5. rész - Senki sem magától lett olyan, ami....

Sziasztok!

Most nem szeretnék sokat írni!
A lényeg, ha ezt olvassátok, - akkor remélhetőleg, - megjelent a bolgon a rész.
Hétvégén már személyesen leszek, és bővebben írok néhány dologról.
puszi mindenkinek,
Luna

Foxi...

Az elkövetkezendő napokban tehetségkutató dalversenyen tapsoltam nagy lelkesedéssel. Reggelente türelmesen kivártam a sorom és miután regisztráltam, elfoglalhattam a kijelölt helyemet. Volt egy jó kedélyű, erősebb felépítésű porondmesterünk, aki súlyát meghazudtoló fürgeséggel rohangászott le és fel, és szűnni nem akaró lelkesedéssel dirigált, irányított minket. Intésre, vagy a kigyulladó fényre, őrületes tapsviharban kellett kitörnünk, vagy lelkes sikoltásokkal, huhogásokkal kellett emelni a felvétel hangulatát.

Azt hittem, ez a világ legkönnyebb munkája, de a nyolcadik, tízedik órában sokszor már alig bírtuk nyitva tartani a szemünket, nem hogy örömködve tomboljunk. Az álom ólomszárnyú pillangókon érkezett és orvul támadott.

Természetesen nem lehetett a felvételen se olvasnivaló, se telefon veled, nehogy megzavard a forgatást. Meg hát, aki ott van az boldog, hogy ott lehet, nem olvasgatni ment oda!

Minden nap az volt az első, hogy a porondmester kikapcsoltatta velünk a mobilt. Persze suttyomban mindenki visszakapcsolta és azzal szórakozott a lassan vánszorgó, rettentő unalmas órákban, mikor semmi se történt, mert sminkelték a műsorvezetőket, vagy a szereplőket, vagy új háttérszínt állítottak be.

Próbáltam én is a telefonommal játszani, hogy ne boruljak le horkolva a székről, mert bizony volt nekem olyan is! Márti nénitől kaptam ilyen napokra. Időnként felhívott, és leellenőrizte, hogy minden rendben körülöttem. Akár egy igazi anyuka!

Pénz nem volt a készüléken, de őt megtudtam visszahívóval csörgetni, ha szükség volt rá. Most is rögtön visszahívott, mert már órák óta nem jelentkeztem be, és megegyeztünk, hogy max.3 óránként adok magamról életjelt, mert aggódik értem. Fura volt ezt hallanom. Mellette néha olyan szavakat és érzéseket tapasztaltam meg, ami eddigi életemből hiányzott, pedig minden átlagos családban természetes volt. A figyelem, aggódás, törődés….

Lelkesen számoltam be neki, hogy épp melyik ügyeletes hírességet látom egészen közelről. Csicsergés közben  elcsellengtem, és valahogy bekeveredtem a színfalak mögé. Éppen hátsó felvételeket készítettek az izguló fellépőkkel, mikor leejtetem a mobilt az állványzatról. Nem hagyhattam, nyögdécselve utána másztam és belógattam magam az ácsolatok alá. A kamera meg nagytotálba vette a felfele meredező fenekem. Kicsit ordibált velem a felvételvezető, a rendező meg kilátásba helyezte, az azonnali, be nem tervezett, soron kívüli távozásom. Behúzott nyakkal, lángoló arccal próbáltam elkullogni. Akkor az asszisztense halkan odaszólt neki, hogy engem személyesen a Lizoniczki küldött, és beajánlott az egész felvétel idejére. Talán valami rokon lehetek, hallottam a suttogást.

A rendező kicsit köszörülgetett, alaposan megszemlélt, aztán mosolyt erőltetve az arcára visszaküldött a helyemre. Később az asszisztense megjelent és érdeklődött, hogy megfelelő-e a hely, vagy szeretnék egy kamerához közelebbit, esetleg a versenyzők mögött, és akkor állandóan benne leszek az adásban. Kedvesen megköszöntem, de nem tartottam fontosnak, hogy anyáék esetleg meglássanak. Jobb ha nem jutok az eszükbe!

