18. rész - Az idő amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat...

Foxi....

Leérettségiztem! Hát végre vége az iskolás éveknek! Szervusz élet! Most megismerkedünk és megküzdünk egymással mi ketten!

Mostantól nem kell reggel suliba mennem. Felszabadulnak a délelőttjeim, és én is!

Dolgozni fogok, hosszabb ideig chat-elhetek a lakásomért.

Körbenézek és kényelmesen leülök egy padra.

Most nem sietek. Ez a pillanat csak az enyém. Ünnepelek! Én csak így komótosan magányosan!

A szemközti bokrokban egy zajos verébcsapat hangosan veszekszik egy elejtett zsömlén. Hatalmas falatokat szakítanak le kis csőrükkel, izgatottan igyekeznek megkaparintani a testüknél nagyobb zsákmányt és bevonszolni a bokor tövébe. Megmosolyogtat a jelenet, pedig az élet című realityt láthatom madártársadalomban előadva. Harc az élelemért, a jobb vezető pozícióért. Nem mindegy, hogy hol helyezkedsz el a társadalmi hierarchiában a ranglétrán. Mégis csapatokban, családban élnek, mert veszély esetén, az egységben az erő!

A fáradt, poros lombkoronák közt átszikrázik a napfény. Megfürdetem az arcom benne, élvezem a melegét, a háborítatlan pillanatnyi békéjét az életemnek.

Szabad vagyok! Mostantól a magam ura. Nem kell többet tanulnom a buszon, nem kell izzadó tenyérrel aggódnom a feleltetéskor, és nem kell többé reszketnem, hogy felbukkannak az életemben az otthoniak.

Figyelem a boldog, felszabadult mosollyal kitóduló osztálytársaimat. A büszkeség könnyeiben fürdő szüleiket. Irigylem most is, mint mindig kívülállóként, a meghittséget az együttlétükben. A családi melegséget, az összetartozást, melyben sohasem volt részem.

Most hazamennek és ünnepelnek a családjukkal, és engem még csak fel sem hívott az anyám. Nem mintha kifejezetten várnám, vagy örülnék neki, de hát mégis csak az édesanyám….

Másra nem is számítok, de ő sem keres, mióta nem engedek a zsarolásának és nem küldök pénzt.

Itt ülök egyedül, és megint kívülállóként élem meg ezt a napot is.

Így jár az, aki nős ember szeretője. Büdös kurva, fogalmazna egyszerűbben apám.

Valószínűleg igaza van, hisz most is magányra vagyok itélve, ezen a fontos, megismételhetetlen érzelmeket kiváltó napon. Ő biztosan a családjánál van, talán játszik a gyerekeivel, vagy öleli a feleségét…

Kocsi fékez mellettem, felkaptat a járdára, és kipattan belőle, egy vékony, izmos, jóképű pasi. Kezében egy csokor vörös rózsa, impozáns vörös csipkeselyem csomagolásban. Nahát!

-      Sajnos elhúzódott egy megbeszélésem, pedig itt akartalak várni mikor kijössz – áll előttem kicsit lihegve, oldalra billentett fejjel, halvány mosolya játszik a szája szegletében. – Tessék, ez a tied! Otthon tedd majd vízbe. Vigyázz vele, nagyon különleges csokor!

-      Köszönöm – veszem át meghatottan, és elgyengülve simulok a mellkasára, ahogy átölel, magához szorít egy pillanatra, és egy futó csókot lehel a számra.

-      Egyébként lehet ünnepelni? Sikerült? –vigyorog.

-      Hát persze! –nézek rá kicsit flegmán, felszabadult magabiztossággal. Itt van! Hát mégiscsak számítok neki!

-      Akkor gyere! Ma elviszlek egy különleges helyre. Ez a nap rólad szól, csak a tiéd!

-      Így? –nézek végig a matrózblúzomon és a rövid fekete szoknyámon.

-      Nem, még hazaugrunk. Ötleteket ad nekem ez a ruha – néz végig rajtam mosolyogva.

Ugrottunk! És ha már ott voltunk feküdtünk is!

-      Mi lesz a csokorral? – kérdi már másodszor, mikor frissen letusolva kijövök a fürdőből. Elégedetten gusztálgat, feje alá tett kezekkel lustán pihenget az új franciaágyamon.

Bizony berendezkedtem már. Van szekrényem, tv és egy pici konyharészem tűzhellyel, hűtővel. Tökéletes, egy igazi álomlak számomra!

