LunaVilága3 - Vörös vihar: 3. rész - Minden ember mögött van egy történet...

Sziasztok!

Megérkeztem végre a következő résszel!:)
Volt némi probléma, nem tudom mi lehet velem, de a közelemben minden számítógép/laptop elromlik!:/
Egyszerűen lefagynak és nem mozdulnak semmit. Azt mondják túl vagyok töltődve, és sok bennem az energia!:) Tönkre vágtam a laptopom, a gépem és bent az irodában anyu gépét is. Apu gépén van a banki program meg ilyenek, ahhoz nem mertem nyúlni.
Most megpróbálom a másik, Kisus törit is megírni, ha előbb nem holnapra, aztán elmesélem milyen hetem volt!:)
A helyesírási hibákért, bocsi, csak angol menüs gépem sikerült életre keltenie Nyúrgának. Ez mindent aláhúz pirossal!:)
Mindenkinek, minden elmaradásom igyekszem pótolni, ahogy időm és gépem engedi!:)
Ebből a töriből van néhány kész részem, azért ide jöttem először. Talán holnap is hozok újat.
Jó olvasást!
puszi, Luna

Maya…

Jó ideig nem láttam őket, a családomat!

A megyeszékhely leánynevelő intézetébe kerültem. Lelkileg sérült voltam, kívül tüskés mint egy kaktusz, miközben belül folyton rettegtem. Tudtam, hogy rettenetes lesz, kínozni fognak meg verni, és nem lesz mit ennem, nem lesz ruhám és talán iskolába se járhatok….mindig ezzel rémisztgetett anyám, ha dacoskodtam és nem akartam helyette elvégezni a házimunkát.

De nem volt annyira gáz, év vesztes hetedikesként, szinte a legnagyobbak között voltam, mert a középiskolás lányok az épület másik szárnyában voltak elszállásolva. Ott már csak női nevelők felügyeltek. Négyen aludtunk egy szobában, mégis sokkal jobban éreztem ott magam, mint a bátyámmal közös belső szobában, ami a kertre nézett. Volt saját szekrényem, és ruháim is. Nem kellett mosnom, se főznöm, nem voltak állatok, se kerti munka.

Nehezen rázódtam bele a mindennapokba. Eleinte már hajnalban fent kuksoltam és csak bámultam meredten a plafont. Megszoktam, hogy korán kelek, mert az állatok nem voltak tekintettel, se fáradtságra, se hasfájásra, se hétvégére, se szünetre. Ha feszített a kecske tőgye, recsegő hangon mekegett, és ha felverte a bátyámat, arra ébredtem, hogy a párnával püföli a fejem. Anya kávé mellett pöfékelve ábrándozott, a frissen tupírozott hajában és a feketére rajzol szemével, csak a tesóm elé volt hajlandó valami reggelit lökni.

Fura, de mégis az állatok meg a szabadság hiányzott a legjobban. A csavargás a tópartján, meg a rét, ahol napestig bóklásztam, aztán hanyatt feküdve bámultam a tova úszó bárányfelhőket, és próbáltam valami alakot beleképzelni a hullámzó puha fehérségükbe. A tarka pillangók, a szöcskék, amire nagyokat nevetve vadásztunk a Dodi bácsival, mert szerinte az élő csalinál nincs is jobb, és a tücskök önfeledt, hangos ciripelése.

Unatkoztam és feszültté tett a semmittevés. Időbe telt míg rádöbbentem! Itt a soha vissza nem térő alkalom! Rengeteg időm van, és mostantól mindet csak magamra meg a tanulásra fordíthatom.

Csak a félelem maradt a társam. De most már nem apámtól, hanem a többiektől. A kemény magtól.

Az intézet 2 dolgot vett el tőlem, a szüzességemet és az álmaimat. Egy nevelő célzatú zuhanyzós verés után, felszakadt szájjal, lila monoklikkal, mereven ragaszkodtam, az elcsúsztam verzióhoz. Nem köptem, ez egy jó pontnak számított.