A következő órák hamar elsuhantak, mert egyfolytában azon gondolkoztam, ki is lehet, ez a Lizoniczki, hogy így megrettentek tőle? És miért szólt ő személyesen az én érdekemben? Végül arra jutottam, talán valamiféle producere lehet a műsornak, azért tartanak tőle ilyen látványosan, hiszen a pénz itt is nagy úr.

Jó néhány fura figurát láttam a forgatások alatt. Meglepően sok magának való, exhibicionista ember próbált elindulni a siker felé. Míg figyeltem őket, eszembe jutott az intézetis álmodozásunk, a véletlen szerencséről, befutásról, sikerről és gazdagságról. Most hogy itt üldögéltem, valahogy elszállt a bátorságom attól, hogy felugorjak, félresöpörjem az egyik jövő reménységét, és lenyomjak egy dalt, ahogy annak idején az ágyak tetején ordítottuk ugrándozva.

Viszont meghallgattam egy érdekes szópárbajt a soron következő önkéntes sztárjelölt és a nagy öregek között.

-      Dekadens énekes, egyik lábán western csizma, a másikon sportcipővel. Miért? – kérdi zsűri. Mit akarsz ezzel kifejezni?

-      Semmit – rántotta fel a vállát – csak ezt találtam reggel!

-      A te esetedbe két dolog jut az eszembe – vigyorgott az 50-es előadóművész kicsit felélénkülve az eddig hallottak súlya alatti letargiából. - Az egyik, hogy azt hittem én már mindent láttam. A másik, hogy te vagy azaz áldozat, akit az éjjel a sarkon leszúrtak, de ahelyett, hogy meghalna elkezdett énekelni! – így a zsűritag.

Hát igen, nem egy minden napi hangszínnel volt megáldva a sikerorientált önjelölt sztár, de ez cseppet se szegte kedvét, és tántorította el a fellépéstől.

Imádtam! Tovább jutott!

Ha nem volt forgatás a szemközti hipermarketben osztogattam szórólapokat. Sőt a kedvencem a lila jelmezemben feszítve Milka csokit kínálgatni. Összedolgoztam egy másik lánnyal. Ő Ice Teát ajánlotta én csokit. Műszak végére egész jóllaktunk.

Második elején betöltöttem a 16 és felkerestem Márti nénit egy újabb beleegyező nyilatkozattal. Fotós munkát kaptam katalógusokba. Márti néni ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen az első fotózásra. Hatalmas élmény volt!

Leültettek egy székbe és nekem esett két nő. Az egyik a hajamon, a másik az arcomon ügyködött. Közbe megjött Lizoniczki és bemutatkozott a tanárnőmnek. Kedélyesen elcsevegtek, aztán egy kávéval visszasétáltak hozzám aki éppen elkészültem és feléjük fordultam. 

Márti néni úgy maradt nyitott szájjal, ahogy bele akart inni a kávéjába. Laci csak mosolygott hosszan elgondolkozva nézett, a rá annyira jellemző, oldalra billentett fejével.

-      Édes istenem te vagy az te lány! – tért magához Márti néni. Hiszen te gyönyörű vagy! És legalább 20-nak nézel ki!

A tükör felé fordultam és meglepődtem. Az arcom selyemszerűen csillogott, a tökéletes alapozó alatt, a szemem aranyozott zöld kontúrceruzával rajzolták körbe, a szemhéjam meg aranyból ment át smaragdzöldbe. A számon halvány szájfény, az egész arcom furcsa fénybe tündökölt. Gyönyörű voltam!

Kozmetikai katalógusba fotózták az arcom, külön feltüntetve a selyemfényű alapozótól, a szemspirál márkájáig mindent, ami rajtam volt. Elkészítettek kék, barna, lila és narancs sminkkel. A hajam hol begöndörítették, hol kivasalták. Tíz órán keresztül fotóztak, Márti néni egy idő után elköszönt tőlem, és Lacira bízott.

