4. rész - Hinni kell...

Sziasztok!

Ma sikerült jönnöm egy új résszel.

Holnap elutazunk Szegedre, kedden megnézzük a szabadtérin a Mama mia-t. Megyünk mind, anyut szeretnénk meglepni vele, régen kedvelte ezt a zenét. Nekem mondjuk mindegy, akármi lehet, csak szóljon, a Tomi annyira nem lesz lelkes. Bár remélem ott majd magával ragadja a hangulat, és jól fogja érezni magát. Egy szupi szállodában alszunk, és csak szerdán jövünk vissza, hogy Pesten megnézzük a tüzijátékot!

Szóval nem leszünk itthon, de azért kiteszem az időzítőre az Ellopott múlt következő részét, és kedden talán ide is sikerül egy újat hoznom. Feltéve, ha a technika nem szól közbe!

A héten napokig kint feküdtünk apu házának a kertjében, és bámultuk az átsuhanó Perseidák meteorrajt, vagyis a hulló csillagokat!:)És kívántunk!

Hát kíváncsi vagyok, vajon teljesül-e!:)

Kellemes vasárnap délután, jó olvasást!:)

puszi, Luna 

Maya...

A nyári szünetben haza mehettem. Anyám mosolygós arccal jött értem. Nem vittem sok cuccot haza, talán éreztem…. Kínos volt otthon a hangulat, a kezdetektől fogva. Anyám mézesmázos volt, a bátyám fülesbagoly módra nagyokat pislogott. Némán bámult, csak ha böffentett a sörösüveg mellől, hallottuk a hangját. Volt benne valami visszataszító, a szemében ahogy bámult, nem éreztem testvéri szeretetet, semmit se csak megfogalmazhatatlan zavart a jelenlétében. Annak tudtam be, hogy nyilván féltékeny vagyok tudat alatt a hírverésre, ami körül veszi, meg a szüleink majmoló szeretetére.

Karesz nem lett később se bőbeszédűbb, néha elkaptam réveteg alamuszi tekintetét egy füves cigi fölött. Feltűnt milyen szorgalmasan járogat a kertbe kapával meg a locsolóval. Aztán a kertvégében, a disznóólak mellett felfedeztem, egy szép csoport vadkender ültetvényt. 23 tövet számoltam a gondosan fellazított, öntözgetett területen. A kert melletti hatalmas gaz, teljesen elfedte az égbeszökő karcsú növényeket. Nem akartam tudni róla!

Karesz a második naptól kezdett zaklatni, és egyre kiszámíthatatlanabb lett. Folyton rám nyitott ha öltöztem, megpróbálta rám törni a fürdőben az ajtót, vagy ha a WC-re mentem nyomult be utánam az apró helyiségbe, és gátlástalanul fogdosni próbált. Befeküdt az ágyamba, állandóan a melleimet taperászta volna, és megpróbált benyúlni a combom közé.

Nem mertem megütni, cirkuszolni se, igyekeztem nyugalmat parancsolni magamra, és kituszkolni magam mögül.  Gúnyosan vigyorgott, és undorító dolgokat fröcsögött felém, ami kimerítette, a mit is tudna velem csinálni egy ágyban, miután én kitérdeltem előtte a kerti gazt.

Kezdett tarthatatlanná válni a helyzet. Fogalmam sem volt mit tegyek, meg se próbáltam szólni. Ugyan kinek? Apámnak aki metsző, jéghideg fehér tekintetével átnézett rajtam? Vagy anyámnak, aki csillogó szemmel, izgalomtól lihegve számolgatta a pénzt, amit Karesz néha odapottyantott neki, természetesen mindig az én jelenlétemben?

Kalória pénz, magyarázta öntelten, de láttam a megkopasztott kenderszárakat!

Apám nem volt hajlandó tudomást venni rólam. Nem bocsájtotta meg a szökésem, hogy szégyenbe hoztam őket.