-      Vízbe teszem, amíg lezuhanyozol – próbálom mozgásra bírni, mert éhes vagyok, vacsorát ígért, és egyáltalán nem úgy tűnik, mintha nagyon akaródzna neki felkelni.

-      Te egy hajcsár lettél – mászik ki műnyögdécseléssel – kimerített a szex, mert olyan vadmacska vagy – kulcsolja át a derekam és újra a számra csókol.

-      Te kimerültél, én megéheztem – ölelem át a két karommal a nyakát és húzom magam felé.

-      Ha éhes vagy, ne csináld ezt, különben visszafekszünk – bontakozik ki az ölelésemből és mosolyogva indul a fürdő felé.

Kezembe veszem a csokrot és megbámulom, a vöröslő karcsú rózsafejeket. Gyönyörű szép, hosszúszárú vörös rózsabimbók, vörös-arany csipkébe öltöztetve. A díszes csomagolás, csak a szárak feléig ér, és a sötétzöld levelek közt tekeregve, egy aranylánc csillan fel szikrázva, a lemenő nap fényében.

Rábámulok, hirtelen anyám és a bányásznapok jutnak eszembe. De ez nem ízléstelenül vastag, és a végén nem egy tűzzománc madonna lóg, hanem egy nagyon szépen megmunkált szűz csillagjegyet ábrázoló női alak.

A ledér hölgy ruhátlannak tűnik, ahogy térdepelve egy babérkoszorút emel fel a jobb kezével. Nagyon szép domborított medál, akár egy aprócska szobor. Néha határozottan meglep, ennek a kemény férfinak a lelke mélyén megbúvó figyelem, és intelligencia. Szűzjegy babérkoszorúval! A horoszkópom, a győzelem jelképével a ballagásomra.

Hát kell ennél több?

Csak bámulok rá, összefutó könnyeim mögött lassan elmosódik a kép. Nem tudom mit tegyek, még sosem kaptam ékszert senkitől.

Akár egy holdkóros indulok a fürdő felé. Megállok a zuhany előtt, nézem, ahogy áll a vízsugarak alatt és mosolyog rám.

-      Köszönöm – suttogom és felé tartom a láncot. Hagyom, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon.

Elveszi. Mellé lépek a vízbe, megfordulok és elhúzom a hajam, hogy a nyakamba akaszthassa.

Megfordít, megcsókolja a medált a nyakamban, aztán a mellemet. A szájába veszi, gyengéden megszívja, kezével besimogat a combom közé. A fejem koppan a műanyag kabin falán. Teste követelőzőn feszül nekem, szinte durván hatol belém. Megfeszült izmain csordogálnak a vízcseppek. Felnyom a falra, a fenekem alá nyúl, és a csípőjére ültet. Durva kemény mozdulatokkal mozog bennem, lihegve, hörög, teljesen megőrjít. Felsikoltok, és a nyakára borulok a ránk omló vízpermetben.

-      Hozz valami dzsekit is – néz végig rajtam.

-      De hát nincs hideg.

-      De lehetnek szúnyogok – titokzatoskodik.

Világos csőfarmerben megyek és egy spenót zöld pólóba. A lánc megcsillan az anyagon, én meg állandóan lebámulok rá. Olybá hatok, akár egy bólogató retró kutya a kocsik ablakában.

A Duna parton parkírozunk le. Csodaszép kivilágított hajóra vezet fel. Lobogó fáklyák fénye játszik a gyenge szélben, végig a feljárón, és körben a hajó korlátján. Egy öltönyös férfi, már a feljáróhoz elénk siet. Kiakasztja a vékony láncot, melyen egy „Private” táblácska imbolyog, és hajbókolva előre enged.

-      Lizoniczki úr már kész az asztala –kísér minket a színpad és a korlát közelében, csodálatosan feldíszített egyetlen asztalhoz.

A zenészek játszani kezdenek, ahogy megpillantják. A pincér futva hozza a behűtött pezsgőt.

-      Azonnal érkezik a vacsorájuk uram! – hajbókol.

-      Ha azt mondod, ez a hajó is a tied a Dunába vetem magam.

-      Nem kell ugranod – nyúl a kezemért és a táncparkettre húz – nem az enyém csak ismernek – öleli át a derekam. – Te vagy az enyém…és többet érsz ezer hajónál!