Egyetlen szó nélkül csináltam végig az egészet, aztán a kijáratnál eldőltem. Összeszedtek, az arcom verejtékben úszott, remegett mindenem, a hasam meg illetlenül nagyot kordult.

-      Mikor ettél utoljára? – szegezte nekem a főnök a kérdést.

-      Tegnap! – dadogtam. - Nem gondoltam hogy így elhúzódik.

Szó nélkül a kocsijába tuszkolt, a kesztyűtartóból a kezembe nyomott egy doboz Raffaellót, és egy Mc’Donalds-ig meg se álltunk. Belém tömött két sajtburgert egy nagyadag sült krumplit, fagyit és egy hatalmas pohár turmixot. Majdnem kipukkadtam, és szerintem felfaltam az aznapi keresetem árát.

-      Más se hiányzik csak hogy anyád kikaparja a szemem – dohogott. - Kérsz még valamit?

-      Egy kávét szeretnék meg egy cigit.

-      Te dohányzol? – meredt rám. Kért két kávét elvitelre.

-      Rossz szokás, még az intézetből ragadt rám – húztam be a nyakam.

-      Milyen intézetből? – meredezett tovább.

-      Nem mindegy? Messze van a román határ mellett. – kezdenék támadni.

-      Úgy értem te intézetből jöttél Pestre? – vesz vissza.

-      Igen! Akkor már nem lesz több munkám? – vicsorogtam.

-      Miért ne lenne? – csodálkozott rám. Csak meglepődtem. Nem gondoltam volna….ki az a bolond aki eldob egy ilyen gyereket? Vagy anyagi okok miatt? A gyámhatóság vett el? Tudom hogy arrafele nehéz az élet. – ültünk be a kocsiba.

-      A gyámhatóság vett el de nem a pénz miatt. Az van nekik. Én nem kellettem!

-      Miért? Csavarogtál? – vigyorgott. Már értem a dohányzást. – nyújtotta felém a dobozt.

-      Nem csavarogtam, nem is lett volna időm, gondoztam az állatokat meg a kertet, és minden szabadidőmbe tanultam, hogy elkerülhessek onnan.

-      Akkor meg mi volt a baj? – faggatott porcelánboltba tévedt elefánt módján.

Nem vette, vagy nem akarta észrevenni, mennyire kényelmetlen ez nekem.

Nagyot sóhajtottam, az ülésnek támasztottam a fejem. – Apám szerint nem vagyok a lánya – szívtam a cigimbe.

-      És? –nógatott.

-      Érvényesíteni akarta férfiúi jogait, mielőtt férjhez ad. Mára már én lennék az új kocsmárosné a faluban. Ennek fejében annyit vedelhetne ingyen, amennyi csak belé fér. – billentettem felé a fejem és próbáltam visszatartani a sírást.

Fürkészve figyelt, de nem szól többet. Kivette az ölemből a kiürült Raffaellós dobozt, ott ültünk a néma kocsiba, míg elszívtuk a cigit. Akkor indított és visszavitt a koleszba.

-      Holnap küldök egy e-mailt, hogy mikor fizetnek. Nyiss egy bankszámlát…..a tanárnőd biztosan segít. Akkor nem kell berohangálnod a pénzért, egyszerűen csak átutalom.

-      Ühüm – hümmögtem.

-      Jövő héten divatkatalógust fotózunk. Ha nem jön el a tanárnőd, lesz bikinis, meg fehérneműs is, vállalod?

-      Igen.

-      Majd írok….

-      Kösz! – csaptam rá az ajtót.

Márti néni nem jött, pozitívan nyilatkozott Laciról, és egyik nap iskola után eldöcögött velem a bankba, hogy számlát nyithassunk. Roppant büszke voltam, van bankkártyám, akár a nagyoknak! Ha ezt anyám látná!

