7. rész - A szeretetet nem veheted meg pénzen....

Sziasztok!

Megérkeztem ide is az új résszel!

Örülnék, ha megkedvelnétek, nekem mostanában ez a történet a szívem csücske, talán mert nagyon közel áll hozzám a hangulata és a története is.

Néha figyelnem kell a folytatások írásakor, hogy ne kapjak őszinteségi rohamot, mert ez nem egy önéletraji ihletésű történet, csak egy kitalált sztory!:)

Ha megtisztelitek a figyelmetekkel, akkor kellemes időtöltést, jó olvasást, és szép napot kívánok!:)

puszi, Luna

Kimi….

Mark lesz az én dublőröm. Szükségem van rá, és ezt most ő is tudja, azért ragadtatja magát ilyen szemtelenkedésre, próbálom elhitetni magammal. Hát nincs túl nagy sikerem, még saját magamnál sem. Inkább lefotózom és rárakom a gépemre a kicsi képét. Az eredetit Marknak adom de a lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon rá, és hozza vissza.

Hívom Rikkut, aztán inkább Davidot. Nehezen akarja megérteni mit kérek.

-    Milyen nyomozót? Elvesztettél megint valamit? Hol ittad az asztal alá maga Kimi? Hát nem megbeszéltük, hogy nincs több botrány?

-      Nem ittam…

-      Hehe…

-      Nyilvánosan nem! – forgatom a szemem.

David apám helyett apám, évekig laktam nála annak idején, együtt a fiával. Ki ismerne jobban mint ő? Még talán szegény apámnál is, hisz a legmeghatározóbb éveimet, David felügyelete alatt töltöttem, és versenyeztem. Az emlékek elgyengítnek, és arra késztetnek, hogy visszavegyek.

-      David kérlek! Van egy kis problémám…

-      Miről van szó? Tudod hogy segítünk! Azért vagyunk.

-  Jó, nem is olyan kicsi probléma, nagy dolog, de még nagyon képlékeny és teljességgel magánügy. Nagyon nem akarom, hogy bármi is kiszivárogjon, azt hiszem Jenni letépné a tökeim.

-      Megint egy nő?

-      Ha csak az lenne… - sóhajtok.

-    Nem akarok valami eszméletvesztéses részegségre gondolni, aminek valami állatság lett a vége. Most olvastam, egyre több beteg elme szexel állatokkal.

-      Na, ilyenre ne is gondolj! – jön meg a hangom. Hát nincs elég bajom, még ez is? – Rikkut hívtam de valahol tekereg és nem veszi fel…. – dühöngök.

-     Itt van nálam. Hozott egy vastag reklámforgatást. Jól fogunk járni vele.

-      Most nem érdekel….

-      Csak pár mondat a tengerparton, semmi extra és egy kis vezetés.

-      Jó, majd megbeszéljük! Most inkább add Rikkut.

-      Már lefeküdt….

-      Hát akkor keltsd fel! – dühöngök.

-   Jól van már….ekkora a baj? – áll fel nyögdécselve. – Nem akarod elmondani? Tudod, hogy megoldjuk akár mi is van....majd aláíratok vele egy titoktartási nyilatkozatot, a másik kezemmel meg felmutatok egy vastagon írt csekket, meg egy bírói idézést.

-      Eeeh, ez nem olyan ügy David.

-      Nem lehet olyan nagy a baj…te csak ne aggódj, inkább a futamokra koncentrálj. Eddig fantasztikus vagy!

-      Eeh, köszönöm!

-      Itt van Rikku. Szia Kimi.

-      Kösz, David, és jó éjszakát.

-      Kimi? – nyög a mobil.

- Keress nekem egy magánnyomozót. – utasítom mennydörögve köszönés helyett.

-  Finnt vagy svájcit? – ásítozik.

- Magyart!

- Miii? – ébred fel visszavonhatatlanul.

- Mondom szerezz nekem egy magánkopót. A legjobbat.

- De…mikorra?

- Mi van már, még nem ébredtél fel? – dühöngök. – Azonnal!

- Történt valami Kimi? – válik éberré a hangja.

- Eeeh, igen! Visszaharapott a múltam, és meg akarom kerestetni a régi hírnevemet!

- Hát ez komolyan hangzik. Azonnal intézkedem!

Határozottan úgy rémlik mintha kuncogna a vonal, de nagyon remélem, hogy csak a fülem csengett!

Mindazonáltal tudom, mire megvirrad a lehető legjobb nyomozó fog a rendelkezésemre állni és lesni az utasításaimat.

Maya….