Nem kellett sokat verekednem, otthon én lapátoltam be a szenet a pincébe, és a kertet is én kapáltam. Megkeményedett a tenyerem a lapát meg a kapa nyelétől, és lehet, hogy nem ütöttem akkorát mint az apám, de ha odavertem, azt megérezte mindegyik. És én ütöttem, hogy életben maradjak, minden vélt és valós sérelemért!

Meglepődve fedeztem fel, hogy milyen jó a mozgásom. Sokat táncoltunk meg énekeltünk. Ott az intézetben mindenki arról álmodott, hogy jön egy valóságshow, vagy vetélkedő, ahol hirtelen felfedezik és világhírű lesz, aztán bejárja a világot, és elkápráztatja a csodálatos tehetségével. Hát gyakoroltunk nagy lelkesen.

Magányosak voltunk és szeretetre éhesek, de csak hárítást, és szabályokat kaptunk. Nekem jó volt úgy, tökéletesen megfelelt. Láttam milyen, ha egy lány jobban kötődik a nevelőjéhez, és az hirtelen leszámol, mert férjhez megy, vagy gyermeket vár, és otthon marad, esetleg áthelyezik. Ezek a lányok reggelre felvagdalt csuklóval a járási kórházban végezték.

Én nem akartam kárt tenni magamban, eleget vertek már. Megfogadtam, hogy nem fogok senkihez se kötődni, nem fogok szeretni, nem kell se barátnő, se barát.

Egyszer volt egy nyuszim. Sok nyulunk volt, de ő különbözött a többitől. A mamája sok kölyköt ellett, és őt ellökte magától. Nem volt elég cicije a szoptatáshoz, így kilökte magától a leggyengébbet, a legelesettebbet. Szegény csak nyüsszögött, olyan pici volt. Akkoriban szünet volt, nem kellett iskolába mennem, így volt időm otthon bíbelődni vele. Nem sikerült volna, akármennyire is igyekeztem, de a Dodi bácsi csodákra volt képes. Azt mondta, hozd csak ide kis ebihalam a kis csupaszt. Aztán fogta a nyivákoló szőrpamacsot, és döbbent csodálkozó szemem láttára, a kiscicáit szoptató anyamacskához lépett, és gyengéden rátuszkolta, az egyik cicijére, a kis lelencet. Hihetetlen volt, de Koska cica befogadta. Míg anyáék dolgoztak és nem volt más dolgom, órákon át bámultam a kis családot, ahogy a mostoha cicamama mosdatja a kis nyuszit.

Tappancs úrnak neveztem, mert eleinte csak hatalmas lábacskái nőttek. Nehéz gyerekkorából mindössze annyi maradt vissza, hogy az egyik fülecskéje folyton lefelé konyult. Tappancs úr mindig ott szökdécselt a nyomomban, egészen addig, míg egy reggelen anyám gonosz mosollyal őt nyújtotta felém.

Már nem élt, mindig konyuló fülecskéje, élettelenül lógott a másik mellett. Magamhoz szorítottam az élettelen testét és remegve a visszafojtott zokogástól, átbújtam vele a hiányzó kerítésléc helyén. Képtelen voltam megnyúzni. Dodi bácsi elvette tőlem és elvitte, én meg csak zokogtam Koska cicát ölelgetve. Aztán megköszöntem és átvettem a megnyúzott feldarabolt Tappancs urat. Haza vittem és megsütöttem. Az ebédnél egyetlen falat se ment le a torkomon, és nem sírtam mikor apám, meg a Karesz egymást túllicitálva kínálgatták a combját, és gúnyosan makogtak, nyuszi hangot utánozva. Anya nevetése a csillárig futott, aznap az esti sörük mellett mind rajtam nevettek. Nekem nem volt kedvem, rosszul voltam. Több kiló cseresznyét befaltam ebéd helyett, dühömben. Egész éjjel hánytam és a fájdalom szaggatta a szívem, de többet nem sírtam előttük. Soha többet…

És kedvencem se lett többet, pedig a Dodi bácsi kínált egy kiscicát, de nem akartam őt döglötten találni az ablakom alatt….

Senkire sincs szükségem, úgy is magam maradok, és a bajban egyedül csak magamra számíthatok.