Soha nem gondoltam volna, hogy fárasztó lehet egy fotómodell munkája. Órákon keresztül öltöztem és vetkőztem. Először farmerek voltak. Apró terpesz, kinyomod a feneked, hátrafordulsz így jó kitartod, mosolyt – villant a vaku. Aztán ruhák következtek, és egy jókora ventilátor, ami fújta a levegőt. Nevetgélj boldogan, és fogd a szélben fellebbenő szoknyádat, szólt az instrukció.

Vigyorogtam, perdültem, libbentem. A kozmetikai katalógusnál komoly elgondolkozó arcot kértek, egy picurka kóbor ránc se tűnhetett fel az arcomon, itt meg vigyorognom kellett, mint Fülig Jimmynek!

Mire lekerült rólam a ruha ő is megjelent. Bikinis képeket csináltunk, zöldek, kékek feketét, fehéret, meg mintásakat adtak rám. Volt tankini is, az nagyon bejött nekem. Csábítóan szépséges tengerparti háttér előtt pózoltam, olyan lelkesen, mintha igazi hullámok tarajoznának a hátam mögött, és érezném a tenger sós illatát.

Aztán jöttek a melltartós, bugyis, meg tangás fotók. Egyre merészebbek lettek a fehérneműk, de nem érdekelt. Először vetkőztem alsóneműre mások előtt. Meg akartam csinálni, meg akartam felelni. Keresni akartam, teljesen a pénz bűvöletében éltem.

 

Saját lakást akartam! Egy igazi otthont! Nem érdekeltek a körülöttem lebzselő emberek, csináltam amit a fotós mondott. Két férfi lámpákat forgatott felém, egy meg valami fehér fallal rohangászott. A többieket Laci kizavarta, vegyétek meg és lapozzátok fel, jó tanáccsal.

Sokáig tartott, mert minden ruhához elkészítették a hajunkat meg a sminkünket. Aztán jöttek a beállítások, és elcsattogtattak néhány tucat képet.

Kaptam egy rozsdavörös, testre simuló, rövid pántos ruhát. Mielőtt felvettem volna, Laci ellépett a magyarázó fotóstól, és magához intett.

-      Nem utasíthatlak, mert még kiskorú vagy, de ez a ruha nem bírja el a bugyit. Kirajzolódik alatta és ronda.

Szó nélkül mentem a paraván mögé, felvettem a ruhát és levettem a bugyim!

Este volt már mindenki holtfáradt volt. Laci lefújta az egészet. Majd innen fojtatjuk holnap.

- Neked jó így?

Csak bólogattam. A szemem ragadt le. Holnap szombat, ráérek vasárnap tanulni. Magával rángatott a kocsijába, és kitett a kolesz előtt.

-      Holnap pontos legyél – intett és elporzott.

Az voltam! Mindjárt a fehérneműkkel kezdtünk. Ezúttal fűzőket és harisnyákat fotóztak. Irtóra jól néztek ki. Csak bámultam a tükörbe micsoda dögös nő, az a vörös ott a fekete csipkefűzőben. A fekete necc harisnya, a combomnál apró vörös masnikkal tapadt a bőrömhöz, és vagy 10 cm ezüst fémsarkú cipőbe botladoztam. Volt néhány vérszegény próbálkozás a stáb részéről, ám elcsíptem néhány mondatot Lacitól öltözködés közben, ahogy közölte, még nem vagyok 17, és ha még egyszer valaki megérint ok nélkül, vagy csúszkál rajtam a szeme, az ki van rúgva!

Közben megérkezett a pizza futár, az óriás pizzákkal, és megebédeltünk.

A férfiak a bekapcsolt TV-re tapadtak. Forma 1! Időmérő! Március van, kezdődik a bajnokság!

Nagyot sóhajtva fogtam egy Hawaii pizza szeletet, és a Lizoniczki mellé telepedtem. Azért ez mégse foci!