Az idő szinte rohant. Főként, mert a tanulás mellett rengeteget dolgoztam, és ha volt felesleges szabadidőm, egy térképpel a város jártam és igyekeztem megismerni. Megtanultam a metróállomások nevét, a villamosok és buszok útvonalát. Hosszú távra terveztem, nem fogok megfutamodni, fővárosi leszek, bámultam a Parlament körül elterülő régi patinás belvárosi házak domborzatát. 
Itt fogok élni, szemben a Parlamenttel és nem az otthoni zöld tornyos templom harangjára ébredek majd, hanem a Bazilikából szálló harangjáték dallamára. Egy galériás lakás ablakából fogok kikönyökölni, és a Duna felől fújó szellő simogatja majd az arcom. Elfelejtem a hátsó ablakot, ahonnan ha kikönyököltem, csak a disznószar szag meg a sárban dagonyázó malacok illata töltötte el az orrom.

Minden hónapban megajándékoztam magam valami különlegességgel. Nem ruhákra vagy cipőre költöttem, különösebben akkor még nem is érdekelt a divat, és sose adtam volna pénzt ruháért, ha egyszer ingyen kapom az intézettől. Ráadásul mivel jól tanultam és nem volt velem probléma, jó dolgaim voltak, menő cuccokat kaptam. Persze nem világmárkákat, de nem is érdekelt, nem voltam márkafüggő mint sokan az osztályomból. Engem más érdekelt! Olyasmi, ami nekik teljességgel természetes volt, például egy modern mozi egy plázában, vagy maga a Pláza!

Minden hónapban, heves alkudozások közepette, magamhoz vettem némi pénzt a számlámról, bár kifejezetten zsugori voltam, megszállottan spóroltam a jövőmre. Szóval elindultam a városba, és minden hónapban kipróbáltam valamit, amit még addig nem. 

Elmentem például a Városligetbe korcsolyázni. Kisebb zúzódásokkal és lila foltokkal, totál összetörve, de rendkívül boldogan zuhantam aznap este az ágyamba. Három nap múlva egy fotózáson, hiszti rohamot kapott a sminkes, mire eltüntette a karomról, meg a lábamról, az összes lilás árnyalatban pompázó foltot. Hősiességem nyomait, mert nem adtam fel, hiába túrtam végig az orrommal többször is a pályát, újra meg újra visszamerészkedtem a jégre, és míg a sérüléseimből regenerálódtam, forró teát iszogattam, ahogy a többiektől láttam.

Már nem vertek volna át, hogy jelezzek a metrón mint elsős koromban. Jobban megismertem a belvárost és a szomszédos kerületeket, a törzsgyökeres pestieknél.

Kipróbáltam a piros Fogaskerekűt, elmentem a Normafához, megcsodáltam madártávlatból a fővárost, aztán bebarangoltam a környékét. A szerencsések ide jártak télen síelni. Én még közelről sítalpat se láttam, de majd…egyszer! Most ezt is csak felírtam a listámra!

Aztán ott volt a Budavári Sikló! Hű, hát azon aztán ugyancsak féltem, ahogy mentünk egyenesen felfelé én meg hátul néztem, hogy távolodik a föld.

Akár egy panorámás lift a 19. századból! De ez a lift, gyönyörű volt, már az indulás is, a Lánchíd budai hídfőjénél, izzadt a tenyerem az üvegezett bejárat előtt. Persze megnéztem a Lánchíd oroszlánjait is! Tényleg nincs nyelvük. Én azért biztos nem lennék öngyilkos mert elfelejtettem, az biztos. Tudom, a valóságban a szobrász se ölte meg magát, ez is csak egy város legenda, de engem ez is érdekelt!

Ám a csúcspont a Zugligeti Libegő volt. Úgy markolásztam a kapaszkodó korlátot, hogy mellettem egy japán turistapár, sajnálkozva megkínált egy irtózatos ízű kandiscukorral, amit vadul szopogattam az út végéig.

Annyira izgalmas volt, megérte az árát!

Fent a Citadellán bolyongtam egész estig, bekukkantottam minden zugba. Hozzácsapódtam egy turistacsoporthoz, és figyelmesen hallgattam, az idegenvezető szavait. Így jutottam be a várba és a Bazilikába, és így ismertem meg a Hősök terén felállított szobrok történetét is.  Káprázatos volt minden, ámuldoztam, hogy milyen gyönyörű ez a város. Nem értettem az emberek miért mennek külföldre, miért vágynak el innen?

Éjjel a kivilágított Parlament, a hidak, a Citadella meg a bálváros fényei, a megvilágított színházak, múzeumok pompázatos szín kavalkádja elkápráztatott. Nem hiszem hogy van a világon szebb város Budapestnél. És én itt fogok élni!

A várkert láttán azért kicsit elbizonytalanodtam. Nem tudnám eldönteni, hol lehet szuperebb lakni, a Parlamenttel szemben, vagy itt bent a várnegyedben a Sándor-palota szomszédságában, ahol maga a Köztársasági elnök lakik, és saját behajtási engedélyed van a várudvarba, mert ott tilos a gépjárműforgalom. Ott a várban csak néhány lakás volt, és valami egészen különleges hangulata lehet az ottani életnek.

