva kisfiúkká fejlődnek vissza és
elsírják magukat. Hirtelen oda lesz a harci kedvük, a bátorságuk és az
önteltségük elszáll akár egy kismadár. Egy megrettent hüppögő szarkupac marad
és már nem olyan acélos és fickós, mint mikor egy nőt rémisztgetett a késével.
.jpg)