-      Kinek szurkolunk? – böktem oldalba.

-      Természetesen Schumachernek!

-      Gondolhattam volna.

-      Mi bajod a bajnokkal?

-      Semmi csak mindenki őt csodálja. Én olyannak szurkolnék aki esélytelen.

-      Szereted a veszteseket?

-      Hiszek az esélyegyenlőségbe! – néztem szúrósan a szemébe. - Ha mind ugyan olyan autóval mennének, lehet, hogy meglepődne a te bajnokod!

-      Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy ki is vagy te. Hol tanulsz ilyen szavakat?

Vágtam egy grimaszt neki.

-      Oké, ha esélytelennek akarsz szurkolni, ott az a fiatal srác, úgy hívják Kimi Raikkönen. Tavaly került a Forma 1-be, és csak 6 futamra engedték be.

-      Miért?

-      Féltek, hogy balesetet okoz. Nagyon keveset vezetett együléses autót.

-      És okozott?

-      Nem! Viszont pontot szerzett az első versenyén! Most meg leigazolta a Mclaren csapat. Még sokra viszi jegyezd csak meg a nevét ki tudja……

-      És nyert már?

-      Mondom hogy esélytelen!

-      Ő lenne az? Ez a kesefejű…… - elnémultam, mert a kamera hirtelen egészen közel hozta az arcát, és ahogy felpillantott, megfagyott az ereimben a vér. A szinte fehér szemek, hipnotizáló jéghideg tekintet, az apám szeme! Még levegőt is elfelejtettem venni. – Nem hiszem, hogy valaha is kedvelni fogom – morogtam.

-      Mi bajod vele?

-      Gyűlölöm a kékszemű férfiakat.

-      Hát pedig ennek van rendesen kék szeme! – nevetett fel. Akkor szurkolj te is a professzornak. Suminak barna őzike szeme van, ráadásul német, és úgy tudom, te jó vagy ebből a nyelvből.

-      Aha!

-      Viszont gondolom finnül nem nagyon beszélsz.

-      Nincs is tervbe – vigyorogtam és betömtem a fejembe egy fél pizzát.

A cipőknél már oldottabb lett a légkör. Ők nevetgéltek, csak én komorodtam el egyre jobban, a sokszor 10-15 cm sarkak fölött. Órák óta cserélgettem a csizmát, a papucsig, magas sarkú platform cipőtől, a bebújós saruig.

Mindig ugyan az a mondat. Kis terpesz, feszítsd meg a vádlid!

Sokat gyalogolok, és sportos alkatnak tartom magam, de néhány óra múltán, már folyamatosan görcsölt a vádlim. Rogyadoztam, nem a fáradságtól, hanem mert nem éreztem a lábaimat.

-      Elfáradtál? – hajolt hozzám a Lizoniczki.

-      Nem érzem a lábaim, annyira görcsöl – nem akartam, mégis elsírtam magam.

Halálosan fáradt voltam egy olyan munkától, amiről régebben irigykedve azt gondoltam, nincs is ennél könnyebb.

A Lizó meghökkent. Lepillantott a lábaimra én meg lerogytam egy székre. Annyira húzta a görcs, hogy még szabad szemmel is látszódott a csomó benne.

-      Fiúk mióta fotózzuk a cipőket? – fordult a lámpával rohangálókhoz.

-      5 órája – pillantott az órájára.

-      Bassza meg! – hajolt le hozzám. Ennyi volt, végeztünk!

-      Még két pár van….. – fordult felé a fotós.

-      Azt majd megcsinálja valaki más.

Vége volt, mindenki értette. Szó nélkül felkapott és kivitt egy másik irodába. Lenyomott egy olyan bőrkanapéra, amilyent eddig még csak TV-ben láttam. Úgy magába cuppantott, attól féltem, el se enged többet. A kezembe nyomott egy tányér rántott húsos szendvicset, és egy tál franciasalátát. Az íróasztala fiókjából egy újabb doboz Raffaellót varázsolt az ölembe.