Vásár idején például arra lépsz ki az ajtódon, hogy melletted árulják a kézműves ipar remekeit. És végig nézheted az ablakból az őrségváltást, a Köztársasági Elnök rezidenciája előtt, a többi bámészkodó turistával együtt. Oké, nem a londoni Westminster, és nem is a Buckingham-palota előtt nyújtott díszlépésben elmasírozó medvesapkás díszőrség, de nekem ők is megtették!

Úgy döntöttem elnapolom a kérdést. Van még jó néhány évem kemény munkával és spórolással, hogy a költözés kérdése felmerüljön.

2001 volt, az  az utolsó laza év az érettségi előtt, és már 17 éves voltam.

Alig vártam hogy végre nagykorú legyek, és végre kikerüljek a gyámhatóság felügyelete alól. Nem nyúltam a pénzemhez, vagy ha igen, akkor olyan dolgokat vettem, amik nélkülözhetetlenek. Csak 17 voltam de felnőttként gondolkodtam. Hamar fel kellett nőnöm!

Kaptam ruhát, és a koleszt is fizette a gyámhatóság, de én szerettem volna olyan dolgokat, amiket a családban felnövő gyerekek megkapnak a szüleiktől. Az első telefonomat pár ezer forintért vettem, használt öreg készülék volt, de volt végre saját számom!

Addig vagy Márti nénit hívta vagy e-mailokon üzengetett nekem a Lizoniczki, ha munkám adódott. Mindig válaszoltam, és néhány sorban beszámoltam, az éppen foglalkoztató dolgokról. Kellett valaki, akivel néha beszélgethetek! Aztán egy idő után, ő is vissza írt, és egyszer csak levelezni kezdtünk. Alá sose írta csak a kezdőbetűjét, és egyszer haza felé a kocsiban megjegyezte, szeretem a leveleidet…..

Ez volt a legelső önálló vásárlásom és nagyon büszke voltam, hogy már nekem is van. Egy plázában vásároltam, egy használt telefonokat áruló üzletben. A pótvizsgás lány hívott el moziba két másik barátnőjével. Gondoltam oké, legalább veszek egy telefont, meg még ilyen modern moziba se voltam soha. Segítettek kiválasztani egyet, ami jól is nézett ki, és olcsó is volt. Aztán kellett bele feltöltő kártya, bár nagyon nem volt kit felhívnom. De engem kerestek az ügynökségtől, az osztálytársaim, mert az angolt leszámítva, másból nem voltam hülye, és sokszor segítettem.

Az első plázázásom tragikus élménybe torkollott, és ez rá is nyomta a bélyegét, a további hozzáállásomra, az ilyen hatalmas üzletközpontokhoz. Az egyik lány, akit csak a mozi előtt ismertem meg, kiment a mosdóba, és soha többet nem láttuk élve. Nem láttam a holttestét, de állítólag hiányoztak a veséi. Félelmetes volt tudni, hogy én is lehettem volna az áldozat, ha ki kell mennem, és döbbenetes volt ilyen közelről találkoznom a halállal. Könnyeimmel küszködve néztem végig a zokogó szülőket, mikor a lány cuccaiért jöttek a koleszba.

Inkább kis turkálókba kezdtem járni, izgalmas volt keresgélni és válogatni, az én méretember rengeteg ruha volt, és néha szuper dolgokat találtam.

A mozi utáni napon, reggel találkoztam a Lizóval. Büszkén adtam meg neki a telefonszámomat. Egy galériában rendezett kiállításra mentünk. Én hossteskedni ő a képeket megcsodálni.

Márti néni gyakran rám csörgött, hogy mit csinálok, rendben vagyok, vagy esetleg szükségem van valamire? Nagyon megszerettem, ő már más volt, mint az intézetben. Hozzá nem úgy kötődtem, mint anyához, inkább egy barát volt, akihez lehetett szólni a nehéz helyzetekben. Mégis ő hozta rám a bajt!

A kozmetikai katalógus havonta megjelent, és az első fotók elkészülte után 3 hónappal, a januári első kiadásban fedeztem fel a képeimet. Onnantól mindegyikben benne voltam. Ráadásul a Lizó szerzett nekem egy reklámban is szerepet. Csak háttérstatiszta voltam, afféle töltelék, de egy icurka-picurka pillanatra bevágták a mosolygós arcom a filmbe.

Ott voltam a TV-ben!