Ugyan miért is álltatják magukat ezek itt, hogy valakit is érdekel a sorsuk? Gondoskodnak rólunk, figyelnek ránk, mert ez a munkájuk. Nem egy szeretetre éhes gyerek vagyunk nekik, hanem egy elvégzendő feladat, amiért fizetést kapnak! Miért szeretne minket egy idegen, ha a családunknak nem kellettünk?

Hülyeség, és én nem vagyok hülye. A bátyámhoz képest meg egyenest atomtudós.

A kisebb gyerekekhez vonzódtam. A lányokhoz, akiket megvertek a közös iskolában az otthonról, tiszta ruhában, jól tápláltan, búcsú puszival elengedett, elkényeztetett fiúk. Állandó céltáblámmá váltak. Kegyetlenül büntettem és ha túlerővel kerültem szembe, jobban futottam az agárnál.

A Rozsdás név kicsit megkopott, jobbára csak vörös kurvának hívtak, főként a fiúk. Nem érdekelt! Ugyan miért fájna? Apám is így nevezett.

Az intézetben hamar befogadtak maguk közé a lányok. Elfogadták, hogy nem iszom, és a drogokról se akarok hallani. Viszont a cigi, az életmentő idegnyugtató és stressz oldó lett. Nem voltam vezér, de mindenki tudta, jobb, ha kikerülnek.

Megérkezésem 5 hetében levezettem egy szülést a zuhanyzóban. Sokat segítettem a birkáknál, kecskéknél meg a disznóknál, és Dodi bácsi is mindig átszólt nekem, ha ellett a Zirka nevű tehén, ami magyarul csillagot jelent, és Zirka a homlokán viselte a jelet. Tudtam, hogy megy, vagyis, hogy nem kell aggódni, a természet tudja a dolgát.

A bátyámról olvastam aznap a helyi lapban. Nem sikerült bekerülnie a megyei csapatba, szerintem már látszott a fején, hogy alkoholista. Nagyon modorosan beszélt, úgy hiszem, ebből egy szót se ejtett ki soha eddigi életében a száján. Megköszönte a törődést és a szeretetet a szüleinek, az iskolájának, az egyesületének, és az edzőjének. Mindenkit felsorolt még a kutyánkat is, csak engem felejtett ki. Fénykép volt róluk, a boldog családról. Ölelkező mosolygós anyu, meg apu, az ő büszkeségükkel.

Nem tudtam aludni egyre csak a képen járt az eszem, gondoltam kilopakodok és a WC elszívok egy cigit, meg olvasok. A zuhanyzó felől elfojtott nyöszörgést, nyögdécselést hallottam. Reménykedve, hogy nem egy nevelő titkos légyottját leplezem le, bekukucskáltam. Ott feküdt az egyik nyolcadikos és tiszta vér volt körülötte a zuhanyzótál. Már látszódott a gyerek feje.

- Ne hagyj itt! – könyörgött nyüszítő félelemmel az arcán. Én nézhettem így apámra, mikor levette a nadrágszíját. – Meghalok! – nyögte.

Letérdeltem mellé és segítettem. Szétrágta a száját, hatalmasakat nyögött. Legyűrtem az undorom, a lába közé nyúltam, és tartottam a tenyeremen az apró véres és magzatmáztól foltos testet. Lassan jött kifelé és fordul meg. Előbb a feje bukkant ki, véres volt, apró barna pihék tapadtak a koponyájához, és kicsit deformálódott. Aztán előbukkant a válla és onnan már kicsusszant az egész teste. Felemeltem és a hasára fordítottam. Lila volt csak nyöszörgött. A tenyeremmel megdörzsöltem a hátát, ahogy a disznókét, vagy a kiskutyákkal tettük. Ettől kicsit megélénkült, és felsírt. Ijedtemben a szájába nyomtam a mutató ujjam. Rácuppant és megnyugodott. A csaj viszont begőzölt, meg akarta fojtani a picit.

- Elássuk nyöszörögte – senki se jön rá – azt se vették észre hogy terhes vagyok. Itt a szuterén kulcsa, elloptam, ott ki lehet menni az udvarra.