-      Mindenki rajtunk köszörülte a nyelvét, mert a te elkényeztetett Maonidnak nem tetszett a falusi élet – dühöngött halkan, a visszafojtott dühtől, a pálinkásüveg mellett könyökölve. – Elmenekült világ csúfjára, most meg itt van, és megint az én kenyeremet zabálja. Ennyi erővel meghívhatnám vacsorára az egész utcát. Azokhoz is pont annyi közöm van, mint ehhez a zabigyerekhez. Felneveltem tisztességgel, ezt a kakukk fiókát, ő meg szégyenbe hoz, akár az anyja. Az egyik szarvakat aggat a fejemre, a másik meg nevetségessé tesz a falu előtt. A kocsmában rajtam röhögnek a haverok….mindenki rajtam röhög, miattatok mocskos ringyók. Csak kelletitek magatokat a főutcán, a sok büdös paraszt meg mind rátok hegyezi a faszát, de majd adok én nektek.

Minden este ez ment. Ivott és közben egyre jobban felhergelte magát. Halkan, mert a gyámügyi figyelmeztetés, és esetleges következmények felemlegetése, olyan mélyen az agyába vésődött, hogy még részegen is féken tudta tartani. Legalább is egy ideig!

Igyekeztem nem rá nézni, meglapulni, hogy észre se vegyen, ahogy tettem egész életemben. Akkor voltam boldog, ha megfeledkeztek rólam.

Féltem tőle, és gyűlöltem! Iszonyodtam a vörös fejétől, az alkoholtól véreres, vizenyős tekintetétől. A szemétől mindig kirázott a hideg. Világos szeme volt, olyan áttetszően világos kék, hogy szinte fehér. A faluban minden nő elalélt apám tekintetétől, én sosem láttam még félelmetesebbet és rondábbat. Olyan hideg és metsző volt a tekintetet, hogy a legmelegebb napokon is kirázott a hideg ha összenéztem vele.

Apám szép ember volt. Barna haja és egészen hihetetlen világos szeme különlegessé tette, az amúgy is szép vonásait.

Anyám sem volt csúnya, de ő tett is érte. Folyton a haját csináltatta, sminkelte magát, és a lehetőségeihez mérten úgy öltözködött, akár egy primadonna. Hosszú dús világosbarna haja, kifejezetten csinos arcot keretezett. Talán ezért is sikerült neki az adminisztrátori állás, talán ezért lehetett annak valami alapja, hogy én nem az apám gyereke vagyok….

Nagyszüleim nem voltak. Mindketten az intézetből jöttek, még ott ismerkedtek össze, és anya már terhes volt a Karesszel, mikor ideköltöztek a faluba, és a bányától megkapták ezt a szolgálati lakást. Apám a lőmesterségig vitte, nagyon jól keresett. Persze egy ilyen szakma mellett nem lett volna szabad innia, és kiegyensúlyozott normális családban kellett volna élnie. Ha részegen veszített a kártyán a kocsmában, vagy megharagudott valamelyik ivócimborájára, mert az kiröhögte, vagy felhánytorgatta neki a szarvait, mindig azt ordítozta, hogy magára robbantja a bányát, mikor lent van minden szemét, és vele együtt fognak ott lent elrohadni. Ha egyszer valaki komolyan vette volna a fenyegetőzését, hamar véget érhetett volna a pálinkával, és arany ékszerekkel fűszerezett paraszti életük. Mindenük megvolt, de annyit ittak, hogy arra talán az isten pénze is kevés lett volna. Már Kareszka is masszívan besegített az esti ivászatokba. Hajnalban meg, vagy együtt énekelgettek és röhögtek, leginkább rajtam, vagy ordítozva estek egymásnak.

Aztán egy éjjel apám részeg leheletére ébredtem, ahogy a büdös tenyerét a számra tapasztotta.

-      Ha már egyszer nem vagy a kölyköm, tegyél a kedvemre - hörögte. - Sokba voltál!