Én faltam míg Lizoniczki László, az alvilág királya, az ölébe vette a lábam, és felváltva masszírozta őket, legalább fél órán keresztül!

Kimi…

Morcosan mászok le az asztalról. Máskor mindig ellazulok a kezei alatt, most nem sikerült. Vajon miért?

Míg Mark elpakolja a dolgait, fogok egy ásványvizet, bemegyek a hálóba, előveszem a képet, és úgy ahogy vagyok, végigvágódok az ágyon. Amíg megiszom, a képet tanulmányozom. Sokat álmodoztam már erről, ha a bátyám gyerekeit néztem. Valahogy pont ilyennek képzeltem a fiamat, aki, ha egyszer megérkezik, a világ legboldogabb emberévé tesz.

Most mégsem érzem így. Csak valami zavart, ami egyre fokozódik a bensőmben. A gyomromból lassan felkúszik a mellkasomba, és összeszorítja a szívem.

Gyönyörű kisfiú….és lehet, hogy az enyém!

Hm, most mi a faszt kellene tennem, vagy éreznem? Hogy történhetett ez meg? A mocskos ribanc, jól kibaszik velem. Vajon mit akar, pont most? Várt rá rendesen, és most hogy visszatértem, hatalmasat rúghat belém. Tökéletes elégtétel lesz a számára, ha napvilágra kerül a hír, világgá kürtöli az ügyeletes szenzációt. A kibaszott Sieska hajlandó lesz akár egy vagyont is fizetni neki, egy szaftos sztoryért. Eh, hát sztory az van, még csak meg se kell erőltesse magát, hogy hazudjon. Elég, ha az igazat mondja el kendőzetlenül. Mekkora egy fasz vagyok, masszírozom a homlokom.

Ez aztán még nekem is sokkoló hír volt! Az embert nem minden futamon keresik meg azzal, hogy hé, itt ez a 3 éves kölyök, a te fiad! Eddig eltitkoltam, de most meggondoltam magam, és hajlandó vagyok a DNS tesztre is, csak nehogy kétely támadjon benned, a gyerek származását illetően. Jobb ha tudomásul veszed és lenyeled a békát, ő a te fiad. Tedd amit mondok, mert ha sokat ugrálsz, majd szépen kitereget mindent a lapoknak. A szaftos részletekkel együtt, hogy részegen elütöttel, aztán megdugtál és ott hagytál 1000 euróval, törött lábbal a sorsomra….

Hát ennek a hírnek nem fognak örülni se otthon, se anyu, se a vezetőség!

Felugrok, mint akit darázs csípett meg. A fotót visszagyűröm a zsebembe, és kitántorgok Markhoz a nappaliba.

-      Eeh! – fújtatok dühösen. Lerogyok egy fotelba, a lábaimat meg feldobom az asztalra.

-      Elmondod mi a gond? Látom hogy baj van. – néz fürkész tekintettel.

-      Eh, nem is tudom….valami történt és nagyon foglalkoztat. Nem tudom, mit tegyek.

-      Jenni?

-      Neeem…..valaki más.

Kicsit vár, aztán felrántja a szemöldökét a kopasz fejére. Tudom, többet nem fogja megkérdezni, pedig beszélnem kell róla valakivel.

-      Emlékszel – kezdem akadozva – néhány éve Norvégiában teszteltünk a Peugeot-tal, és egyik éjjel elmentünk bulizni a fiúkkal…

-      Én úgy emlékszem minden éjjel…

-      Eh, most nem ez a lényeg…. Szóval ott volt az a vörös lány…..akit elütöttem véletlenül, aztán reggel meg leléptem szó nélkül. Eltört a lába….

-      Akihez visszaküldtél másnap a bárba?

-      Aha!

-      És mi van vele? Hogy jutott most eszedbe…..ja persze magyar volt, ugye?

-      Ja! Ma láttam!