Mondtam neki oké, csak feküdjön nyugodtan majd én elintézem. Még meg kell szülje a magzatlepényt, és ha abból bent marad valami, vagy elvérzik, vagy megy a kórházba. Egyszer nekünk is le kellett vágni az anyamalacot, mert benne maradt valami és belázasodott. Az állatorvos mondta, hogy nem jött ki rendesen a méhlepény és vérmérgezést kapott. Anyáék gyorsan levágták, és a húsát eladták a városiaknak.

Ettől kicsit megszeppent és nyugton maradt. Kirángattam a melegítőmből a madzagot és amennyire csak tudtam elszorítottam a köldökzsinórt. Rájuk zártam a férfizuhanyzó ajtaját, aznap nem volt csak nő tanárunk, éjszaka ide nem jönnek be. Visszarohantam a szobámba és kerestem egy ollót, egy tiszta bugyit, meg egy fehér pólót.

Mikor visszaértem, a lány újra görcsösen összerándult, felnyögött és megszülte a méhlepényt.

Elnyiszatoltam a köldökzsinórt és a pamut bugyimmal, amennyire tudtam, kitisztítottam a száját, meg az orrát. Nem tetszett neki, újra nyekeregni kezdett. Visszadugtam az ujjam a szájába, aztán betekertem pólómba. Vigyáztam, ne legyen a pólón semmilyen árulkodó jelzés, címke, vagy pecsét.

A lány csak feküdt mozdulatlanul, lehunyt szemekkel, akár egy halott. Haja csatakosan tapadt a fejéhez, arca hófehér volt, szemei alatt fekete karikákkal. Ahogy rám nézett, láttam, hogy a szemei bevéreztek az erőlködéstől. Nyitott szemmel nyomott. Teljesen kimerült, szinte mozdulni sem tudott. Bármit tehettem volna, nem ellenkezett, úgy nézett rám, akár a megváltóra.

Mondtam neki elrendezem a csecsemőt aztán visszajövök. Tudtam, hogy van kihelyezett inkubátor a kórházban. A családom alatti cikkben erről írtak. Véres, csúszkáló pizsamában és papucsban rohantam a pincébe, onnan ki az utcára. Lám, milyen jó hasznát vettem most az otthoni meneküléseimnek. Csak egy saroknyit kellett futnom, addig nem fázhat meg, gondoltam magamhoz szorítva, a nyugodt kis testet.

A kórház bejárati kapujánál volt kialakítva a helye. Egy műanyag redőny takarta, a belsejében útmutató volt felragasztva, sőt még rajzokkal is segítették a használatát.

Óvatosan belehelyeztem csak pislogott rám gyűrt arccal, álmos, dagadt kék szemekkel. Már egészen szépen kikerekedett a feje, csak a szülőcsatorna nyomta meg egy picit. Szép kisfiú volt.

- Minden rendben lesz, olyan helyre kerülsz majd, ahol már nagyon vágynak rád, és szeretni fognak! – súgtam neki. – Neked jobb sorsod lesz mint nekünk, biztos vagyok benne, te csak ne féljél, legyél jó, és ne bömbölj sokat.

Ahogy rácsuktam a tetőt megszólalt a jelzőrendszer.

Visszanyargaltam, segítettem lemosakodni a szédelgő lánynak. Felvett egy hálóinget, egy betéttel a lába között betámogattam az ágyába. Ha vérezni kezd és lebukunk, engem is becsukhatnak, futott át az agyamon. Szerencsére eddig erre nem is gondoltam. Adtam neki inni, és mondtam visszajövök, megnézem.

Kirohantam a zuhanyzóba és a szemetes nejlonnal felszedtem a földről a méhlepény. Becsomagoltam, aztán egy másikba, és még egybe. Elhasználtam az összes zacskót. Undorító volt! Kivettem a szekrényből a felmosót meg a Domestost és felmostam, újra meg újra! Lemostam a papucsom talpát is.

Levittem a méhlepényt meg a véres ruhákat és bedobtam a kazánba. Jobb lett volna, ha a folyóba dobom, de tőlem ennyi tellett. Így is alaposan megégettem magam a kazán ajtajával, mert rácsapódott a kallantyúja a kezemre.