Megpróbált a ruhám alá nyúlni, izgatott lihegésétől felfordult a gyomrom. Küzdöttem, vergődtem alatta, ő meg egyre dühösebben szorított. Ekkor megpillantottam a háta mögött anyámat.

-      Segíts – könyörögtem sírva - anya segíts már!

-      Csinálj úgy mintha aludnál, akkor hamarabb abbahagyja – suttogta.

Ez volt minden segítség amit az anyámtól kaptam. Egy jó tanács! Megbénított a felismerés, ez már nem az én otthonom, nem az én családom, nem tartozom ide! Talán soha nem is tartoztam!

Ezt a pillanatot kihasználva, megmarkolta a bal mellemet, és irtózatosan megszorította. Éreztem, hogy valami reccsen ott a testemben, iszonyatos fájdalom hasított belém. A kezébe haraptam és sikítottam, ahogy a torkomon kifért. Teljesen begőzöltem, karmoltam, haraptam, rúgkapáltam mint egy őrült. Valahogy sikerült lerúgnom magamról, káromkodva terült el a földön. Egy pillanatig se bizonytalanodtam el, kipattantam az ablakon, ami be volt csukva és rohantam. Isten vigyáz az ő nyomorúságos gyermekeire, szinte hihetetlen, de néhány felületi vágáson kívül, ami nem igényelt különösebb ellátást, nem sérültem meg. Csak a fejemen nőtt egy jókora dudor, ahol kiütöttem az üveget. Rövidnadrágban és pólóban aludtam, már az első nap se mertem levetkőzni.

-      Tanárnő, Tóth tanárnő! - vertem ököllel az ablakát, véres lenyomatokat hagyva rajta.

Ezúttal nem vártam meg, hogy rám találjon hajnalban, addig zörögtem, amíg kinézett a véres ablakon, és miután túlélt egy röpke szívrohamot, beengedett. A szívroham aztán visszatért mikor alaposabban szemügyre vett. A körmeim letöredeztek, ami megmaradt, az tele volt apám szétkarmolt arcának véres maradványaival. Az egész testemet lila újnyomok borították, a mellem vörös lett és kőkeményre dagadt.

Többet nem kellett haza mennem a nyári szünetben.

Azon az éjszakán megterveztem az eljövendő életemet. Tudtam már, hogy nem leszek tanár, pedig minden álmom az volt, de nekem nem volt időm annyit tanulni. Senkim se volt, csak magamra számíthattam. Itt falun az egyetlen lehetőségem, hogy hozzámegyek egy becsületes bányászhoz, aki aztán a jó családi hagyományt követve, hétvégeken jól elver, és megtiltja, hogy gyógyszert szedjek. Jönnek majd a gyerekek, akár a kutyáknál. Főzhetek, moshatok, nevelhetem a gyerekeket, és örülhetek, hogy milyen szerencsés is vagyok! Nem kell dolgoznom, a rendes, jóravaló uram, eltart. Természetes, hogy néha eljár a keze, övé a felelősség, a család jóléte nyomja a vállait. Az a pár pofon, ami néha elcsattan, hát istenkém, tessék hozzá jó képet vágni. Egy jó feleség kitart az ura mellett jóban és rosszban is. Nálunk még a pap is ezt prédikálta.

Hát én nem vágytam erre! Kurvázott az apám, molesztálni akart a bátyámmal együtt, ugyan mit várhattam volna a férfitől, aki hajlandó feleségül venni?

Félreértés ne essék, volt jelentkező, apám már az első héten azzal jött meg a kocsmából, hogy elkeltem.

-      Odaígértem a ringyó lányodat a Jencinek. Ahogy betölti a 16-ot feleségül veszi. Azt mondja megőrül a Maoniért. Megbabonázta az a vörös boszorkány haja, és a lángszínű tekintete. Ha a felesége lesz, ingyen ihatok a kocsmájában! Szerencse, hogy ilyen szép, kiütközik rajta a rossz vére, látszik rajta, hogy bűnben fogant.