Hozzásimulok, teljesen elernyedek a boldog meghatottságtól. Derekamat ölelő keze állandóan simogat, néha letéved a fenekemre. A zenésznek meglepően jó hangja van, és hihetetlen figyelmes. Sikeres érettségimre való tekintettel, a Queen-től énekli a We are the Champions-t.

-      Hát mégis csak van nekem is szép érettségi bulim – suttogom a fülébe, ma már kitudja hányadszor könnyben úszó szemmel.

Nem szól semmit, csak mosolyog. Máskor szigorú meleg barna szemei, jóságosan ragyognak. A zene végén kézen fogva húz az asztalhoz, ahol a már ránk várakozó pincér, lepattintja a pezsgő dugóját, és ügyesen tölt a felhabzó italból, a két karcsútalpú pezsgőspohárba, majd a Lizó bólintását elkapva elsiet.

A következő pillanatban hatalmas ropogással rakéta száll az ég felé, és csodálatos tűzijátékot varázsol a sötét égboltra. A Duna vize csillogva tükrözi vissza, és a lehulló fénycsillagok úgy festenek a vízen, akár milliónyi aranyló virágszirom.

-      Ez a tiéd Foxi! Ma minden érted van! Megérdemled! Gratulálok! – koccintja a poharát az enyémhez és belekortyol.

Én nem tudok, mert görcsösen igyekszem visszatartani a zokogásom. Csak bámulok felváltva az arcába, és a szűnni nem akaró, megújuló csodás robbanásokra az égen. Tudom, hogy az arcomon lecsorgó könnypatakban is tükröződnek a világító szikrák, de nem érdekel.

Hozzá simulok, érzem a szívverését és boldog vagyok. Olyan boldog, amilyent csak ritkán érez az ember. Belesajdul a szívem, ebben a percben a világon mindennél jobban szeretem őt!

„Mi egy úszó bárka vagyunk! Én vagyok a kapitány és ti a matrózok. Ott int meg köröznek a cápák. Ha összedolgozunk, és jól kormányozzuk a hajónkat, nem navigáljuk sziklának, nem kapunk léket, és nem süllyedünk el….”

Később, az évek folyamán valahányszor hallottam a példabeszédét, a csapatépítő tréningek alatt, ez az este jutott eszembe, mely megváltoztatta az érzéseimet iránta.

Addig csak szerettem. Tiszta fejjel tudtam, hogy nős, hogy nem várhatok semmit tőle, és nem is hiszem, hogy akarna valamit egy ilyen zavarodott kis falusi csitritől, mint én.

Elfogadtam, a kiváltságot, hogy tetszem, hogy kellek neki, és ez által az életem könnyebb. Segít, hogy pénzhez jussak, hogy egyszer majd megalapozzam az életem, és visszailleszkedjek a normális társadalomba. Most pedig védelmet nyújt az éjszakában önmagukból kivetkőző állattá lealacsonyult, a normális társadalomban úriemberként viselkedő, fontos tisztségeket, egzisztenciákat betöltő férfiakkal szemben. Hálás voltam ezért és szerettem!

De ezen az éjszakán szerelmes lettem! Halálosan és megmásíthatatlanul. És a szerelmes ember, nem gondolkozik tiszta fejjel, az érzései vezérlik, nem az esze!

És nem csak én lettem szerelmes! Bár ezzel akkor még nem voltam tisztában, sőt utána se jó ideig. Bizony a nagy Lizoniczkyt is utolérte Ámor nyila, és megfeledkezett az óvatosságról. Egy egész hajót kibérelt kettőnknek, és olyan tűzijátékot rendelt nekem, amit a rakparton csapatokba verődve, ujjongó felhördüléssel bámultak a járókelők.

Hogy mi volt a fordulópont a kapcsolatunkban? Talán ez a nap…nem tudom biztosan. Az viszont egészen biztos, hogy egy augusztusi napon, elindult a sors szekere, és kerekei kegyetlenül zúztak össze mindent, ami szép volt és gyengéd! Kíméletlenül rohant velünk a megváltoztathatatlan véres végzet felé.

A késő őszi indiánnyár hőségében érdekes kalandba keveredtem. Szokásomhoz híven kicsit elkésve rohantam a bárba, nem figyeltem, csak futottam árkon-bokron át. Mindig lapos cipőt hordok az utcán, tangapapucsot, vagy balerinacipőt, a rossz időben meg sportcipőt, vagy lapos csizmát. A bárban épp elég a magas sarkúból. Mostanra már stabilan járkálok benne, de hazudnék, ha azt mondanám kényelmes egész éjjel.