Még egyszer visszamentem és körbe néztem. Sehol semmi árulkodó vérnyom. Átmentem a lányzuhanyzóba és alaposan lemosakodtam, még a hajam is megmostam. Aztán a csapnál kimostam a ruhámba ivódott vért.

Besettenkedtem a szobába, a lány aludt mint a tej. Nem ébresztettem fel, innentől már a ő meccse!

Alig 4 óra teltével, végre rágyújtottam a cigimre a női WC-n üldögélve. Azt hiszem megérdemeltem!

Aznap éjjel semmit se aludtam. Reggel, mielőtt még megszólalt volna az ébresztő felkeltettem a lányt, hogy nézze meg mennyire vérzik. Rendben volt, se az ágya, se ő nem ázott át. Nem vérzett jobban egy erős menstruációnál. A szeme is szebb lett, olyannak látszott, mint aki egész éjjel fent vergődött a görcsölő hasától.

Azt mondta lemegy az orvosiba és kér görcsoldót hogy megjött neki, és nagyon görcsöl. Ha jól játszik egy napig ágyban maradhat.

Egész nap az utcán lődörögtem és füleltem. Meglelték a kiskrapekot, az öreg portás sápítozva telefonált az ügyeletes szülészorvosnak, akiknél akkor már jelzett a riasztó. 5 perc múlva már meleg, biztonságos helyen volt.

A tanulószobán sikerült elemelnem a nevelő újságját. Egészséges, Csendes Simon nevet kapta. Simont az őt meglelő orvos után, a Csendest, mert csak alszik egyfolytában.

Szegény, úgy gondolom van mit kiheverjen, neki se indult túl jól az élete. 2 kg 70 dkg és 49 cm. Kicsit kihűlt de teljesen egészséges. A körülményekhez képest rendesen el volt látva, írták. Na ugye! Nem csak a trágyát ganéztam én a disznók alól, büszke lehetek magamra. Ellátták, lemosdatták, rendesen evett, most a csecsemőosztályon van, innen majd haza vihetik, az örökbefogadó szülők.

Éjjel a lány ráncigálására ébredtem. Szerettem volna aludni, merthogy előző éjjel vele voltam elfoglalva. Mutatta, menjünk cigizni. Sóhajtozva vánszorogtam utána.

- Nem megy ki a fejemből – bömbölte – még azt se tudom mi volt? Nem szenvedett? Hova temetted?

- Ide figyelj – suttogtam neki – kisfiú és nem bántottam. Elvittem a kórház inkubátorába, holnap keresd meg a mai újságot, benne van a fiad, de szerintem jobb lenne, ha titokba tartanánk ezt. Higgyék csak, hogy elintéztük, akik tudnak róla, így nem fognak minket bántani, vagányok leszünk. Gondolom a részlegvezetője volt igaz?

Csak bólogatott.

- Milyen véred van? – fordultam hozzá hirtelen.

- Milyen lenne – lepődött meg – piros! Láttad tegnap, nem?

- Úgy értem pozitív vagy negatív?

- Tudja a fene. Nem mindegy?

- Azt olvastam, a negatív vérű anyáknak, valami injekciót kell kapniuk szülés után, különben a következő babát megmérgezi a saját teste.

- Az jó lenne! Legalább többet nem lennék terhes.

- De egyszer még akarhatsz….

- Hova? Az utcára? Nem hinném…..

- Azért nem árt ha tudod. Azt írták ha elvetélsz, és megkapod az injekciót, megint lehet gyereked, legalább is én így értettem.

- Oké, majd gondolok rá!

Némán szívtuk a ciginket, és indultunk vissza. Az ajtóban fogta meg a karom, köszönöm, suttogta, és soha többet nem beszéltünk a dologról.

Sokuknak a mai napig meggyőződésük, hogy megöltük a kisbabát.

Befogadtak! Már csak egy dolog maradt hátra! Lefeküdni a fiúrészleg vezetőjével.

Ő volt az első, és sokáig úgy éreztem, az utolsó is.