A tisztelendő úr is szólt, hogy küldjük csak el gyónni, mert meg akarja menteni a lelkét. Az ördög nagy előszeretettel, az efféle vörös hajú, csalfa szemű leányzókra veti ki a hálóját.

A Jenci mellett, majd megtanulja a rendet. Munkája is lesz, ha egyszer annyira dolgozni akar. Látszik, hogy a ribanc véredet örökölte. Majd kiszolgál a kocsmájukban, ahogy te is tetted annak idején, mikor összeszedted valahonnan a fattyadat. Emlékszem még, milyen jól érezted magad, ha eljött a tél, és jöttek a külföldi jéghorgászok a tóra.

Rájöttem mit kell tennem, ha lábra akarok állni egyedül az életben. Tanulnom kell, nagyon kell tanulnom, mindent fel kell adnom, és el kell engednem, csak a tanulás a lényeg. Igaza volt a Dodi bácsinak, mindent el kell követnem, hogy felvegyenek egy Budapesti gimnáziumba.

Kétnyelvűbe jelentkezem, mert olyan csak a fővárosban van. De ahhoz az kell, hogy valamicskét beszéljek is két nyelven. A némettel nem volt gond, sok sváb lakott a faluban, és jól megértették magukat a németekkel is.

Visszakerültem az intézetbe, ahol már bebetonozott helyem volt, mint csecsemőgyilkosnak. Nyugodtan teltek a napjaim és az éjszakáim is. Nem kellett éjszakai verésektől, vagy erőszakoskodástól tartanom, ezért aztán olyan nyugalomban, amit csak ki tudtam alakítani magam köré, tanulni kezdtem. Nem voltam rossz tanuló addig sem, de sokszor nem készültem, mondjuk ha disznóvágás volt, mert apám szerint az igazi kolbászt, csak a disznó saját belébe tölthetik.

Na és kinek kellett kipucolnia a disznóbelet? Bizony nekem, meg az utcavégi sánta néninek, akit anyám ilyenkor megfogadott a piszkos munkára. Szegény disznónak kiszedték a belét, és beletették egy foghagymával teleszórt, hideg vizes vödörbe. Onnan szedegettük ki egyenként, és késsel kikapartuk a tartalmát, ami ugye undorítóan nyilvánvaló volt! A kaparászás végén, fel kellett fújni, hátha kilyukadt. Ezt a Julis néni csinálta. Én meg hordtam vödörszám a hidegvizet, amibe újra meg újra átmostuk, a megtisztított beleket. Rémes volt. Másnap a kezem kivörösödött a hideg víztől, és kiszáradt. Olyan cserepes lett a bőröm, hogy kiszakítottam a karácsonyi ünnepély tiszteletére felhúzott nejlonharisnyámat.

Mert persze ezt kint csináltuk a mínuszokban, ne legyen már büdös a házban! Aztán fel kellett vágni a kolbásznak valót, meg a zsírszalonnát. Anyám csak a hagymát, meg a rizs főzte a hurkához, és a megtisztított belekbe tekergette a kolbászt, aminek a másik végét, a csillogó szemű hentes töltötte.

Apám a töpörtyűt sütötte, egy hatalmas üstben. Ez egy nagyon komoly munka, nehogy odaégjen. Állandóan kavargatta és hát közben rendesen fogyott a sör, vagy a fröccs, mert ugye megüli az ember gyomrát, az a zsíros szag!

Julis nénivel együtt mosogattuk éjfélkor a zsíros kondérokat, meg a konyhakövet, miközben a család tajt részegen bent zabálta a disznótorost a szomszédokkal.

Másnap elaludtam az órán, és kiestem a padból. Az osztály röhögött, hívták anyámat, aki pironkodva adott néhány pici tarkóütést a fejemre, a nem megmondtam, hogy ne olvass olyan sokáig felkiáltással, és egy jókora pakk disznótorost csúsztatott, az igazgató asztalára.

Kareszka küldi, mert úgy szereti az ő tanár nénijét.

Az igazgató felesége volt Karesz osztályfőnöke a festőiskolában.