Szóval vágtatok egy fehér cseppnyi forrónaciban, és egy pántnélküli mentaszín topban, fehér fonott tangapapucsban a legalább 40 fokban. A nagyméretű fehér vászontáskámban kotorászok ásványvíz után. A buszon nem volt légkondi, már majdnem eldőltem, de egy angol turistacsoportból néhány férfi, hatalmas Milka szemekkel meredezett a melleimre, ezért inkább szomjaztam, és fellöktem a napszemüvegem a fejemre. Ráadásul egyszerre szálltunk le. Igyekeztem elkeveredni mellőlük, ezért a nagy sietség.

Kedvelem a nagyméretű táskákat, mert belefér egy váltás bugyi, pipere és sminkcucc, és egy hosszú póló, ami ruhának is hordható, víz és csoki, az időnként orvul rám törő éhség ellen.

A lányok rémtörténetei miatt hordok ennyi mindent. Néha összevagdalják vagy leöntik a másik ruháját, hogy majdnem meztelen, táncos ruhában menjen haza, és megszégyenüljön. Általában azokkal teszik ezt, akik megjátsszák magukat, hogy nekik férjük van, meg boldogok és, hogy imádja őket az ő pici uruk. Aztán fél óra múlva meg kimegy, a szomszéd hotelbe dugni az első vendéggel, aki pénzt kínál érte. Mi csak onnan tudjuk, hogy van ilyen bevállalós lány, ha látjuk, hogy az egyik pultos elkíséri. Kint a szállodában, ha végeztek, neki fizet a vendég, aztán együtt visszajönnek. Záráskor a lány megkapja a százalékát. Nem kevés pénzt, ha lezavarnak egy ilyen menetet, de nekem azt mondta a Lizó, ha megtudná, kitekerné a gizda nyakamat, pedig csak a pasim, nem a férjem.

Nem értem, hogyan engedik, fel nem foghatom, hogy tűrik el a férjeik, élettársaik, hogy idegen férfiakkal pénzért létesítsenek szexuális kapcsolatot, aztán este velük is ugyanúgy ágyba bújnak. Ráadásul némi extráért, némelyek, a gumi nélküli szexet is bevállalják.

Főleg férfi oldalról nem értem. Apám őrjöngött, hogy megcsalta anyám, ezek meg elfogadják, hogy így tarja el őket a feleségük. A sok pénzt, a gondtalan életet könnyű megszokni, csak a férfiúi önérzetet kell betenni a szekrénybe, szorosan a gerincük mellé. Nem értem!

Pedig így van, számtalanszor hallom panaszkodni a lányokat, hogy a párjuk elszedi még a bugyi pénzüket is. Próbálná csak tőlem valaki! Megkapná ajándékba a gipszet a törött kezére! Grátisz!

Szóval jókora tömött tatyóval járkálok, ezért átteszem a nyakamon a szárát, ami a melleim közt fut végig. Eléggé kirajzolódik a mellem körvonala, a pasik meg üveges szemekkel bámulják. Laci szerint, talán ha hordanék melltartót, ez a mindennapi atrocitás elkerülhető lenne.

De utálom, mert nem kapok benne rendesen levegőt. Még a suliban próbálkoztam vele, de ott is csak tátogtam a légszomjtól, mint a partra vetett hal. Kevés asszonyt ismervén, Márti nénit kérdeztem meg ezzel kapcsolatban is. Megnyugtatott, eleinte őt is ideegesítette, sőt most is az első, hogy leveszi, ha haza ér.

-      A melleim úgy állnak, mint a Kheopsz- piramis, nem kell szégyellnem! Akkor meg mindek erőlködjek?

-      Mert megbámulják – jött a válasz.

-      Bámulni lehet, de aki hozzá nyúl, majd a kezébe kapja a golyóit!

A fene nagy elmélkedésből, dühös ordibálás és, jól hallom? Orosz és angol szitkozódás ránt vissza a valóságba.

Ijedten felrezzenek, és ahogy körbepillantok, azt látom, hogy mindenütt szőrmebundás, és szőrme usankába öltözött emberek bámulnak dühösen rám.

Most mi van? Csak nekem van 40 fok?