Nem volt olyan szörnyű, semmilyen se volt, csak feküdtem ott összeszorított fogakkal, ökölbeszorított kézzel, ő meg lihegett rajtam. Nem törődött velem csak magával, de ez jó is volt így. Durva volt, nem csak lent, a szétharapott számban is véreztem, de csak feküdtem alatta, akár egy darab fa. Tudtam, hogy a fájdalomra gerjedt, hallottam néhány elejtett mondatot a durvaságáról. Próbáltam nyugodt maradni és teljesen passzív. Büdös volt és undorító. Hamar végzett, nekem egész idő alatt anyán, meg apán járt az eszem. Ugyan mi olyan jó ebben?

Miután elengedett, jól kihánytam magam és lezuhanyoztam. A langyos vízsugarak alatt rádöbbentem, nem leszek tanár. Nincs rá időm! Még egy álommal kevesebb pedig úgy szerettem volna!

Összerezzenek a hirtelen ajtónyitásra.

- Te már itt vagy? – csusszan a kormány mögé. – Sikerült beszélni vele?

Csak bólogatok.

- Miért nem telefonáltál? Megbeszéltük, hogy hívsz, ha végeztél. Ignác lyukat beszélt a hasamba. Mindenáron társulni akar….pont most! Pedig nekem kurvára jó, úgy ahogy van. Rosszul vagy? – hajol aggodalmasan az arcomba.

- Csak gondolkozni akartam egy kicsit…

- Hogy fogadta? – faggat csendesen.

- Sehogy!

- Kicsit bővebben esetleg?

Sóhajtok, neki sem könnyű velem. A szabadságát teszi kockára azzal, hogy elhozott. De, hogy velem mi lenne már nélküle…..?

- Csak bámult a napszemüvege mögül, teljesen rezzenéstelen arccal. Ha előtte nem látom mosolyogni, azt hihettem volna, hogy egy őt formázó transzparenshez mentem.

- Ne törődj Mr. Non-stoppal. Dühít, hogy ilyen helyzetbe kerültél, mert nem tudok segíteni. Ez az egész a lehető legrosszabbkor történik.

- A betegség sosem jön jókor……

- Ettél? – firtatja aggodalmaskodva. És ittál is? – faggat tovább a bólogatásomra. Akkor mesélj el mindent, és ne gyújts rá – néz a cigivel matató kezemre mérgesen.

- Nem ez fog a sírba vinni – sóhajtok.

- Megegyeztünk, hogy nem beszélünk a halálról!

- Jaj Laci – sírom el magam – mi lenne velem nélküled?

- Foxi ne agyalj hülyeségeken – ölel magához – nekem ajándék veled minden nap. Megszépíted az életemet és semmit se kérsz cserébe.

- Mert kérés nélkül adtál mindent….munkát és lakást. Fogod a kezem a bajban, és apja vagy a fiamnak….

- Inkább a nagyapja – sóhajt. Ha egyszer többet akarnék….mit szólnál?

- Mit még többet? Már mindent megkaptál….legalább is azt hiszem… – emelem rá a fejem meglepve.

- Úgy értem…..egy közös lakást vagy életet….Úgy érzem végzetes hibát követtem el, hogy nem léptem meg bizonyos dolgokat már évekkel ezelőtt, még Kevin születése után. – simogat végig a kezemen.

- Azért jöttem ide megalázni magam, mert haldoklom – vágok közbe tompán – te meg a jövőt emlegeted? Nekem elég ennyi ami van, ez így tökéletes. A feleséged egy művelt tanárnő. Szeret téged, ez nyilvánvaló, és jobb társad, mint amilyen én valaha is lehetnék. És ott vannak a fiaid. Szükségük van egy apára, mindenkinek szüksége lenne szerető szülőkre…Nem vágyom semmire, se veled, se mással. Én csak élni szeretnék, hogy lássam Kevint felnőni!

- Talán igazad van – sóhajt. Akkor végeztünk?

- Igen, menjük haza – dőlök hátra az ülésen.

Bekapcsolom a követelődző biztonsági övet, kényelmes bőrülés egy fantasztikus Volvo terepjáróban. Doromboló hangjára, és a bekapcsolt halk zenére újra visszasüllyedek a múltba.