Többet nem lesznek visítva menekülő disznók, nem kell nekünk feldarabolni a Julis nénivel és feldolgozni, mint utolsó évemben, mikor már reggelre úgy berúgtak a saját sárgabarack pálinkától, hogy a böllér alig bírta leszúrni szegény malacot. A pörzsölésnél már jobban éget a disznónál, és mire ketté vágta szegényt, kidőlt a többiekkel együtt. Késő estére végeztünk mindennel, közben elaludtak és kijózanodtak, mire enni kellett.

Úgy gondoltam, soha többet nem megyek haza, és soha többet nem látom a családomat, de az emlékeket nem akartam elfelejteni. Emlékezni akartam mindenre. Emlékezni, hogyha egyszer nekem is lesz gyerekem, mindent másképp tegyek, mint amit velem tett, vagy inkább nem tett az anyám. Még arra is képes lett volna önző módon, hogy odadobjon az apámnak, csakhogy megtarthassa a helyzetét. A vaskos bányászfizetést, a szépen berendezett és felszerelt, modern fürdőszobás házat, az anyagi jólétet. És mindezért velem akart apámnak fizetni….az édesanyám!

Kerestem a neten ingyenes angol tananyagot és nekifeküdtem. Minden nap egy órát foglalkoztam angollal. Leírtam napi 7 szót, és ezeket memorizáltam egész nap. A felvételire eltudtam mondani a nevem, hogy hány éves vagyok, és honnan jöttem. A német az tökéletesen ment, felvettek irány Budapest!

A kényelmes bőrülésben elszundítottam. Laci nem ébresztett fel, érzi, hogy szükségem van minden pillanatra amit pihenéssel, és főleg, a gondolataim kikapcsolásával tölthetek.

Örülök, hogy végre haza értünk. Csütörtök délelőtt van, nincs csúcsforgalom. Az éjjel dolgoztam, reggel vagy inkább hajnalban, onnan indultunk Mogyoródra. Laci szegény szundított a kocsiban, míg én pozíciót foglaltam a kapunál, a jegyemet meg a fényképet szorongatva.

Nem jöhet velem bujkálnia kell! Házi őrizetben van, a szabadságát kockáztatja, a jövőjét az egész életét azzal, hogy itt ül mellettem a lesötétített Volvóban, ami a lefoglalt sajátjának ikertestvére.

A jegyet majd más használja fel, Kornél hoz ki lányokat szórólapozni, a bár címével. Ilyenkor a teljes állomány be van rendelve. Mindenki dolgozik akinek két lába van és még lélegzik.

Engem nem érdekel a futam, én nem a másodpercekkel, tapadással, meg leszorító erővel versenyzem, hanem a halállal!

Táncolni majd megyek, a csapatok közül mindig betéved valamelyik a bárba. Néha pilóta is, remélhetőleg a Lotusosok nem nálunk akarnak bulizni!

Fáradt vagyok, aludnom kell! A tánc többet kivesz belőlem, mint a chatelés. Laci elvitte magukhoz Kevint. Elvan a két nagyfiával meg Bettivel. Ez nekem annyira kínos! Betti kedvel engem, ha néha bejön a férjéhez, velem beszélget, keresi a társaságom. Imádja Kevint, minden alkalmat megragad, hogy a közelébe kerüljön, és olyankor folyton a világítóan világos, kékes szürkés zöldes szeméről áradozik. Neki az tetszik, ami engem megrémít és taszít!

És egy férfit szeretünk! Neki a férje, nekem a szeretőm! És ami még ennél is kínosabb, úgy érzem, pontosan tudja, hogy mi a helyzet. Talán azt tiszteli bennem, hogy nem akarok a helyére kerülni. Nem kérkedek a kapcsolatunkkal, pedig Laci nagy név az éjszakában. Sok kapu megnyílna előttem az ő nevével, de egy, a börtöné minden bizonnyal bezárulna.