Egy férfi idegesen rohan felém, és angolul káromkodik. Kicsit sem válogatja meg a szavait, de látom már a síneken guruló nagy kamerákat, meg a kézi felvevőkkel rohangászó kameramanokat is. Teljes a zűrzavar, a pamacs mikrofont a fejem felől húzzák vissza, úgy tűnik, egy filmforgatásba gyalogoltam bele trampliként, alig valamicske ruhában.

-      I’m really sorry! – szabadkozom. – Nagyon sajnálom!

Lekapom a napszemüvegem és riadtan igyekszem elhagyni a területet.

-      Hi! – szólít meg egy ércesen kellemes férfihang.

Lepillantok és kimeresztem a szemem. Ő meg oldalra hozódó mosollyal a száján, a félig üres ásványvizes üvegre pillant, és az asztalára mutat.

-      Would you like a drink? (Szeretnél egy italt?) – és rábök, egy jégkockával megtömött kancsót. – Limonade!

Látszik az eddig unott arcán, hogy jól szórakozik, a felbolydult hangyabolyhoz hasonlító, eszeveszetten rohangászó stáb láttán.

Továbbra is meredezek a kopasz arcába, és el sem akarom hinni!

-      Yes – nyögöm butácskán. Naná! Ki nem hagynám!

-      Bruce – nyújt kezet.

-      Foxi – tátogok meredezve. – Whow – nyitom nagyra a szemem, hogy lássa, tudom ám, mekkora szerencse ért.

-      Fox? – nevet fel. – Well that’s good! (Hát ez jó)

A mögötte álldogáló pincér már szolgálatkészen pattan és tölt, egy párás oldalú karcsú pohárba.

Engedelmesen lehúzom, teljesen kimegy a fejemből a Lizó féle oktatás első pontja, a soha ne fogadj el idegentől italt, ha nem előtted bontják ki. De hát most csak nem fenyeget semmi veszély…

Gyúrok egy kicsit a következő mondatra, és összeszedem minden bátorságomat.

-      Can I get your autograph? (kérhetek autógrammot)

-      No problem – nyúl a pincér tolláért.

Gyorsan kiveszem a hotel nevével díszített szalvétát a poharam alól. Nedves karikát rajzolt rá a talpa, tökéletes bizonyítéka, az együtt elfogyasztott italnak. Hogy csak limonádé volt, arról majd mélyen hallgatok!

-      Here! – nyújtom felé a szalvétát.

Felnevet. Érti a szitut.

Ez a pasi határozottan sármos, levette, hogy dicsekedni fogok vele.

-      For whom? – érdeklődik előzékenyen.

-      For Laci – mosolygok rá elégedetten.

-      That’s OK – nyújtja át a szalvétát.

-      A photo? – szorongatom elszántan a telefonom, mert a rendező csípőre tett kézzel, türelmetlenül álldogál az asztal mellett, és nem túl kedvesen méreget. Azt gondolnám, a következő horror filmjének első áldozatát látja bennem.

-      Yes! – nevet fel és egy cseppet sem zavartatja magát.

Gyorsan átlibbenek az oldalára, amíg meg nem gondolja magát, és félénken nyújtom a telefonom a melankolikusan álldogáló, megkövült arcú pincérnek. Remélem, nem hagyja le a fejünket!

-      I have to go. (mennem kell) – egyenesedik fel Mr. Willis mellőlem.

-      Thanks! Bye-bye! – köszöngetek lelkesen.

-      You’re welcome – hagy magamra egy szívesennel.

Én is szívesen megbámulnám még, de a biztonságiak határozottan kiterelnem a forgatás környékéről.

Nem számít! Nagy zsákmányra tettem szert! A Lizó mániákusan gyűjtögeti az autógrammokat. Főleg a bárban megfordult vendégektől, mikor már olyan vidámak, hogy megfeledkeznek az óvatosságról. Elég jelentős gyűjteménnyel rendelkezik már, de Bruce Willis-től még nincs, és tudom, hogy kedveli a színész filmjeit!

Boldogan kocogok.

-      Mit hoztam neked! – robbanok be az ajtaján. – Elnézést – hervad le a mosoly az arcomról. Nincs egyedül. Egy valamicskével fiatalabb férfival néz, nem éppen vidáman farkasszemet. Ahogy egymás merednek, határozottan úgy látom, mintha hasonlítanának. – Bocsánat…sajnálom – dadogok és igyekszem sietősen behúzni az ajtót.

-      Gyere be! – dörren a hangja. – Késtél! Kivi már megy!