Sajnos, ezek a hírek eljutottak a mi falunkba is. Nem tudom, hogy saját magától, vagy némi tettlegesség hatására, de anyám felvette a mézesmázos arcát, elment a gyámhatóságra és addig sírt, míg megadták neki az iskola nevét és címét, ahol tanulok. 
És akkor bejött az iskolámba! 
Az igazgató, Márti néninek szólt, mert mi már szerencsére nem voltunk bent. Márti néni nem kételkedett a szavaiban, anyám alakítása, gyakran Oszkárt érdemelne! Kisírta, hogy hiányzom, elmenekült a brutális férjétől, és szeretne hallani rólam, ha lehet felvenni velem a kapcsolatot.

-      Csak telefonon – sírta - csak akkor keresem meg személyesen, ha ő is látni akar, ha meg tud nekem bocsájtani. 

Megkapta a számom, felhívott, én meg gyanútlanul felvettem.

Ahogy meghallottam a hangját, ijedtemben felpattantam a székről, amin kint ücsörögtünk a folyósón egy új szerződésre várva. Ki akartam menni az utcára, féltem, hogy meghalják, ahogy anyámmal beszélgetek.

Mégis, hogy kérdezzem meg tőle idegenek előtt, és mi történt veletek az elmúlt 4 évben anya?

Össze voltam zavarodva, nem figyeltem, és belerohantam egy nyitott ablakba. Akkorát koppant a fejem, hogy még anyám is meghallotta. Persze rögtön fenékre huppantam, a telefon elrepült és szétesett. Be kell vallanom, egy kicsit én is. A nagy nevetgélésre meg széktologatásra, persze előkerült a Lizoniczki is. Addigra már mindenki segíteni próbált.

-      Mi a francot művelsz már megint? - ripakodott rám nem túl kedvesen.

-      Nem figyeltem – dadogtam.

-      Csináltass szemüveget ha nem látsz – ordítozott tovább – eleget keresel nálam!

Rábámultam, még soha nem kiabált velem, ráadásul nem is értem mi a baja. Vajon mit követtem el?

Megint csilingel a telefon. Követelőzőn erőszakosan. Megfordultam és kisiettem az utcára.

-      Mi történt édesem? Szétkapcsoltak?

-      Igen - hagytam rá – a metróban utazom, ott nincs térerő.

Nem sokat teketóriázott. Nagy sírva elmesélte, hogy eltörött néhány bordája, úgy megverte apám, ezért elhagyta.

-      Találtam egy picurka házat, és kiadnák nekem albérletbe, csak előleget kérnek 3 hónapot, meg ki is kellene meszeltetni…..bútor sincs benne, apád megtiltotta, hogy valamit is elvigyek. Ki tudnál segíteni? Csak néhány hónap….ha rendeződnek a dolgaim visszafizetném. Tudod, hogy mindig volt pénzünk!

-      Tudom anya! Mennyi kéne?

-      Hát legalább 50…..de a felújításba is besegítenél akkor százezer.

-      Rendben van, én most nem érek rá. Sokat dolgozom és utazom, de küld el üzenetben a számlaszámod, és átutalom rá a pénzt.

-      Nem akarsz velem találkozni? Láttunk a TV-ben meg az újságban…..mondták is a faluban, hogy te vagy a legszebb lány! Nem vagy kíváncsi rám? Nem is érdekel szegény anyád?

-      Sajnos most nem megy – szabadkozom zavartan. - Vidékre utazunk egy külső felvételre, aztán vissza egy szállodába. Ott forgatunk néhány napig.

-      Te szállodában laksz? – válik izgatottá a hangja.

-      Csak ott dolgozom. Nagyon sajnálom, hogy nem tudunk találkozni, remélem sikerül újrakezdened az életed. Le kell tennem anya, szia!

Az öreg kövekkel kirakott belvárosi háznak dőlök. Mélyeket lélegzem, hogy megnyugodjak. Kezem-lábam remeg.

13 évesen megfogadtam, hogy nem hagyom magam. Ha kell verekszem és beledöglök, de engem többet nem vernek meg, és nem félemlítenek meg. Bármire hajlandó voltam, hogy nyugodt életem legyen, még a szexre is. Büszke voltam, hogy megélek és már nem félek……

Most mégis hazudtam. Nem merek találkozni anyámmal. Egy pillanat alatt váltam újra reszkető, dobogószívű lánnyá. Félek szembenézni a múltammal. Még nem vagyok rá képes!

Fogalmam sincs, hogy hazudott, vagy tényleg elköltözött. Nem is érdekel….inkább adok neki pénzt, csak hagyjanak békén. Még ma átutalom. Marad még, és ha betöltöm a 18, még többet fogok dolgozni! Egyszer majd veszek magamnak egy lakást….egy igazi otthont, itt Budapesten. Csak az enyém lesz, nem kell a szobán osztoznom senkivel, és lesz végre konyhám is, ahol kávét főzhetek. Tudom, hogy lesz! Megszerzem, ha addig élek is!

-      Gyere már Foxi! A Lizoniczki őrjöngve keres- ért utol az egyik lány hangja.