Évek óta titokban tartom, és vigyázom, azt hiszem a lányok sejtik, de valójában senki se tudja biztosan a két testőrén kívül. Azok meg az életüket is adnák érte, tőlük senki se tudhat meg semmit.

Nekem jó így, neki meg pláne! 16 évvel idősebb nálam, az idén 44, a felesége meg 50. Valami nőgyógyászati műtétje volt régen, évekkel ezelőtt, és azóta nem akarja a szexet. Ha együtt voltak fájt neki, így aztán leszoktak róla, és Laci nálam keresett vigaszt. Nekem meg jó volt, mert néha a hormonok dolgoznak, és Laci kisimogatta belőlem a görcsöt meg a feszültséget.

Jó szerető és remek ember! Azt hittem csak egy kaland leszek, de már 10 éve tart, és sokkal fontosabb lett nekem, mint az valaha is gondoltam!

Nem jön be csak kirak az ajtó előtt.

-      Aludj amennyit csak tudsz, eljövünk érted Kevinnel, ha menni kell.

-      Nehogy meglássanak….

-      Nem lesz baj! Pihenj!

-      Köszönöm! – ölelem át fáradtan mielőtt kiszállok.

Nem állítja le a motort, de megvárja míg bemegyek és magamra zárom az ajtót.

Úgy ahogy vagyok berogyok az ágyba, csak a papucsomat dobom le. Aludni akarok és nem gondolkozni, és főként nem akarok azokra a világos, igéző, megbénító pillantásra gondolni.

Vajon felhív? Laci azt mondta elindítatja az egyik ügyvédjével az apasági pert, ha nem jelentkezik. Lacinak sztárügyvédjei vannak, ő az alvilág egyik királya. Most éppen a gyerekemmel játszik!

Aludni, aludni akarok!

A gimiben az első év a tanulás jegyében zajlott. Nem barátkoztam, nem próbáltam ismeretségeket kötni. Megszoktam a magányt, és most célom is volt. Nem volt elég, hogy felvettek, a bent maradáshoz meg kellett harcolnom, és én addigra már egy harcos lettem!

Ha szóltak hozzám válaszoltam, de tökéletesen elvoltam magammal. Felkellett zárkóznom, faluról jöttem, minden ijesztően modern és ismeretlen volt a számomra. A villamos, a rengeteg autó, a hatalmas házak. Azelőtt még sose láttam villamost, se trolit. Nem is értettem, miért megy áramszedővel, ha egyszer nincs sine?

Egy múzeum látogatás alkalmával észrevették, hogy nem ismerem a metrót. A kocsiban elküldtek jelezni a megállónál. Akkor még csak grimaszolva vágtam pofákat az általános röhögés közepette.

Ők nem ismertek én meg nem akartam balhét! Magam mögött akartam hagyni az intézeti vad éveket. A harcokat, verekedéseket, a vérrel kivívott hírnevem az életben maradásért, a szexet a túlélésért!

Őszintén zavarban voltam mint mindig, ha kiütközött az elmaradott származásom, vagy megtudták az intézetis múltam, esetleg, hogy miként éltünk otthon.

Próbáltam beilleszkedni, és észrevétlen maradni, persze nem sikerült. Figyelmetlenül léptem a mozgólépcsőre és becsípte a cipőmet. Meg kellett állíttatni, a biztonságiak kirángatták a fazonját vesztett lábbelimet a lépcsők közül. Az osztálytársaim idétlenül röhögve körbefogtak, többen magyarázták, hogyan is kell használni a mozgólépcsőt, angol WC, és a szappant. Jó ideig tűrtem és álldogáltam, félig cipőben, egy seregnyi gúnyolódó kölyök között, aztán elöntött a düh és ütöttem. Eléggé ideges voltam, ezért belevittem minden dühömet.

Ekkor megérkezett az orvosi elsősegély,  és ellátták a vérző orrú gyereket, aki nem akart feljelentést tenni, megbotlott mondta, az ő hibája volt, nem figyelt.