Néhány másodpercig még meresztgetik egymásra a szemeiket, aztán az idegen férfi kézfogás nélkül dühösen meglódul. Mielőtt kifordul az ajtón, egy pillanatra megáll, és rám mereszti a szemét.

A tekintetétől görcsbe ugrik a gyomrom. Szinte éget a világos pillantása. Nem tudom miért, de nagyon rossz érzés jár át tőle. Gonosz mosoly bujkál a szája sarkában, nem tetszik amit látok, taszít az átható pillantása.

Jéghideg, hihetetlen világos szemek. A víz kiver tőlük, és hirtelen, a nagy hőség ellenére, fázni kezdek.

Csak a szeme miatt, nyugtatgatom magam, ronda világító kék szemei vannak, akár az apámnak….

-      Ne haragudj – nézek aggodalmaskodva a Lizóra, és idegesen toporgok, amíg bezárja az ajtót a távozó után.

Nem merek hozzá lépni, félek rosszat tettem, hogy így rájuk törtem kopogás nélkül.

Ő lép hozzám.

-      Ne ronts rám így többet kérlek – ölel magához. Nem is hagy szóhoz jutni, szája az ajkamra, keze a fenekemre tapad. –Ma veled maradok – csókolgatja a nyakam. Felnyög, mikor megmarkolom a farkát.

-      Nagyon meg kell dugjalak…4 napig nem foglak látni.

-      Elutazol? – meredek rá, egy pillanatra kiesve a csábító szerepből.

-      Igen – veszi két kezébe az arcom, és még egy utolsó csókot nyom rá. – Tárgyalnom kell a bár szerződéshosszabbításáról. Kornélt is magammal viszem. Mi volt ilyen fontos? – billenti oldalra a fejét és fürkész kíváncsian.

-      Ja igen! Nézd mit hoztam neked! – lobogtatom meg a szalvétát.

Mosolyogva nyúl érte, csodálkozva betűzgeti, és felnevet a mosolygós smile, meg a loboncos farkát csóváló, kedves kis ülő róka láttán. Bizony, Mr. Willis roppant kreatívnak bizonyult.

-      Hát ez meg honnan van?

-      Belegyalogoltam a forgatásba….képzeld talpig bundákban meg sapkákban rohangásztak szegények, ez a Bruce meg ott ült a hotel teraszán. Mögötte egy pincér töltögette a jeges limonádét, és az arcából kiindulva, törölgette az izzadságot a művészúr homlokáról, egy másik pasi, meg roskadozva tartotta a bundáját. Gondolom csak akkor ugrott bele, ha jelenése volt, addig ott kortyolgatott az árnyékba. Majdnem felbuktam benne, erre meghívott egy limonádéra. Látod! Az a lenyomat ott a poharamé! Na, milyen vagyok hozzád? Ide süss! – mutatom a közös fotót a mobilról. Egymás mellett vigyorgunk, sőt még hozzám is dugja a fejét. Teljes kopaszságában tündököl a képen, rendes volt a pincér.

-      Te Bruce Willies-szel limonádéztál? – kapkodja a képről rám a fejét és megint vissza.

-      De csak a te kedvedért! – csókolok most én a szájára.

-      Bekereteztetem és kiteszem a falra – pillant az autógramm gyűjteményes képek felé.

-      Hát volt már itt néhány híresség! Nem véletlen….jó a főnök! – hízelkedek, de most nem veszi a lapot.

-      Amíg távol leszek, ez a pasi lesz veletek, aki itt volt az imént.

-      Kiráz a hideg tőle! Ki ez?

-      A neve Kivi, többet nem kell tudj róla. Vigyázz vele…..nem jó ember.

-      Akkor minek hozod ide?

-      Mert tartozom érte valakinek…..egy  számomra nagyon kedves embernek. Kap egy esélyt! Többet nem, de itt nem látod többet. Majd egy másik bárba teszem. Most már nincs rá időm, ide meg kell valaki, amíg nem vagyunk itt Kornéllal. Itt jók a kidobók, akár Johnyra is rábízhatnám a bárt erre a pár napra. Az is volt a tervem, de most kipróbáljuk ezt a Kivit. Kerüld el, nem akarom, hogy beszélgess vele, nem akarom, hogy megismerjen! Jobb lenne, ha addig otthon maradnál, és pihennél.

-      Azt már nem, dolgozni akarok!

-      Rendben! Akkor meg térj ki előle. Ha gond van ott lesz Johny, ő vigyáz rád!