Én nem fenyegettem meg, csak összehúzott szemmel néztem őt és a többieket.

Mégis mit képzeltek ezek az elkényeztetett kis szarok? Talán, hogy elsírom magam? Mit tudnak ezek a kínzásról, meg a megaláztatásról? Ostobák!

Egy cipőm bánta, de mindjárt az év elején kivívtam, és tisztáztam a helyzetem az osztályban. Nem barátkoztak velem, inkább kikerültek. És nekem ez tökéletesen megfelelt. Valami falusi liba, hallottam egyszer a fiúk elkapott beszélgetését. Pedig jó kis dög, megdöngetném, de vad mint egy vadmacska!

Néhányan barátkozni is próbáltak és rájöttek, hogy nem rossz üzlet velem jóba lenni, ha verekedésről van szó. Óvatosan Foxinak kezdtek hívni az angol fox, róka szóból. Jobb becenév volt a Rozsdásnál, és a vörös kurvánál.

Voltak olyan osztálytársaim, akik évek óta tanultak angolul, és bizony ezekhez képest jócskán le voltam maradva. Olvastam és magoltam, ráadásul véletlenül ráakadtam egy gépíró leckére a neten, és megtanultam 10 ujjal gépelni. Jól jöhet még! A gépen letiltották a játékokat, a pornóoldalakat, és a közösségi portálokat, így nem volt nagy keletje. Én letöltöttem magamnak a gépíróleckéket egy pendrive-re, amit a nevelőmmel vetettem mondván, így kell leadnom az informatika leckéimet. Innentől annyit gyakorolhattam, amennyit akartam, és ha meguntam egy letöltött elektromos könyvet, olvasgattam, vagy az angolt gyakoroltam. Volt mit bepótolnom!

Furcsa dolog volt, de az itteni osztályfőnökömet is Tóthnak hívták. Tóth Mártának. Egyedül ő tudta, hogy intézetis vagyok, a többiek úgy tudták, vidékről jöttem, és koleszba lakom. Időnként behívott, és beszélgettünk a jövőmről, a tanulásomról meg mindenről. Gyakran bíztatott, hogy forduljak hozzá bizalommal, ha valami problémám van. Tudja, hogy nehéz lehet nekem így egyedül egy nagyvárosban. Nem mondtam el neki, hogy sokkal nehezebb lenne nekem ott falun. Viszont elfogadtam a segítségét, és az óvatos, tapintatos közeledését. Úgy gondoltam, már elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy ne kötődjek hozzá túlzottan, ha a búcsúra kerül majd sor, viszont kellett valaki ebben a hatalmas városban, aki segít eligazodnom.

Németből 5-ös lettem angolból meg hármas. Örültem neki. A többi jegyem rendben volt, a humán tárgyak nagyon mentek, tanulni csak a metekot meg a fizikát kellett. Valami különös perverzió kapcsán, a kémia volt a kedvenc tárgyam. A horoszkópom szerint vonzódom az alkímiához, jó vegyész lenne belőlem. Nem lesz ahogy tanár se, nekem erre nincs időm!

Beköszöntött a 2000. év, a századforduló! A csodálatos tűzijátékot a kollégium ablakából bámultam, ahogy az utcán hömpölyögve, sikoltozva, énekelve, nevetgélve mulatozó utcabálozókat is. A 4. emeletre felhallatszott a papírtrombiták zsivaja. Minden csodaszép volt a szakadó hóesésben. Budapesten voltam a fővárosban, és elhatároztam, hogy bármi áron is, de itt maradok, és boldogulni fogok! Ez a lehetőségek városa, nálunk mindenki ezt mondogatta otthon, hát én megpróbálom!

A nyári szünet első napjaiban, valaki a kezembe nyomott az utcán egy szórólapot. Elmentem a címre, ráértem mert lakhattam a koleszba nyáron is, a gyámhatóság fizette a helyem. A többi szobát kiadták egyetemistáknak, meg végzősöknek, akik ott maradtak nyári munkán. Valamicskét kellett fizetni, de megérte nekik. Népszerű volt a koleszba lakni. Mentek a hajnalig tartó bulizások, néha engem is hívtak, de nekem a gyomrom ugrott össze a részeg emberektől. Dehogy mentem!

A szórólappal egy belvárosi ügynökségen kötöttem ki. Lefotóztak, kitöltöttük az adatlapomat, és egy kamerába, néhány szót kellett mondanom magamról.

-      Mi szeretnél lenni? – kérdezte émelygősen az ügyintézőnő.

-      Tengerbiológus! –vágtam rá szemtelenül.

-      De hát itt nincs is tenger? – kukkantott ki a kamera mögül.

-      Tényleg? – néztem vissza rettenetesen csalódott arccal.

Sajnálom! Idegesített!

A következő héten megkeresett Márti néni az ofőm, mert az ő telefonszámát adtam meg szülőként, hogy kerestek az ügynökségtől, és lenne a számomra statiszta munka, ha érdekel. Érdekelt! Nagyon is!

Azt mondta, menjek csak nyugodtan, ő kifaggatta őket és minden rendben lesz, a szülői nyilatkozatot meg vigyem el hozzá, majd ő aláírja.

Berobogtam, elrebegtem a nevemet, erre bevezettek az ügyvezetőhöz, mert állítólag személyesen akar velem beszélni.

Gondoltam gáz lesz a tengerbiológusból, de nem lett. A tágas szobában, egy barna hajú, igen jóképű pasi fogadott. Enyhén mandula vágású, sötétbarna szemével, keskeny szájával, olyan volt, mint Keanu Reeves a Mátrixból. Még a ruhája is, hosszú fekete kabátban és farmerban járt szinte mindig. 

Beszélgetni kezdtünk, én kicsit elfogódottan, ő meg furcsán, elmélyülten bámult, többször is felmért tetőtől talpig.

Azt mondta nagyon érdekes az arcom. Megkérdezte, hogy festem-e a hajam.

Mondtam minden eredeti rajtam.

Csak nevetett, és azt mondta, különleges vagyok, még sosem látott ilyen színű szemet. Pont olyan mint a hajam.

Mintha nem tudnám, sóhajtottam magamban, kaptam érte épp eleget!

Kár hogy csak 15 vagyok, de látja, hogy szeptemberben betöltöm a 16. Akkor majd újra elbeszélgethetünk, mert rengeteg fotós munkát tudna a számomra. Addig be kell érnem a statisztasággal, ami abból áll, hogy kiközvetítenek különféle vetélkedőkre, meg valóság show-kba, ahol az lesz a dolgom, hogy tapsoljak.

Igyekeztem érdeklődve, felnőttesen figyelni, de a tapsolásnál fülig ugrott a szám. Hát ez hülye! De nem volt az, és a munka is igaznak bizonyult. Nem tűnt bonyolultnak, hamar megegyeztünk!

Így ismertem meg  Lizoniczki Lászlót, az alvilág egyik királyát!

Jóval később árulta csak el, hogy eszkortlányokat válogatott külföldre, és átnézte az új demókat is, ott bukkant rám. Azt mondta, egy pillanat művel volt, és megérezte a jövőnket. Volt bennem valami, ami azonnal megfogta. Ezért hívatott be magához, egyébként nem volt jellemző, hogy ő kezdőkkel foglalkozzon!

Büszke voltam arra, hogy a rengeteg dekoratív, agyonplasztikázott profi között felfigyelt rám. Íme a fájdalmas múlt kompenzálása! Talán mégis csinos vagyok!

Ez az Foxi, most legyél nagyon ügyes! Ne késs el soha, figyelj mindenre, fogadj szót, ne kérdezz feleslegesen, és főleg ne pofázz! Fogd vissza a nyelved és a kezed! Most talán megfogjuk az isten lábát! Az ő segítségével rengeteget kereshetünk, és egyszer biztosan lesz, egy igazi saját otthonunk!